Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Proklos
Alkotások száma: 243
Regisztrált: 2004-03-14
Belépett: 2012-06-28
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (20)
-Egyéb prózai alkotások (8)
-Mese (15)
-Versek (39)
Film / Zene
-Zenekritikák (12)
-Filmkritikák (3)
Képgaléria
-Festmények (31)
-Rajzok (61)
-Tattoo (11)
-Fotók (20)
-Digitális alkotások (12)
-Street Art (2)
Műfordítások
-Novellák (2)
Feltöltve: 2004-03-16 13:15:14
Megtekintve: 2648
Gyülölet 07
XXX.

Egy padon ébredek a központi parkban, este van, az idő lehűlt, nem tudom, hogyan kerültem ide és azt sem tudom, hogy ez a valóság-e vagy már a halál? De nincs időm gondolkodni ezen, a gyomrom éget, nyomasztó fulladó érzés kap el, és egyre feljebb terjed, sugárban okádok… bele, bele hányok a világba, a Nagyvilágba. Baszok én rá, milyen is ez a világ, vagy mit ad a rendszer, az sem érdekel, hogy a számszélén csurog le a gyomorsav a ruhámra, melynek keserű de mégis édeskés íze van, megtörlöm az arcom, és a kezemen nyálas vért látok. Fasza! – mondom hangosan. Meghalni nem bírtam, de gyomorvérzés, azt igen. Fasza! – ismétlem meg újra és újra. Aztán körülnézek, a sötét égbolt tündököl, a ráfeszülő millilónnyi apró csillagok rideg és elérhetetlen fényétől. Beleolvadnak az éjszakába, tudatosan vagy tudat alatt? Nem tudom, nem vagyok obszervatórium. Szóval csak olvadnak, mint nyáron a fagylalt, vagy mint a jég tavasszal a hóvirágok mentén és mellett. Olvadnak, beleolvasnak, vagy csak kitérnek? Kitéretek az emberi szem elől? Álmodnak úgy hogy nem analizálják őket pszichológusok, sem álmoskönyvekben feltörekvő jelkép rendszerek? Keringenek, mert mozogni jó, talán ők az új fittnesz sztárok csak még ők maguk sem tudják? Vagy csak éppen félnek, és ezért olvadnak bele a sötét égbolt peremének rideg összképébe. Ha nem ezt tennék? Ha szebben ragyognának, mint maga a Hold?
Akkor mi lenne? Elviselné ezt az egoista hatalmas égitest? És ha igen? És ha nem? Akkor mi lesz?
Antennák és rejtett képernyők pillanatnyi csövek és burjánzó gondolatömlések, a tankok megnyomorított lánctalpaik keserű fájdalmai. Hogyan tudna beszélni egy nő az abortusz megpróbáltatásairól, mikor ő maga soha sem élte át? Egyre nagyobb lesz az utcán vegetálók tábora és a gyógyszerek elvonásában küszködő 14 évesek hada, nő az AIDS és a TBC, és nőnek az árak és az áruk. Ekkor mi van? Ilyenkor nem kapja fel a fejét a világ? Mi van a közvéleménnyel? Hová lettek a hősök? Akkor mi lesz? Érted te ezt? Hogy a picsába értenéd? Csak olvasod azt amit gondolok és papírra vetek! De akkor mi lesz? Mi?
Miért? Miért? Itt! Ebben! Ebben a parkban végeztem Nikivel, csupán 3 paddal odébb, talán még mélyen ott a vére a megkopott pad véseteiben. És a fűszállak? Na igen, azok vagyis ebben az állapotban inkább ŐK.
Beitták talán a lány fájdalmának keserű ízét, a kopaszodó fák beszívták az emlékét. Nekik is fáj, talán ezért is hullatják elszáradt leveleiket, minden egyes levél, egy könnycsepp, az ÉRZŐ és lélegző természet…
Talán ezért sárgul el a fű is, vagy csak mert ősz van? Hát persze, lassan itt az ősz vége. Sőt! Ez már november lesz, csak pár nap a tél kezdete. Haldoklás vagy csak vegetáció? Már mindegy!
Ha majd az egész várost sűrű hólepedő fedi, minden apró részt és részletet, legyen az természetes vagy mesterkélt emberi beavatkozás adta tárgy. Szóval, ha a hó mindent ellep, minden csak fehérség és fehérlő álmok ragyogó tava lesz. Akkor is Niki és Anna vérrögeinek helyén nem marad meg. Lehet hogy ez csak az én fóbiám, de most így nézvel, igenis valóságosnak tűnik. Valóságosnak tűnik az is, hogy élek, furcsa… nem hiszem el, nem hihetem el, nekem halottnak kéne lennem, keserű örökké álmodó és majdan oszló testnek.
Örömöt szerez és mítoszokat zeng, gyermekkorokat ködösít langyos szóval, mélyen dédelgetett emlékekkel. Akkor is, akkor is! A föld tudja, hogy mit tettem, fájdalmat hoztam és szereztem, vagy csak éppen osztóttam, mint a nagytételben játszó kereskedik, mikor elhintik a disckókban az exet.
Más ez a bűn! Más ez! – szólalok meg elcsukló nehézkes hangon, a gyomorsav végigmarta a gégém és a nyelőcsövem, a gyomrom is lüktet és szúr.
A faszt más! Miért lenne más?
Mert az! És te csak ne vitatkozz!
Miért nem? Megöltél egy ember, majd újra és újra egyet, nem?
De… - vallom be végül beletörődvén a belső hang helyzetének súlya alatt. Igazad van, de ez a bún a tiéd is.
Nem!
De! Részben a tiéd is, mert bennem élsz, belőlem, és együtt teszük amit teszünk. Kettőnké, csak én hordom a súlyát.
Kettőnké? Mit beszélsz? Mit hordasz?
Igen, jól mondom, vagyis gondolom. Kibaszottul kettőnké és kettőnké is marad!
Maradjon te balfasz! De te nem hordod. Elfelejtenéd, elhintenéd a múltat, hogy minnél kevesebb mag maradjon a tenyeredben, mint hamvasztott hamuját egyes népek és csoportulások.
Nem, Te nem emlékezhetsz rá! És a tudás amivel ámítatni akarsz, az is az enyém, én tanultam meg!
Valóban? Éreztél már olyat, hogy mintha egyszer ezt már átélted volna? És mikor elgondol rajta, akkor kiderül, hogy ezt már xy idővel ezelőtt megálmodtad.
