Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Proklos
Alkotások száma: 243
Regisztrált: 2004-03-14
Belépett: 2012-06-28
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (20)
-Egyéb prózai alkotások (8)
-Mese (15)
-Versek (39)
Film / Zene
-Zenekritikák (12)
-Filmkritikák (3)
Képgaléria
-Festmények (31)
-Rajzok (61)
-Tattoo (11)
-Fotók (20)
-Digitális alkotások (12)
-Street Art (2)
Műfordítások
-Novellák (2)
Feltöltve: 2005-01-15 01:30:41
Megtekintve: 2744
Jerzy Kosinski - A festett madár (könyv elemzés)
Jerzy Kosinski: A festett madár

„To lose one parent may be regarded as a misfortune; to lose both looks like carelessness.”
/„Egy szülő elveszítését szerencsétlenségnek nevezném. Mindkét szülő elveszítése azonban mindenképpen gondatlanságnak tűnik.” (Oscar Wilde)

Régen olvastam ennyire durva könyvet. Alapvetően súlyos hibák fedezhetők fel a történetben. Az egyik alapvető hibának azt tartom, hogy egy tíz éves kisfiú nem élne túl ilyen megpróbáltatásokat, amelyek testileg és lelkileg ilyen szintén érik a cselekményben. Az amerikai középiskolákban körülbelül egy évtizedig a kötelező olvasmányok egyike volt. Valószínű elkerülhette az amerikai nemzeti tantervet összeállító személyeknek a figyelmét a könyvlapok közé rejtett mérhetetlen agresszió, a szélsőséges szexualitás, mely nem egyszer a cselekményben perverzióba torkollik. Igaz, hogy mindezt egy tíz éves kisfiú szemszögéből tárja az író az olvasó elé, amely egyfajta cenzúrát kölcsönöz a műnek, de ennek ellenére így is érezhetőek az író által burkolni kívánt motívumok. Az igazi ellenvetésemnek oka nem az, ami a holokauszt irodalom alapvető hibája, amely azt mondja ki: csak az írhat a holokausztról, aki azt át is élte. Ezt a véleményt nem osztom, de ebben ez a könyv nagyon sok propaganda szöveget, és hatásvadász megnyilatkozást tartalmaz.

Ungvári Tamás elemzéséből megtudhatjuk, hogy Jerzy Kosinski Egyesült Államokba való emigrálása után nem futott be olyan gyorsan, olyan nagy ívű karriert mint, más hozzá hasonló származású honfitársa. Először ismertséget a PEN elnökségi pozíciójának elnyerésével szerzett magának. Ezt követően egy gazdag örökösnőt vett el feleségül, akinek köszönhetően eljutott a világ eddig számára felfedezetlen helyeire, mint például Dél-Afrikába, vagy a francia Alpokba. Gazdag felesége által elnyert magasabb társadalmi pozíciója lehetővé tette számára, hogy jelentős mennyiségű időt töltsön el Rose és Bill Styron védőszárnyai alatt a Cape Cod-i Martha's Vinyardon, az értelmiségi elit nyaralóhelyén. A házassága azonban nemsokára zátonyra futott, és egy újabb életében meghatározó szerepet játszó személy lépett színre. Ő nem volt más, mint a második felesége, Kiki, akit mindenki, aki csak ismerte egy csodálatos asszonynak és csodálatos türelmű nőnek tartott. A nő valódi neve: Katherina von Fraunhofer. Ekkor érte el ezen könyve- A festett madár – az eddig várt sikert. Az eladott példányszámból, már saját anyagi forrásából tudott öröklakást Crans-ban venni. Crans-Montanába kerülése sem volt akadályoktól mentes. Magyar állampolgárként korlátozott útlevéllel tudott csak oda eljutni. A fő probléma azonban az volt, hogy kisfiát milyen módon tudja magával vinni oda. A megoldást az író számára az eddig veszély esetére nyitva tartott „ablaka” jelentette. „Genfi egyetem bukott diákjainak vizsgáztatására vállalkoztam a karácsonyi szünetben, amikor a folyamatosan szerződtetett professzorok szabadságra utaztak. Miként viszem magammal kiskamasz fiamat? Nem volt más hátra, mint a genfi egyetemnek írni, hogy a tíz-tizenegy esztendős Dávid is vizsgáztat. A meghívólevelet nagy pecsét díszítette, rá se néztek a tartalmára: meglett az ablak.”

Az ötvenes évek második felében Amerikába emigrált lengyel író 1965-ben megjelent és nagy vitát kiváltó, önéletrajzi motívumokon alapuló regénye egy kisfiúról szól, akit szülei a második világháború első heteiben a nácik elől egy kelet-lengyelországi falu rejtekébe menekítenek. A szülők azonban a háborús zűrzavarban elveszítik a kapcsolatot a gyermeküket elhelyező férfival, a fiú nevelőanyja pedig hamarosan meghal. A kisfiú magára marad, és a háború évei alatt faluról falura kóborol.

A regényben Lekh, a madarász a szivárvány minden színére festi fogoly szárnyasait, majd szabadon ereszti őket. A többi madár tüstént észreveszi az idegent, a sokszínűt és széttépi. Ez az idegen egy tízéves cigányfiú, akinek a szenvedéseit mutatja be hatásvadász módszerrel. A többi madár egyetlen dolog miatt támad rá, mert az (vagy ő) MÁS.
A fiú életének tortúrája és története azt a tényt helyezi elénk, hogy bár a világ sokszínű, ennek ellenére kevés színt ismer el a többségi társadalom, és vannak olyan színek, amelyek az üldözött színek listáját alkotják adott korokban. Ez a történet a nácik hatalomra jutását és a holokauszt időszakot öleli fel. Mindez egyfajta holokauszt kánont tükröz, ezzel párhuzamosan bármennyire valósághű az írói ábrázolásmód, az egész mégis egyfajta fikcióként fogható fel. A fikciókat ügyesen használja fel Jerzy. Mindez meggyőzően hat az olvasó számára, de mégis falsnak tűnik az egész, mivel az író gondolatait tartalmazza a kisfiú sorsa és élete, de mindez egyfajta írói álarc, amit a kisfiú visel. A fiú nem más mint az író közvetítő eszköze. Mindez nem is lenne baj, ha nem olyan dolgokat ad a fiú szájába, amire az olvasónak figyelme nem terjedne ki saját magától. A háború borzalmainak lehet szemtanúi lehetünk. Mindeközben nem lát nyílt harcot (ez a regény nem a harcmezőkről szól), sem koncentrációs táborokat, csak egyre meghökkentőbb életképeket.

Bret Easton Ellis létrehozta az Amerikai Psycho-t. Korunk perverzió fertőzte pestises cserebogarát, leginkább ehhez a műhöz tudom hasonlítani Jerzy Kosinski festett madarát. Bár a két könyv eltérő egymástól, mivel a Psycho napjainkban játszódik (2001- tehát kortárs), míg ezzel ellentétben A festett madár ’39 őszének történéseit jeleníti meg. Az Psycho-ban már említett képek ebben a könyvben is visszaköszönnek. A hasonlóság a két alkotásban a többször is vissza-visszatérő szexualitás, amely mindkét esetben perverz. Míg a Psycho-ban ez kannibalizmusban nyilvánul meg (ez a perverzió végeredménye, ebben tetőzik a regény fő-antihőse, Patrick Bateman, feltörekvő fiatal nagyvárosi diplomás), addig. A festett madárban intenzív szocreál életképekben és szexuális jelenetekben köszön vissza. A festett madárban a perverzitás mértéktelen határokat szab az egyes esemény részeknek az író, lásd a főszereplő szerelemes Ewkába. Ez a lány azonban annak ellenér, hogy viszonozza fiú szerelmét, mégis a szexualitás egy extrémebb formáját választja. „Azután Ewka szenvedélyesen, hullámzó és vonagló csípővel közösült a bakkecskével.” Ennek következtében a fiúban összeomlik a felnőttekről alkotott ideális kép, amely maga után vonja azt, hogy a szexualitásról alkotott sztereotípiája is nagymértékben csorbul. Ezek után jogosan sérül személyisége, üresség szürkeség költözik lelkébe, amely ugyanolyan tartalmas, mint számunkra mindvégig ismeretlen neve. Éppen oly módon ismeretlen, mint eredeti származása, és csak következtetni tudunk cigány szármázására a külsődleges rasszra jellemző jegyekből. Kosiski egy Majakovszkij idézettel indít, melynek jelentését, csak a könyv közepére érthetjük meg igazán:

„ … és isten tudta csak,
ki mindenható tényleg,
hogy emlősök ők is,
de másfajta lények…”.