Dezavuál….
Így van, így is hívják, francia szó. A lényeg, hogy az ember tudatalattijában minden információt és tudást birtokol. Ezért van az a képessége az embernek, hogy megálmodja a jövőt, de ezt feldolgozni már nem képes, így az agy inkább felejt, és csak bizonyos képek maradnak meg, amik visszatérnek, ha az élethelyzetet átéljük. Így a te tudásod, sem a tiéd, hanem csak a tudatalattidtól vetted kölcsön.
Te csak egy hang vagy, aki beszél hozzám a saját hangomon! Olyan, vagy mint egy lelkiismeret, Sőt! Szerintem az is vagy, te bármit kimersz mondani, nincsenek korlátaid, amiket ne hághatnál át.
Baj?
Zavaró!
Elhallgat, mintha megértene tényleg. Elhallgat én pedig haza felé indulok tompán, azon gondolkodom, hogy holnap kell visszamennem az orvoshoz, és remélem megért, s nem kérdez rá most sem a hegekre.
Mi lesz, ha homok kerül a világot mozgató rozsdás fogaskerekei közé? Akkor mi lesz? Más bűn lesz ez? Más?
Nem jön rá válasz, a hang valóban elhallgatott, kikapcsolt. Fülelni talán fülel, és figyeli azt amit teszek, de minden háttérben, mindent csak kommunikáció mentesen. Szólni nem szól… Haza felé aztán hallucinációim lesznek, az idő lehűlt, párás minden, de a meglepő az, hogy minden képzetemre automatikusan be is ugrik a reális válasz. Úgy érzem, hogy viasz ember vagyok, aki vagy ami a neonok fényétől elolvad, próbálom kikerülni a fényeket és a holdra se merek rápillantani, úgy érzem az meg elvakítana, megvakítana rideg fényével. Gyűlölöm a holdat, ódon fénye képes néha ismeretlenné és ocsmánnyá tenni ismerős, belsőséges dolgokat. Rugdalom a köveket és megyek a járdán, néhány nem lakott ház előtt szinte menetelek a nyirkos levéltengerekben, melyek szilaj és sokszínű álmokat hoznak az ősz végével. Kikerülöm a fényeket, a házak fala mentén csúszom, de a kabátomat dörzsölik a falak, úgy érzem minden egyes háznál leszakad belőlem egy kevés, és hosszú viasz csíkot húzok magam mögött, legyintek a kezemmel, és szinte látom, hogyan fröcsög le az ujjaim végéről a plazmaszerű anyag, azaz én. Mindez 2-3 percig tarthat, aztán a reális gondolat töri fel magát a tudatomban: ha viaszból vagyok, akkor ilyen hidegben nem olvadok fel, sem szét, inkább is megdermedek, megfagyom. Vége a képnek, most a járda repedéseit látom úgy, mintha azok szakadékok lennének, melyekbe belelépve kibicsaklik a bokám, így hát átlépdesem őket. Majd jön a magyarázat, ha valóban szakadékok ezek és én vagyok a híd mely átköti őket, akkor próbáljam ki, hogy belelépek. Megteszem. Semmi hatás, a repedések csak repedések, nincs kézzelfogható mélységük. Aztán úgy érzem, hogy a hold egyre közelebb ér hozzám, és a földhöz, de erre villám gyorsan megjön az ellen válasz, azzal, ha ez valóban így lenne, akkor nem csak én észlelném, hanem az egész világ. Van még pár jelentéktelen képzelgésem, de azt már nem tudom eldönteni, hogy mindezt a gyógyszerek utóhatásainak vagy a fáradtságnak tudhatóm-e be. De őszintén, nem is érdekel, csak azt várom, hogy haza érjek. Befordulok a kapunkon, becsukom, enni nem tudok, a gyomrom nagyon ég, öntök egy kevés tejet a kedvenc bögrémbe, melyben teát szoktam kortyolgatni és berakom a mikroba, langyosra melegítem majd felvonulok a szobámba és beveszem a gyógyszert. Szüleim már alszanak és én is hamar kikapcsolok, nincsenek se cikázó gondolatok, sem pedig feladott élet szabta leckék.

XXXI.

Aztán reggel 10 körül ébredtem, fenn voltam, de még sem teljesen. Hanem mintegy illékony félálomban eszméltem magamra, abban az álom és az ébredés határán lévő, mindenki számára ismerős nem anyagi világban, ahol csupán a tudatlan egy pillanat alatt létrejövő és elfoszló látvány és gondolat mindenen lépked az ember. Ami viszont körös-körül van, az teljesen hiányzik, főleg az, aki körül mindez lebeg. Üres térben találom magam, köd és pára keveréke elegyedik, és minden hol csak végtelen síkság. Talán ez az én lelkivilágom? Vagy csak ennyi az álom határa nálam? Nincsenek távolságok, se falak, se határok, nincs semmi, ami mérce lehetne, csupán időtlenül telepedő hófehérség, ami mégsem hó. Valami egészenmás, nem lehet megfogni, köd és pára, de mégsem. Nem tudom.
Nem érzek sem fizikai, sem pedig lelki vagy szellemi fáradtságot, csak tétlenséget. Milyen világ az, ahol az ember semmit sem tehet meg? Nem tudom. Megpróbálok felébredni, itt még tétlenebb vagyok, mint a valóságban, feltéve ha ez egyáltalán álom. Sikerül, úgy érzem felébredetem, a szobámban vagyok, körülöttem poszterek, amik eddig sokat adtak és kellemesek voltak, most semmit sem adnak, távoliak, de annyira mégsem, hogy ne tudjam megfogni őket. Nézem a polcokon a könyvek címeit, melyiket milyen író írta és tudattalanul is, de beugrik, hogy melyik miről is szól. Ébren vagyok! Ébren vagyok! Persze, hogy így van, hiszen sétálgatok a napfényes szobámban, de valahogy úgy érzem mégsem az én szobám. Nem tudom. Lefekszek újra, a fejem és a gyomrom nagyon fáj, éget. Lecsukom a szemem, és egy pillanat alatt újra a ködben találom magam. Tehát a szobám sem volt valós? Nem tudom, nem tudhatom. Inkább elindulok valamely irányba, bár teljesen mindegy merre, minden egyforma a környezetben. Egyszer csak belerúgok valamibe, egyszer, kétszer, háromszor. Nem hajolok le, végre van valami tárgy e világban ami esetleg az enyém, nem nézem meg, nem tehetem meg, lehet hogy ez is csak egy kibaszott csalódás lesz. Egy olyan tárgy, amihez semmi közöm, ami nem az enyém, amit soha nem láttam, vagy ha mégis, akkor sem jelent semmit. Végül lehajolok, a fehér ködben tapogatózok és a régi fekete véres pulóvert találom meg, azt amiben Nikit megöltem. Beleszagolok, alvadt vér és hányás szag, de elsősorban füst és égett szagot érzek. Nem értem, én ezt elégettem, hogy lehet ez ép? Ez vagyok én? Ennyi az amit elő tudok szedni a múltamból? Ez az egyetlen tárgy, ami önmagamat tükrözi? Szánalmas vagyok! Szánalmas. Igen, az vagyok. Sírni kezdek, szét szeretném tépni ezt a rohadt pulóvert, megtaposni, elhajítani, de nem merem. Nem tehetem, hiszen az én bűnöm ez a gyilkosság, a vér, ami ehhez tapad. Más ez a bűn, más ez! Nem tehetem meg, e világban ez az egyetlen dolog, ami az enyém.
Képek kezdenek peregni a szemem előtt, fakóak, megtörtek, repedezettek, és talán a mozivászon amire mindez vetődik, az is poros és koszos. A múltból felidézett kockák ezek, ahogyan a lépcső alá rejtem és másnap délután a belsőlaktanyában elégetem, hogy megszabaduljak a bizonyítékoktól. De ez nagyon szánalmas! Még az álmomban is ez vagyok? Egy ember aki EMBERT öl, aztán eltakarítja azt ami rákényszeríthetné, hogy őszinte legyen akár önmagával is? Ez alapján ítél meg a társadalom? Ez vagyok a világnak? Ha a világ alma lenne, én féreg lennék benne? Ha a világ féreg lenne, én permet lennék, mely végez vele? Nem tudom, de nem mondom, hogy nem is érdekel, mert hát igenis érdekel. Hogyne érdekelne, az én álmom, az én váram. Mást kell, hogy lássak, nem ez vagyok! Nem EZ! Nem! Futni kezdek, magamon túlra, olyan felé ami nem tudom mit rejt, de ennél a semminél biztosan többet. Aztán megpillantok a ködben valami tárgyat: a HEGYET. Nem tudom miféle hegy ez, és mit keres ott, de megtudom. Megtudom! Ahogyan közeledek hozzá, úgy kezd a lelkembe ülni az a kép, hogy ezen a hegyen nincs se vér, se pengék, sem semmi rossz. Nincsenek rajta hegek, sem vágások, és nem is lélegzik, de nem is halott. Tükör sima, mintha valakik vagy valamik apró reszelőkkel simára csiszolták volna az egész felületét. A hegy fehér, de ez már nem köd, ez már nem pára, hanem kő, hanem tiszta energia. Aztán az apám nyit be. – Selejtező megy a TV-ben, nagyon kemény. Nem nézed? – Hirtelen felriadók és letisztul minden, de csak apámat látom, a környezet ami körülveszi, azt már nem, vagy lehet hogy azt is látom, csak képtelen a szemem vagy a tudatom feldolgozni annak már adatait. – Nem, nem nézem. Nem érdekel! – válaszolom, és visszafekszek, lecsukom a szemem, de kizökkentem abból amit előzőleg átéltem, csak annyira emlékszem hogy a HEGY, csupa nagybetűvel, mert nekem a heggyel van dolgom, azt kell követnem, az a jövőm, az építő, az valami jó. Elalszom, a hegy képe elfolyó, de megnyugtató is, mint a rivotril. Olyan, akár a süvegcukor: sima, ragyogó, kerekded. A hegy előtt bejárat, előttem nagy vaskapu, hatalmas kilincsel, mely méretét és magasságát tekintve is nem embernek készült. Próbálok nyújtózkodni, majd ugrálni, oda csapok tiszta erőből, s érzem ahogy felrepednek a karomon a hegek, és a kézfejemből lassan vér cikázik a fehér környezetbe. Visszaesek a földre, várom hogy szétrepedjek, hogy átéljem a bizzergető hegek repedni vágyó nászát. De fájdalom nincs, elmarad, mint a tartozással a hálátlan ember. Hogy is lenne? Ez egy álom.
A vérem eltűnik, nem látom, az ajtó makulátlanul tiszta továbbra is, mintha beitta volna a vérem, de lehet hogy csak délibábot játszik velem a hatalmas gólem tömb. Összesek, csak fekszem előtte, aztán hirtelen felpattanok, a kezemre nézek, már nincs rajta vér, de sebeket sem látok. Ha erőszakkal nem engedett be a kapu, akkor meg kellett próbálnom nyugalommal, így hát halkan bekopogtam… lassú vízhanggal járta körbe a bánya bejáratát a dörömbölő hang. Kisidő múlva kinyílt az ajtó, egy törpe és mögötte egy hatalmas félork keverék állt, valószínűleg ő nyitotta ki az ajtót. A törpe kezében mécses másik kezében csákány, kék hegyes kalapja és hosszú szakálla, úgy néz ki, mint a kertitörpék a giccses udvarok kertjeiben. – Nem vagyok kertitörpe, már vártunk. – szólalt meg és hátrébb lépett. Az első gondolatom az volt, hogyan képes olvasni a gondolataiban, a második hogy mit keresek itt. - Azért tudok olvasni a gondolataidban, mert a tudatalattid engedi, és azért vagy itt, hogy dolgozz, s munkáddal előrébb lépj az életedben. Beléptem, az ajtón túl hatalmas bánya fogadott, szürke kövek között szorgoskodó emberek és emberfélék. Mindenki dolgozik, mintha mindenkinek parancsba lenne adva és tudná mi a feladata. – Tessék! Itt vannak az eszközeid. - majd a kezembe nyom egy csákányt és kötelet. - Menj a barlang belsejébe, ott van rád szükség! – Ott bizony! – helyesel mély hangon a félork féle. Elindulok be a bányába, mindenfelé dolgoznak, az egész olyan, mint egy hangyaboly, de túl különbözőek ahhoz a munkások. Nem tudom miért, de pontosan sejtettem, sőt! Tudtam mi a feladatom, azt hogy hol mennyit kell dolgoznom és pontosan mit. Először ékeket vágtam a falba, lépcsőszerűvé tettem a megmunkálatlan sziklákat és köveket. Bátran vágtam a csákányt a falba, melegem volt, levettem a pulóverem, és először fel sem tűnt, később azonban felfigyeltem rá, nincsenek vágások, cigaretta csikkek és hegek a karomon, még a lyukféle se látszik, helyén tiszta bőr, éteri, sima bőr. Mitha soha sem vágtam volna meg magam. Erősnek éreztem magam, energia dúsnak, akár a Duracel nyuszi a reklámban: akár 10x többet bír. Nem voltak gondolataim, minden annyira nyugodt volt, minden letisztult és gond