Ebből megint csak a rasszokra bontás elméletét értelmezhetjük, de eredetileg ez az idézet Majakovszkijnál nem ebben a kontextusban szerepelt. Sade márkiból ismert kínzások és értelmetlen fájdalomokozások emlékképei itt is visszaköszönnek, amelyek következtében, ha a fiú túl és élte volna ezen fizikai megpróbáltatásokat, lelkileg azonban nem lett volna túlélője ezen eseménysorozatoknak. Legfőképpen nem lett volna a történet végére az, ami lett, itt is az író baloldali propagandája fedezhető fel. Amely logikus, ha azt nézem, hogy érte el azt, amit elért, és ha A festett madár előtt megjelent könyveket és azoknak tartalmát nézem, igaz annyira indirekt címük van, mint: The Future is Ours, Comrade (Miénk a jövő, elvtárs, 1960) és a folytatása: No Third Path (Nincs harmadik út, 1962). Az igazi fenntartásomat a művel már így az esszém elején kifejtem, nem csak ÍGY lehet ábrázolni, a történteket (és itt még nem megyek bele abba, hogy mit merített a saját életéből, s mi minden szörnyű fikció). Az a baj, hogy ez baloldali propaganda, amit valószínűleg nem olvastam volna el, ha az író, nem képes ezt csak lassan adagolva tálalni. A kisfiú látásmódja, többnyire valóban gyerekes, de nem 1x olvashatok, olyan gondolatokat tőle, amik nem gyermekiek. Ettől függetlenül fenntartom azt a meggyőződésemet, hogy Kosiski egy remek író, jól bánik a szavakkal, és a fogalmakkal, vagy csak a fordító volt ilyen JÓ? Azért írom ezt, mert a könyvet mindig a fordító írja meg, azaz újjá, az író a fordítandó idegen nyelvű munkája, úgymond csak forráskódokat tartalmaz, melyekből érthetővé válik mit is akart közölni, de a műfordító feladata, hogy ez a lefordított nyelven természetesen illeszkedjen a szövegbe, tehát alakít rajta. Nem tudom ennél a műnél ez mennyire volt jellemző, de valószínűnek tartom, hogy eredetileg is jól írta meg, hiszen akkor nem lett volna akkora siker és botrány, mint amekkora volt és amit magával hozott a megjelenését követően. Jól dobálózik az életképekkel és érzésekkel, a rejtett visszatérő gondoltakkal, ilyen szempontból nézve ez egy mesterien jó regény, csak éppen mesterkélt is egyben, hiszen ezeknek az érzelmeknek a többsége irreális és megjátszott maszkok vagy tétek a sikeres élet rulett asztalánál, ha jó számot választott az író (jól játszik a jelképkel), akkor sikeres lesz az adott mű, ennek egyetlen hátránya a nagyon komplex és már-már steril hangulat. Olyan mikor egy gitár a számítógépen szólal meg, jól hangzik, csak más, nem élő, nem természetes… digitalizált, MŰANYAG.
A másik, könyvvel szemben jelentkező aggodalmat az utószó is taglalja (nem rakta be kiadó előszónak, mert talán nem vetett volna jó fényt a frissen megjelent könyvre), miszerint: „.. hogy a regényben túltengnek a drasztikus, sokkoló jelenetek,. Ráadásul a kegyetlenségek és a perverziók sokaságát olyan nemzet képviselőik követik el, amely maga is üldöztetést szenved, a német katonák ellenben könyörületesek és méltóságteljesek.” … Hmm… ki tudja? Lehet…
Lehet Kosiski-t gyerekként lekötötték volna a németek briliáns és precíz halál jelképeik és gépezeteik, talán ezért néz fel rájuk a regényben a főszereplő szemszögéből, erre több pl-át is tudnék hozni: „Eszem ágában sem volt egyszerű pásztortűznél égni meg, mint a többiek különleges és bonyolult építésű kemencékben hamvadnak el, melyeket a németek építettek és szereltek fel a legnagyobb mozdonyoknál is erősebb gépeikkel”(107.old.), mondhatok még példákat: „Tudtam, hogy olyan hatalmam van, amelyhez hasonlóra köznapi ember nem tehet szert.” (125. old.).
Megint csak 125. old-ról:”…Makulátlan tökélyt képviselt volna sima és fénylő arcbőrével, a csúcsos sapka alól kilátszó aranyhajával, tiszta acélszemével. Teste minden mozdulatát, mintha roppant belső erő hajtotta volna.”
Kosinski-t azzal vádolták meg sokan (főleg a lengyel emigránsok, akik lengyelellenességgel vádolták a szerzőt) olyan paradox szavakat állítottak egymás mellé, mint például Kosinski-Izrael.
A vörös hadsereggel találkozva az előtte német idilli erő és példakép oroszba vált át, úgy tobzódva mindez a regényben: „A német tiszt gyönyörű, fekete egyenruhájában, aki azzal töltötte az időt, hogy tehetetlen foglyokat ölt meg, s a magamfajta kis fekete bolhák sorsáról döntött, most szánalmasan jelentéktelennek tetszett Mitykához képest.”(215.old.) De nem csak itt változik meg a látásmódja a történet során, az eddig kialakult kép a főszereplőben a sexualitás fogalmáról és a felnőtti kapcsolatok jelentőségéről, akkor sérül meg (mikor a 163. old-on) a lány (Ewka) helyette inkább a kecskét választja: „Minden összeomlott bennem. Gondolataim szétestek és darabokra törtek, akár egy leejtett korsó. Olyan üresnek éreztem magam, mint az újra meg újra kilyukasztott halhólyag, melynek az a sorsa, hogy elmerüljön a mély és zavarosa vízben.” Az író jól érzékelteti azt, ami az egész műre jellemző (az előbb említett halhólyag) nyers és durva, ám mégis reális és megdöbbentő életképek és élmények. Itt van újra az a tény, ami rombolja a könyv megítélését az én szemszögemből, olyan, mintha élményeket írna le, de ezek nem azok csak fikciók sorai, amelyre azt mondanám, hogy jó író, ha a történet korának és az író munkásságának időpontjai nagyon eltérnének. Ebben a műben az a megdöbbentő, hogy sehol sem tünteti fel, hogy ez csak egy írói fantázia szüleménye. Mivel a II. vh. Eseményei még többnyire kortársnak nevezhetőek, addig a Sade Marki által ábrázolt 1800-as évek távoliak, így a festett madárban szereplő fiú szerepébe könnyebben helyezkedünk. Az amerikai psycho sokkal inkább kortársnak nevezhető, de még sincs, olyan hatása, mint ennek… mert ez sokkal több tabut dönt le, hiszen egy gyermek látószögéből mutatja be az akkori teljesen aberrált világot, amelyben csak a brutalitás és az erőszak az egyetlen eszköz. Egy tíz éves fiúnak nem kéne így látni a világot és úgy érzem túl korai az élet felvilágosítása, mert még felnőttként is kevesen élnek így.