mentes. Nem voltam sem éhes, sem fáradt, mégis szólt lentről egy torzó szörny: - Ember! Hé! Te fenn, ott! Gyere le, egyél, pihenj! A bánya alatt keskeny folyosó húzódik, arra mutat a szörny: - Ott eszel! Követem az utasításait és elindulok a kacskaringós sziklába vájt résen, a fejemre víz csepeg, vagy inkább csak pára? Nem tudom, de a mécsesek lángja lassan világítja meg a szűk folyosót. Ahogy közeledem úgy érzek különböző étel illatokat, de igazából semmire sem emlékeztetnek, talán mert sok keveredik egymással, vagy mert nem emlékszem semmire. Érdekes, sem fáradt, sem éhes nem vagyok, csak szomjas. Úgy hallom, mintha TV menne, vagy rádió, mintha valami közvetítés lenne, de túl nagy hozzá a zaj hogy értsem mi a szöveg, vagy hogy egyáltalán magyarul van, vagy emberi nyelven. Végül elérem a folyosó végébe ékelt ajtót, melyből fény áramlik ki, belépek és egy hatalmas ebédlőt pillantok meg. Középen asztalok és székek, mindenféle lények esznek, mindenki más és mást. Gondolom fajonként változik, de lehetnek átfedések is. Középen hatalmas láng lobog, olyan akár egy farakás, de nem lehet tudni mi is ég ott valójában. Néhol csak különböző méretű kövek vannak, vannak lények amik ezeken ülnek vagy álnak. Hatalmas a terem és rengeteg lény van bezsúfolva egyszerre ide. Egy alak közeledik hozzám a terem egyik végéből. Valami ismeretlen fajtához tartozhat, testéhez képest rendkívül hosszúak a végtagjai, kiszáradt ajkait szavak hagyják el, de a nagy ricsajtól, amit a sok munkás okoz nem értem, így aztán újra megismétli és karját nyújtja: - a nevem Voyla, enni jöttél vagy csak szomjas vagy? Csak szomjas, gondolom magamban, úgyis megérti, ezek mind gondolatolvasók.
Enni jöttél vagy csak szomjas vagy? – hangzik a kérdés újra és rá kell, hogy ébredjek: ez a lény nem képes a fejembe látni.
Csak szomjas. – válaszolom.
Ember vagy?
Igen, az.
Mit akarsz inni? Bor jó lesz? Vagy inkább víz? Esetleg almabor? Azt az orkok szeretik.
Víz, víz az jó lesz.
Tessék! - és egy fapoharat belemerít a kádba, majd a kezembe nyomja.
A víz jó, hideg, hűsítő. Kicsit mintha citromos íze lenne, de lehet hogy csak én érzem úgy. Körülnézek és két Homokembert látok veszekedni. A homokember olyan vámpír, aki kizárólag alvó áldozatokat szed.
Két asztallal odébb Pillangók szemeznek velem, ők olyan vámpírok, akik kizárólag a " felső tízezer " köréből szedik áldozataik, csakis gazdag, " öltönyös " emberekre vadásznak. Gyönyörű nők, de mit keresnek ezek itt? A bányában hogyan dolgozhatnak? Kérek még egy pohár vizet és leülök az egyik asztalhoz, lassan kortyolgatók a hideg vízből, mintha otthon lennék és tea lenne a kedvenc bögrémből. Közben újra hallom a hangot, mintha foci meccset közvetítenének. Egyszer csak oda lép hozzám egy Whig, ők olyan vámpírok, akiket különösen fokozott érdeklődést mutatnak az emberi életforma iránt. Nem vagyok gondolatolvasó, de sejtettem mi lesz az első kérdése…
Te ember vagy?
Igen, az vagyok.
És mit keresel itt?
Dolgozom. Te nem?
De, én is. De miért dolgozol?
Nem tudom… - vallom be magamnak is furcsán, nem tudom mióta léptem be a kapun, nincsenek se nappalok, se éjszakák, nem érzékelek semmit sem, mintha megállt volna a világ. De a legfőképpen furcsa dolog az az amire most ő világított rá. Miért is dolgozom itt?
Gondoltam, hogy nem tudod.
Honnan?
Kevesen tudják. Igazából azért nincsenek se nappalok, se éjszakák, mert ez egy álomvilág. Ez egy hegy valójában, aminek a belsejében vagyunk. Itt dolgozunk, járatokat vájunk, de hamarosan kimegyünk a felszínre is, hogy a hegyet teljesen lesimítsuk. Hogy senki és semmi ne tudjon rajta feljönni. A hegy csúcsán egy lyuk van, ami felűről nézve olyan, mint egy kút. Ebben a kútban dolgozunk mi.
De milyen céllal?
Ha sikerül kijutnunk a hegy tetejére, és onnan valamilyen eszközzel tovább és feljebb jutni, akkor az álom és a valóság közti mezsgyén lépkedhetünk úgy, ahogyan nekünk tetszik. De ez még sok idő.
És miért van itt ennyi vámpír?
Mert mi vagyunk azok, akiknek leginkább szüksége van erre a funkcióra. Mi évezredekig élünk, és nagyon unalmas az életünk, de ha álmodunk, és bármikor képesek leszünk visszatérni, akkor ezzel feloldjuk az idő korlátait. Így nem kell félnünk az agyhaláltól.
Az meg mi?
Az agyhalál szót a vámpírok arra a folyamatra, fázisra használják, amikor a vámpírból minden
emberiesség kihal. Ekkor a Bestia veszi át az uralmat és a vámpír totálisan megőrül. Én rettegek ettől a
leginkább, hiszen én Whig vagyok
Értem.
De nem mindenki vámpír itt. Nézz körül!
Vannak itt orkok, fél orkok és elfek, gnómok és törpék. Minden fajta faj megtalálható.
És nem veszekednek egymással? Nincsenek konfriktusok?
Nincsenek, mivel mindenki tudja mi a dolga és miért van itt.
Én miért vagyok? Én ember vagyok. Vannak itt más emberek is?
Igen, persze. Nézz csak oda! – és kezével az ebédlő sarkába mutat, ahol Anna és Niki beszélgetnek.
Ezt nem értem! Ezt nem értem! Ők hallottak! Én öltem meg őket!
Tudom, tudom. – búgja konokul, helyesel és még magyaráz, mond valamit, de a hangja elfolyik, megint a közvetítést hallom, egyre erősebben és erősebben. Semmit sem fogok fel, csak morajló hangokat és zajt. Úgy érzem szétreped a fejem. Mi ez a fasszág? Mi van? – kiabálom, bele, bele a semmibe, a zajban. Közben ő csak egyre beszél és mutogat a két lány felé, de semmit sem értek, csak a szája mozog, a hangját már nem hallom, vagy csak nem jut el a tudatomig? Nem tudom, nem tudom.
Szinte már sípol az egész, már hallom a közönséget is ahogyan drukkol és őrjöng, futballmeccs, most már kiveszem tisztán. Kovács leadja, Branmüller passzolja tovább és Igen! Igen! Berúgja! Branmüller berúgja! Góóóóól! Recseg minden… Ordítok: Mit mondasz? Nem értem, ők mit keresnek itt? Aztán valaki megfogja a vállam, én kinyitom a szemem, a nappaliban vagyok, apám az, TV-ét néz, valami fociselejtezőt, apám fogta meg a vállam, mert álmomban kiabáltam, és az ágyam helyett a nappali kanapéjára feküdtem le aludni. Feltápászkodom, és átmentem a szobámba, magamra zártam az ajtót és lefeküdtem aludni tovább, álmodni akartam, befejezni az álmot, tudni mit mond Annáról és Nikiről és rólam az a Whig. De nem ment, kezdtem ki tisztulni, eszembe jutott hogy van fejem, hogy a koponyámban agy van és tovaröppentek az álom utolsó részletei is. Furcsa volt, igen, az, de nagyon. Furcsa, hiszen soha nem álmodom semmit, most mégis valahogy az álom és a valóság között lebegtem. Ébredés, mint minden emberi ébredés a megszokott stílusok és sémák között ingázott. Nyilvánvaló volt, hogy ezek a gondolatok a fejemben éppenséggel léteznek, csak nem igazán tudom mit is jelenthetnek, de nem mégha emlékeznék is, akkor sem menne, hiszen kibírhatatlanul fáj a fejem és a gyomrom. Óvatosan kinyitom újra a szemem, 11 óra van. Végre valóban felébredtem, fáradtan, tompán elcsigázottan és szürkén, de legalább a valóságba. Nem volt erőm semmire sem, legszívesebben még órákat feküdtem volna a párnák és a gyűrött paplan biztonságot adó szövetdarabjai között. Órákat pihentem volna még, hogy lélegzettel, néma sóhajokkal és gondtalan perceket éljek át a gondterhelt órák emberibbnél is emberibb lépfenéi között. De mégsem tettem, nem tehettem, feladatom volt. Kihelyezett vagy csak kinevezett és elém torlaszolt hegy, domb, bármi is, melyet nem lehet megkerülni, meg kellett mászni, megbirkózni a meredekséggel, belekapaszkodni a kövek mentén ki-ki búvó silány és értéktelen gazokba, talajba.
Felkeltem végül, majdnem összeestem mikor a zuhanyzóba léptem és magamra vezettem a langyos vízsugarat. Jobban felébredtem, bár a fejem és a gyomrom még mindig nagyon fájt, lassan peregtek le testemről a cseppek, akár a temetőföld a korhadó koporsóról exhumáláskor. Milyóta és mikor? Platón óta, súgja a súgó azonnal a színfalak mögül, és a színész utána mondja: Platón óta… Kilépek a zuhanyzóból és törölközővel lassan megtörlöm magam, közben az alkaromat nézem, a seb egyre kisebb, már csak vastag heg, de csupán pici pontban. Már nem fáj, csak egy vastag körkörös heg jelzi a ceruza hegyét, no meg sok másik a bőrből kiemelkedő heg a pengék nászát. Már nem fáj, nem is nagyon húzódik, de azért mégis pamacsolgatom a nedves törölközővel, majd felöltözöm, reggelizek már amennyit tudok, fogat mosok, és beindulok a városba az orvoshoz.
Lassan ereszkedem le a szomszédos utcákon, ahogyan a lepra fedi el a fertőzött testeket. Hajam arcomba omlik, a járdát nézem, itt-ott a reggel derében elmosódott krétarajzokat. Igaz, már nincs reggel, már majdnem dél van, de nekem mégis úgy tűnik minden, mintha reggel 7 lenne. Gyerek rajzok, apró szívek és szétesett, tudatlan betűkkel kisebb üzenetek: Szeretlek anyu, Hülye Sz. B. stb. Tovább nézem az aszfalt mocskos vagy inkább csak mocskolódó feketeségét, a megfojt bitument, ami még nyáron olvadhatott meg, ma sivár és kőkemény, mint a megrepedezett tavaszodás kristályos harmata. A járdát nézem, közben apró kavicsokat rugdalok, nem nézek fel, nem nézhetek az emberek szemébe, és ők sem az enyémbe. A világ gyűlöl engem, és én is őt! Az emberek elkerülnek, és én is őket! Nem hiszek a jövőben és az sem bennem.