A műre jellemző még állandó babonák és hiedelmek, primitív okkult esemény sorozatok, melyek csak tovább erősítik az olvasóban az elzárt és civilizálatlan emberek szegényes és lelkileg gyenge kultúráját és életmódját.
Úgy érzem, hogy ez az egész mű egy vádoló okirat, melyet az elszenvedett (a történetben merőben eltérő, de majd később kifejtem) gyermekkora miatt nyújt át könyv formájában a világnak, és az olvasónak. Ha ez a mű kritika, akkor túlságosan erős, ha történelmi tény, akkor hamisított, ha gyerek regény (mint kötelező gyermekirodalmi mű), akkor túl durva és perverz. A holokausztnak sem felel meg, hiszen gyerekes fejjel fejteget egy hamisított (nem a valóságnak megfelelően) történelmi eseményt és időszakot. Semmi köze nincs a Kertész Imrétől ismert Sortalanság című műhöz.
A fiú olyan szerkezet feltalálásáról ábrándozik, amelyik megváltoztatja az emberek hajának és szemének színét. Érdekes Garbos kutyájának a neve is, Júdás. Az, aki eladta vallását és magát Jézust is (ez is egy újabb furcsa jelkép, motívum rendszere). Igaz a Garbos névre nem találtam semmit sem.
„Elnézegettem a fiatal Sztálin fényképeit. Koromfekete, bozontos haja volt, fekete szeme, sűrű szemöldöke s később fekete bajsza. Cigányabbnak látszott nálam is, zsidóbbnak annál a zsidónál, akit az a fekete egyenruhás tiszt ölt meg, zsidóbbnak még annál i fiúnál is, akit a parasztok a vágánynál találtak. Szerencséje Sztálinnak, hogy nem azokban a falvakban töltötte fiatalkorát, ahol én. Ha oly sokszor elverték volna gyerekkorában a füstös képéért, mint engem, lehet, hogy nem maradt volna annyi ideje a mások megsegítésére; folyton a parasztgyerekekkel meg a kutyákkal kellett volna hadakoznia.” (203 old.) – az eszményi sztálni kép, a tökéletes akkori Oroszország, amely ha az akkori kort (s főleg, ha a mai politikai helyzetet veszem alapul) nagyon megjátszott és műanyag. Magának az írónak is tudni a kell, hogy a leírtak, nem a valóságot, hanem egy irreális és álomképet kerget.
Az erős kommunista kép magával hozza a vallás elgyengülését is, ez logikus (követendő és mondhatni úgy utóhatás), újabb gyermeki világkép omlik össze, az addigi fiú, ki a bajait, az imákkal vásárolhatja meg örömre. Beváltja az összes szenvedését és nyomorát, azzal hogy ő imádkozik, és sok és néha nehéz búcsúnapok… az egész mindhiába, Isten nincs, papok, a buta embereket használják ki… „Miután mindezt megtudtam Gavrilától, sokszor járkáltam a mezőn gondolatokba merülve. Bántam már, hogy annyit imádkoztam. Az a sok-sok ezer napi búcsú, amire szert tettem, mind semmit sem ér. Ha tényleg igaz, hogy nincs se Isten, se Fiú, se Szűzanya, se kisebb szentek, mi lett vajon az imáimmal? Ott keringenek valahol az üres mennyben, mint a madárcsapat, melynek fészkeit leverték a gyerekek?” (204 old.)