De hiszek a pengék élében, az elfojtott gyűlöletben, a háborúk hangjában. Hiszek! Ó, igen! Hiszek az ágyuk zajában, a fénybarázdákban, és hiszek, hiszek a Mein Kapf-ban. Bűnös vagyok és a gyűlölet érlelte kalász a perverzió végtelen búza földjeiről. Semmi több! Qantum mortalia pectora caecae noctis habent! Azaz: A haldoklóknak szívében a mély éj mennyire vak! Vakság vagy sem! Nem mindegy? Nem kibaszottul, kurvára mindegy? Mindegy hát! Rohadtul mindegy! Mindegy ez a faszság! Mindegy, mert más ez a bűn, más ez! Mindegy ez az egész faszság! Gyűlölöm! Gyűlölöm és ők is engem! Csak betűk a telefonkönyv mélyén, kidolgozott misztikus értelmezések. És az anyag gyermekei soha sem vették észre mindezt. Soha sem látták az egészet, és a világ? Ez a kibaszott semmi, ez a világ és az összes arra hivatott, hogy könyv legyen belőle. Hamisítvány, kópia, fénymásolat, indigóképző, lenyomat álmodozó…
Direkt nem emelem fel a fejem, nem akarom látni a környezetet, és azt sem akarom, hogy az lásson engem. De látnak! Figyelnek! Na és? Kit érdekel? Baszódjon meg az összes ott, ahol született és formát öltött vagy kapott! Csak emberek, csak tárgyak, csak növények. Csak emberek, kik olyanok, mint egy rozsdás vagon, mely arra ítéltetett, hogy örökké sötét és félelmetes, nem tudni kitől és miért örökölt vagonokat húzzon maga után, a múltból. És a remények? Azok mik? A remények csak véletlenek és a félelmek e végtelenül rákapcsolt láncának dübörgéseit az életnek nevezik, holott az csak egy periódus, ami olyan, hogy amit az ember megiszik, az majd valahol távozik is belőlünk, jobbik esetben alul, de van hogy felül. Mindezt az életnek nevezik? Ezek csak korhadó bilincsek, melyeket az ember évezredek alatt húzott véresen szorosra karjára, és most rab, még ha ezt nem is akarja vagy nem képes belátni, ezektől a lánctoktól, amiket a sors bízott ránk, semmiképpen sem tudunk szabadulni.
Ismerem az utat, még így a járdát és földet szemlélve is. Végül felemeltem a tekintettem, itt a rendelő, elindultam az ajtó felé, és már előre féltem, féltem hogy szóvá teszi a hegeket, attól félek, hogy ezeknek következményeik lehetnek.
Beléptem, leültem a váróban egy székre és mint a helység neve is jelzi: vártam. Vártam, mert várni kell, mert ez egy váró, mert orvosnál vagyok, mert itt kell lennem, mert, mert, mert… Szóval vártam, vártam, hogy sorra kerüljek, igaz nem voltak sokan és csakhamar én is bent voltam. De előtte volt időm még megfigyelni ezt-azt ott: egy síró kisfiút, anyja hangosan vigasztalgatta, arcát törölgette egy elázott papírzsebkendővel. Volt még egy kislány szintén az édesanyával, egy idősebb srác. Tekintetük mindig elfordult vagy lecsukódott mikor összetalálkoztak az enyémmel. A neon fénye tompán világított az arcukba, és mint még a fénynél is ridegebb és érzéketlenebb módon tűrtük ezt. Egyszerűen természetesnek vesszük a mesterséges fényt, holott nem az, és ráadásképpen nagyon egészségtelen is. Egészség? Ez a szó, pont az én agyamon fut át? Az enyémen, mikor én vagyok az, aki minden egyes percben rombolja önmagát. Félelmetes mikre nem képes az emberi gondolat. Az egyik fűtőtest elcsigázottan kattogott, akár a neon fénye a plafonról az arcunkba. Volt bennük valami közös ritmus, vagy értelem, érzelem? Magam sem tudom, de mintha együtt tennék azt, amit tesznek.
A következőt! – szólt ki az orvos, én pedig elindultam a félig nyitott ajtó felé.
Benn már az várt amire számítottam, az asinstens és az orvos.
- Jó napot! - törtem meg a kínos csendet.
- Jó napot! - válaszolt az asisnetns és biccentett szinte egy időben vele az rovos. Furcsa mintha minden egy ritmusra történne, úgy érzem minden cselekedet egyedi ésmegismételhettelen, de mégis minden ütemekre jön ki, ahogy az is hogy mostanában lebegek csak a világban. Elbámészkodom, csak állok a rendelőben, és az ablakot nézem, hogy lengeti fölötte a berásgult függönyt a radiátor fel-fel törő meleg áramlata.
- Valami panasz? - zavar meg az orvos.
- Nem, nincs, jól vagyok már.
- Azért vesse le a kabátját és had hallgassam meg.
- Jó. - s ezzel levetem a kabátom felhúzom a mellemen a pulóvert és a pólót. Furcsa érzés, mikor stetoszkóppal az ember testéhez érnek, hideg és gépies, de mégis megnyugtató, főleg mikor ki-be kell lélegezni. Ki-be, ki-be, mint valami agykontrol, aztán a hátamon mindezt, ott is ki-be, ki-be.
- Azt hiszem rendbe jött, holnaptól már mehet iskolába. Az asszisztensem megírja az igazolást. De mi ez a sok heg a mellén, a hasán és a hátán?
- Semmi, csak régi dolgok.
- Nekem többségük újabbnak tűntek.
- Pedig ezek régiek már nagyon.
- Jó, maga tudja, de ha segítségre van szüksége szóljon.
- Nincs rá szükségem, de azért köszönöm.