Az író, végigvezeti a történteket, melyekben, mint bölcs és filozófusan elmondja, hogy az életben rengeteg az út, ösvény, és mellékvágány, és hogy némelyik nem vezet sehová, vagyis csak olyan helyekre, ahol meghalhatunk, vagy elvesztünk valakinket, valaminket, de a párt, ...nah igen, a párt az megmondja mit tegyél, és csak ő látja az út végét, mert ő hatalmas:
„Nem volt könnyű ezeknek a szovjet felnőtteknek az élete. Sőt lehet, hogy éppen olyan nehéz volt, mint faluról falura kóborolni és cigánygyereknek látszani. Az ember sok ösvény közül választhatott, sok kisebb és nagyobb út vezette élete országán át. Volt, amelyik zsákutcának bizonyult, mások mocsárba torkolltak, veszedelmes csapdákban végződtek. Gavrila világában csak a párt látta a helyes utakat és a helyes célt.” – mellékesen társítok az idézet mellé még egyet, valaki mástól:
„Ha a megfelelő eszközöket használod,
el lehet érni, hogy a nép az általad kijelölt úton haladjon.
Ahhoz, hogy néped elérje az út
végén a célt, nem kell ismerni azt.
Egyedül a pásztoron múlik, hová tereli a nyáját.”
Konfuciusz véleményét, amit, mintha Sztálin is követte volna, de ezt tette Hitler is, és ezt teszi ma is minden komoly politikai vezető. Akik néha éppenúgy brutálisak, és értelmetlenek a döntéseik, mint ahogy Kosinki is az a történetben, erre pl. ez is: „Az egyik berohant egy házba, és kihozott egy ötévesforma kislányt. Magasra emelte, hogy a bajtársai jól lássák. Letépte a kislányról a ruhát. Hasba rúgta, miközben az anyja a porban csúszva esdekelt. Lassan kigombolta és letolta a nadrágját, miközben másik kezével még mindig derékmagasságban tartotta a kislányt. Azután összegörnyedt, és egy vad lökéssel belehatolt az ordító gyerekbe. Mikor a kislány teste elernyedt, behajította a bokrokba, és az anyjához lépett.” (193 old.)
Mindez értelmetlen, és néha már nem is sokkoló, hanem untató, hiszen a könyv végére minden olvasó rá fog ébredni, mindenfajta háttér-információ nélkül is, hogy a könyv nem a valóságot takarja, túl irreálisak, ahogy a történések, igaz reális alapokra fektetve, és túl szürrealista benne túl sok olyan elem, aminek egy történelmi témával foglalkozó regénynél kizáró okok lehetnek, ha műfajba, azaz skatulyázva kéne polcra tenni. Ezért nem tudom eldönteni mi is ez a mű, mert regényként az írás és a szóhasználatok szempontjából, jól összerakott és igényes. A főszereplő kisfiú az árvaházas időszakában alkalmazza a világ és annak gondjainak primitív, ámbár sikeres kikapcsolódási formáját: ”A mozdony és az utolsó kocsi elhaladása közti pillanatokban olyan tisztának éreztem az életet, akár a gondosan megszűrt tejet. Az alatt a rövid idő alatt, míg vagonok zúgtak fölöttem nem számított semmi csak az egyszerű tény, hogy élek.” (235. old.)
Erről többször Chuck Palahniuk novellája alapján készült Fight Club (Harcosok klubja) ugrana be, mint film és mint könyv. Kikapcsolás? Kontrollvesztés? Értelem és bizalom?
Értékek? –(emberi vagy anyagi)… ebben a könyvben is minden a nullára csökkenik, csak az erőszak és a perverzió éri el a maximális szintet, nekem a Fight Club mégis újabb és jobb dolgokat nyújtott. Holott az is az erőszakra épült.
Az emberek elidegenedése és élettel való kapcsolata itt érzető a legjobban (az árvaházi körülmények és patthelyzetek – 233. old.): „Tisztában voltunk vele, hogy tud beszélni, csak épp a háború egy bizonyos pontján úgy döntött, az egésznek semmi értelme.” A háború áldozata azzal lázad (tiltakozik) az értelmetlen harcok ellen, azzal, hogy nem beszél. Ez egy olyan világgal szembeni elítélés, mely alapján, csak önmagával hajlandó beszélni, a világ számára megszűnt, vagy ha nem is, már érdektelen, értelmetlen, vagy túl színes. Álomvilágban élnek, melyből nem bírnak már felébredni, a traumák folyamatos egymásra mosása, olyan falat és páncélt hozott létre, mely már nem a világ részének tekinthető, csak mindenkinek a sajátjának, nincs már kollektíva, így azonban kommunista érvekkel és érdekkel kerülünk szembe. „Sok fiú és lány tompa volt és közönyös. Csak álltak a falnál, némán, nem sírtak, nem is nevettek, néztek valamit, ami rajtuk kívül senki se látott.” (232 old.)
Nevetségesnek tűnnek (nem tudom csak számomra-e) a kommunista szimbólumok folyamatos jelenléte és néha erős képzetei, pl. a 228 old.: „Egy nagy naptár lógott az ágyam felett. Vörös ceruzával pipálta ki rajta a napokat.”
Szerepel a műben egy MIHAIL JURJEVICS LERMONTOV idézet. „Magányos Démon, bús zarándok”, ki „repült a bűnös föld felett.” (222 old.) „A Démon" világméretekben is az egyik legszebb és legérdekesebb félig mesés, félig reális verses történet. A démon emberfeletti lény, de ismeri az emberi élményeket és érzelmeket. A mesealak sérthetetlen, de emberi tulajdonságai révén átéli a földi érzelmeket, nem utolsósorban a boldogtalanságot. Lermontovnak ez a műve lett legelőször ismert és széles körökben népszerű. Nemcsak az orosz irodalmi körök vették tudomásul, de meglepően hamar már Nyugat-Európában is nevessé, sőt tiszteltté tette költőjét. Jó néhány más-más témavilágú elbeszélő költemény követte az európai utakon „A Démon"-t. Ezek általában nem fantasztikus tárgyúak, de igen kalandosak. Témájuk sok esetben a szegény emberek, a kiszolgáltatottak világa.
A traumák után a főszereplő már a senkiben se hisz, azon elmélkedik, hogy amíg az ő világéban mindenki maga látta a problémákat, addig ez a nagy Oroszországban egy emberre hárul, ő lát helyettünk. Azonban a főszereplő kisfiú kételkedik, benne se bíz meg , pedig ő: „Sztálin otthonát Kremlnek hívják.” (204 old.), „Aggódtam. Mi lesz velem, ha megnövök? Milyenek lát majd a párt sok szeme?” (209 old.)
A béke és a győztes fél kérdése? „Isten szemszögéből még mindig az tetszett a legnormálisabbnak, ha mindenki elvesztené a háborút, hiszen mindenki gyilkolt.” (187 old.)
Van itt tűnődés az Isten hatalmáról is és, hogy ha hatalma van, miért nem teszi meg, vagy teszi azt helyette… „Azon tűnődtem, ha Isten olyan könnyen szóbálvánnyá változtatja a bűnösöket, miért olyan drága mégis só. És miért nem változtat néhány bűnöst hússá vagy cukorrá? Ezekre legalább annyira szüksége van a parasztoknak, mint sóra.” (186 old.)
Népjóléti álam? Vagy népjóléti Isten?
És itt folytathatnám Vico jelentős megállapításával, miszerint az emberiség maga teremti a történelmet , csak azt ismerheti meg, amit saját maga létrehozott.