Elveszem az asztalról az igazolást és kilépek a rendelőből, ki a neonokból, ki a szabadba, minél messzebb innen. A parknak indulok meg, mint a vérzés a lányoknál 14 évesen. Rádöbbenek, hogy lassan felnőnek, lassan nők lesznek. Leülök egy padra és a kabátomba zsebkendőt keressek, meglepetésemre egy minimális füvet és egy adagra való Psilocybe Cubensis találok, ez a varázsgomba, mely a mexikói sámánok használtak a szellemvilág és a valóság közti mezsgye könnyű átlépéséhez. Olyasmi drog, mint az LSD vagy a korong. Kilehet főzni és meginni teaként, de egyszerűbb, ha az ember megeszi, mondjuk fontos, hogy előtte pár órával ne fogyasszunk semmi ételt, és nem árt rászívni utána egy kevés füvet, hogy jobban felpörgesse az embert, intenzívebben hasson. Ma még nem ettem semmit, azt hiszem lesz megint egy jó napom, kicsomagolom az összeolvasztott cigarettadoboz zacskójából. Összerágom, az íze, mint mindig keserű, kellemetlen, de nem elviselhetetlen. Sokáig rágom, hogy minél jobban vegyüljön a nyállal, majd tekerek egy szál cigarettát, belerakom azt a kb 0.3 esetleg 0.4 gramm füvet. Elszívom, ahogy ezt mondani szokták, pirítok, majd pedig bemarok, azaz bekészülök. Fontos ezeknél a drogoknál, hogy az ember mozogjon, hogy különböző hatások érjék, és azokon trippeljen, hogy melyiket hogyan éli meg. Bár fontos, hogy trippelj az életért, de ne élj a trippekért. Legalábbis ezt mondják ki a drogprevenciós füzetekben, de nevetségesnek tartom őket, mondjanak valami alternatívát, ami jobb mint az anyagok! Minket az anyag szült, abból lettük, azzá vállunk, s ez is a halálunk. Azt hiszem akinek nincs akaratereje, az ne drogozzon, ne igyon, ne dohányozzon, és egyáltalán ne csináljon semmit ami kicsit is deviáns, mert ezek jó dolgok, de ha nincs akaratereje azt mondani, hogy itt állok meg, akkor elsodorja magával az amibe belekezdett, de ez az egész rohadtul lényegtelen, ahogyan minden az, amikor az ember mélyen van. November elseje van, halottak napja. Este biztosan ki kell mennem szüleimmel majd a temetőbe, megemlékezni emberekről, akik inkább ma már csak betűk egy sírkőn, és arcok az emékezetünkben. De az majd csak este lesz, addig enyém a világ, 4-5 órás hatás garantált, s már érzem, ahogyan esem szét. Elindulok tehát a parkban, el, mert hát menni kell, előre, mint a testek az utcán általában, mindenkinek megvan a maga célja, a maga élete és a maga keresztje vagy éppen ördöge. De kit érdekel mindez? Ki a faszt? És hirtelen minden elcsuklik, mint a penge az erek felett, mögötte vérző tátongó artéria. Mindenki más, képletek vannak de, hova szűrik le őket, ha már minden hipnózis koedukált... Kitódul hirtelen a fekete sereg, kétség nem férhet hozzá, hogy velük van az erő. A kigyúrt, feketébe öltözött csapat - az önbíráskodók - elviharzanak előttünk, odakurjantanak a lófarkasnak, "haver, most kaptunk tíz évet!", ami persze nem igaz, az ítélethirdetés még odébb van. De kezdődhet a következő tárgyalás a kábítószerrel való visszaélés bűntettének ügyében, ami már kisvárosi bíróságokon sem számít kuriózumnak. Hangyák úsznak a téli névtelenségben. A tovamászó nappalok tengerében. Azt hiszen képtelenek a képek vagy csak szépek? Kit érdekelnek a gépek? Pészméker? Gégét működtető emberi erő. Hiszek a világnak! Te hiszel neki? Annyiszor baszott már át! Nincs százalék, mely őszintén tenné adattá mekkora geci a világ. Te mégis hiszel neki? Te bajod! Legyél behódoló, hiszékeny, naiv. Légy az! Légy az!
Vannak percek mikor képtelenek, képtelenek az örömre. Az emberi időszámításra, a változóra. Vagy csak annak nevetésére?
Szomorú arcok tovalinkelt oldalakon, gépekkel helyettesített szövegi töredékek, újságból kivagdalt sportcikkek. A darabolás mentén vér és fájdalom. Pengékben szike él töri fel a néma csendet, melyet a csepegő vér torzít el. Azt hiszem hiszek! Hiszek egy erőben! Egy soha el nem térőben! Egy képben, mely tovaszáll, akár a madár ősszel, mikor jön az ár... dagály, apály. VÁLTOZÓ PERCEK, váltakozó percek, melyek a kősivatagokban telepszenek meg.
Maszkok a gázból és üvegek a szemből. Vagy csak szemüvegek? Vagy csak gázmaszkok? Vagy csak nercbundák? Változó ábrándok, váltakozó hangulatok, tékozló mérsékelt, vagy csak ipari? Dagály. Apály.... Minden gyermek egy kis angyal… TE letörnéd a szárnyait? Az ÉLET csak a halál kibaszott VÁRÓCSARNOKA… halál… halál… agyhalál, apály, dagály… Az utca oda lökdös ahol nekem jó, vagy ahová a tömeg visz? Körülöttem az olvadó arcok mind egy szót skandálnak: - Előre! Előre!
Képzeld el, hogy egyveleg vagy, képlékeny egyén és elegy... kémiai vegyület függesztette fizikai áramlat, nem tudom hová tartozik, s hová is tartozom vagy tartok vagy esetleg tartanék… Azt sem hogy miénk. Kiké? Hova? Merre? Válaszolj te fasz! Mondj valamit! Lélegezz! Ki-be, ki-be, bazmeg, ez így nem megy, úgy jársz, mint a vetés, ha jön a dagály… Az elfolyó arcok hozzám érnek, szemeik kifulladva durrannak arcomba, mint a gáz, tűz láttán... Kéj szülte gyönyört ad, ha belemászhatok az arcokba, képekbe és egyenlítőkben. Belépek a forgalomba, egyik ember arcába nyomom ujjaim, és kikaparom a szemét, érzem, ahogyan az ujjam a vér forróságába gázol. Libegek, mint éjfélkor a rádión a sikerhajhász hallgatok, kik mindet felvesznek, ami új. Ma már maradi... elavult, ma már Internetről töltik le az albumokat, s néha előbb megvan a hálón, minthogy az a boltokban megjelenne... Sőt! Ez a jellemző, s ezért is haldoklik a zenei ipar. S úgy ültem hírtelen a padon újra, mintha oda szegeztek volna… ághhh szegek, stigma, jelek… kereszt, feltámadás. S már látom Jézust, aki a vízen jár, melyet most ezúttal azúrkék üveggyöngyök helyettesítenek. Közben panaszkodik, hogy az apostolok nem akarják megmosni a lábát, csak Júdás talál benne perverz örömöt, hogy a sebbe vájhatja ujjait, de akkor már inkább Jézus maga mossa meg… Puff neked EGYHÁZ most megkaptad a magadét, kaptál a picsádra!!!
Járókelők távoznak balra. Az egyik közönyös arc megszólít: - Még mindig 17 vagy?
Legyintek. Utálok matekozni, gyűlölök unatkozni! – mondja egy másik, majd hozzá teszi: - A lehetőségek tárháza olyan nagy, akár a fonott buszok emelt üvegeinek fénye. A kidagadt tintahalak, és szendvicses emberek piros basball-sapkái között fel-fel szakadó tömeg iszony köszön, aztán tovább hömpölyög, mint a járványok idején a halottas szekér, az éhség kaszagép szenvedés kerekei, talaja és agya.