A parasztok primitívsége és érzéketlensége eltúlzott, de helytálló, ha abból a valós történelmi tényből indulunk ki, hogy tényleg leejtette azt a szóban forgó misekönyvet és ezért az ingerült helybéliek egy pöcegödörbe, dobták. Valós az is, hogy elment a hangja egy baleset következtében (ám nem puskatustól), de később visszajött (csakúgy, mint a történetben). A síoktató a regény végén, megintcsak valóságos, mert ez később az ő foglalkozása volt.
A művel továbbra is fenntartom, azt hogy jó könyv, jó írás, de eltúlzott, és úgy gondolom egy történelmi időszakból csak őszintén, ILLIK írni, de legalábbis többnyire valóságtól kevésbé eltérőt. Ez a könyv hatásvadász és rejtett politkai mű, ettől még nagyon jó írás, de amire készült azt a feladatot nem képes ellátni, annak megfelelni.
A háború valós képei nem ennyire indirekt módon jeleneznek, nem így brutálisak. A valóságban CSAK az élethelyzetek szülhetnek azt, tehát véletlen dolgok. Még a sokat szidott náci katonáknál is a háttérben emberek álltak és diktáltak, de mind tudjuk a kivégző osztagok emberei nem egyszer megroppantak, és idegi és lelki problémák jelentkeztek idővel, nem volt ritka a parancsmegtagadás sem. Ez is azt támasztja alá, hogy még a legnagyobb hóhéroknak is vannak érzelmeik, ebben a regényben azonban nagyon kevés VALÓS és LÉTEZŐ, ÉRZŐ érzelmet olvastam ki. Csak a háború alatt látott-hallott (esetleg átélt) és a háború után megírt és a már megtörténtek leírása és különböző fantazmagóriája ez, nem történelmi könyv, ahogy azt sokan mondják rá. Csak egy regény, ami jó időben jelent meg, jó országban, amit egy fájdalomban és megaláztatásban elvergődött gyermekkor és intelligens (gazdag szókincs, és jó íróvéna) író munkája. Nem tudom miért haragszom a könyvre, talán azért mert pedofil? Egy 10 éves fiú (később már 12) szemszögéből mutatja be sexalítást, így az írókép eltorzul, és egy 10 éves ember szemével láthatjuk mi is a világot, de az itt történt és leírt „tények” többségét csak éjjel tudnánk megnézni a TV-ben megfilmesítve, tehát 16 vagy 18 év felett.
A másik, amiért viszont csodálom Kosinki-t az az életképek, amik nem is életképek, inkább:
Életkép motívumok. A kettő közt annyi a különbség, hogy az elrejtett jelentések, az életképekben jeleneznek, és csakis a fiút körülvevő külvilág reakcióiból tudjuk meg, vagy maga az író boncolgatja az olvasónak a fiú gondolataiban. Így amúgy sokkal nehezebb írni, komplex mű, de máig nem tudom milyen könyv ez, és a legnagyobb baj talán az, nem tudom kinek vagy kiknek szól... Nehéz egy olyan könyvről véleményt írni úgy, hogy a már [hogy ezzel más emberek, vallások, kasztok] másokban már (vagy családból hozott) kialakult nézetek nem csorbulnak az elemzővel szemben. Mindenféle politikai észrevételtől elhatárolódóm, úgymond, nem kattogok (idegeskedem), olyan dolgokon, amiken nem tudok változtatni, és a politikai ilyen…

„A háború végtelenül széles és változatos komplexumából csak egyet emel ki: a háború erkölcsi momentumait. Folyton visszatérő gondolata, amely mintegy kiinduló pontja gondolatsorainak: a háborúban az egyén mindenét, legelsősorban legbecsesebbjét, az életét áldozza fel egy közösségért, vagyis egy ideáért, egy eszményért s ebben az önfeláldozásban magasztos erkölcsiség nyilvánul. A béke idejében köznapi életet élő, saját érdekéért, jólétéért és családjáért küzdő polgár ezzel az áldozattal mint katona felmagasztosul és hőssé válik.”

/Schöpflin Aladár - A háború lelke/



Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!