Úr Isten! Úr Isten! Mi ez? Még mindig itt vagytok? – ordítok bele a világba, a közönybe, az esőbe, a tetűbe, a házak mélyére, a padok színére, az unalomba, a matematikai függvény rendszerek degenerált tábla ábrándjaiba, a TI világotokba! A Tiédbe! Igen a tiédbe, kedves olvasó! Rászól valaki a rendetlenkedőkre… feleszmélek és három gyereket pillantok meg, akik körbe állnak, és köpködnek. Nézek fel rájuk a pad szorongó feszületéről, ahogyan csurog a nyál az arcamon, és hajamba ragad, akár egy pornófilm, mikor a nő szopja a sok faszt, vagy nem tudom, de ez a kép esik be elsőre. De én nem vagyok nő, sem pornósztár, és egy nőnek sem feladata az orális sex, csak a filmekben várják el tőlük, no meg a partnerük, mert ezt látja az „OKTATӔ filmekben, és újságokban, de mi van itt akkor? Mi a fasz?
Rászól újra valaki a rendetlenkedőkre, valószínűleg ugyan az ember, aki fél perce. Akár egy színdarab, jönnek, s mennek a felvonások, csak a nézők maradnak, mert őket az anyag szülte és táplálta, és marad a vöröslő, bíbor függöny, melyet idegesen rángat egy munkanélküli egyetemi docens… Hová visz az alkohol? Őt ide…
Rászól újra valaki a rendetlenkedőkre, valószínűleg ugyan az ember, aki fél perce. Aztán erre már abba marad a köpködés, de még csurog a forró nyál az arcomon, a megaláztatás minden tényezője itt pereg előttem, s én semmit sem tehetek ellene, de ez a TI világotok! Becsukom a szemem! Nem akarom ezt látni! Ez a tiétek! A TI VILÁGOTOK! Hát basszátok meg! Vigyétek! A tiétek! Nekem nem kell! Nekem csak a gyógyszer kell, hogy élni tudjak, s a drog, hogy ne legyek annyira keserűen szürke, és üres. Mindegy, a három fiú lassan eloszlik, mint mikor a tömeget a karhatalom vízágyúval… OSZOLJANAK, oszoljanak emberek, nincs itt semmi látni való! Oszoljanak, ezt csak a temetőbe ne mondd…
Kissé félve bár, de kinyitom újra a szemem, de nem látom se a három megalázó fiatalt, sem a felnőttes hangnak tűnő felnőttet. Nem látok semmit sem, csak hogy a padon ülök, csak azt látom, hogy fekszek a pad előtt a fűben, az arcomhoz nyúlok, nincsenek rajta nyál nyomok, sem semmi, csak föld meg sár, de az mindenhol van, mivel egy pocsolyában fetrengek, talán innen volt a folyadék érzése. Feltápászkodom és haza indulok. Otthon lezuhanyzom, rivotrilt veszek be, és iszok kávét, tekerek egy jointot, de majd csak este szívom el. Szüleimmel és a húgommal este kimegyünk a temetőbe, viszünk gyertyát, és mindenki kiöltözik, annyira nevetséges ez szerintem. A halottakról nem csak egy nap kell megemlékezni, hanem minden egyes percben kéne, ez éppen olyan képmutató társadalmi bicegés, mint minden más ebben a kibaszott rendszerben. A temető közel van, és már mindenhol autók állnak, minden tele emberekkel, mindenki vagy a temetőbe megy, vagy onnan jön, és mindenki lelke annyira tiszta, mert ő most megemlékezik a halott szeretetiről, és mi van a másik 364 nappal? Akkor mi van? Akkor nincs gyertya, nincs pislákoló mécses és virág? Mindegy… lassan arasztoló neonok fénye elálmosít, de lehet hogy ez csak a rivotril hatása, nem tudom, de mindegyis talán, nem? Dehogynem, te csak olvass és értelmezz! Tanulj vagy ítélj el! Mondd azt, hogy semmiben sincs igazam, könnyebb így… tudom.
Mindegy. Kurvára mindegy. Beérünk a temetőbe, benn minden annyira világos, mintha milliónyi fény cikázna egyszerre, s ne nincs olyan sír, amin ne lenne lassú árral libegő gyertya fénye. Nincs kedvem semmihez se, csak kijöttem a családdal, mert ezt így ILLIK… hoztunk gyertyát, apám biccenget az ismerőseinek, és anyám is ezt teszi, én senkinek sem köszönök, csak az aszfaltot bámulom, meg néha a fényeket, mint a diavetítéskor kisgyermekként. Olyan ez az egész, mint ha New York lenne. – mondom. Apám rám szól: - Ne legyél morbid, próbálj meg normális lenni. Tudomásul veszem, hogy mik az elvárások, és azt hiszem teljesíteni is tudom, megjelenik a szemem előtt a Mission Complete felírat zölddel, és nem a pirossal a Misson Failed. Azt tesszük amit mindenki más, gyújtogatunk, és sírról sírra járunk, aztán hazajövünk, én megiszom mégegy kávét, és magamra zárom a szobám.
Rágyújtok a már délután betekert cuccra, és mélyeket szívok belőle, bele remegek, annyira felpörgetett régen, ma már mindennapos, olyan szertartás, mint az hogy eszünk. Mélyeket szívok, ki majd be, sűrűn fújom a füstöt, akár a gyárkémény és a kamasz 12 évesek a suli mögött… hová tart a társadalmunk?
Elfogy, aminek el kell, majd berakok valami zenét, már nem tudom mit, lényegtelen is talán, csak szól, van benne valami ének, de a hangulata a lényege. A hangulat sem tudom mit is súgal vagy próbál éreztetni, de mindegy, valahogy minden elsiklik előttem, leülök az asztalomra és hírtelen írni kezdek, úgy döntök írok egy novellát, vagy csak egy verset? Mindegy, valamit, aminek talán értéke van, már a címe is sokat ígér, és negatív érzelmekkel kecsegtet, erre vevők az emberek, ami rossz, az mindig jó, mert rossz, de mi a jó és mi a rossz? Ez talán olyan kérdés, mint mi a szép… Nem lehet megválaszolni.

A szorongó

Vegyünk egy srácot aki szorong. Hogy miért? Mert kell, nincs vita. Mert kell, ez kell az embereknek, a kiadónak, az olvasónak, egyszóval mindenkinek, csak a srácnak nem. De ez itt most teljesen mindegy.
Kit érdekel?
Ma beindultam a suliba… a busz sokára jött, vagy csak nekem tűnt soknak az eltelt idő, nem tudom, mindegy, előtte jól betéptem, és igazából para volt a város, és para az emberek is, a maga mozgó függvényeikkel. Mindegy, vártam, mert várni kell, mert kell, mert ez van és kész. 27-es Uránból a Budai Vámhoz. A buszra várok, várom a buszt, mindegy. Szorongók persze közben, hogy mennyire lehet levenni, hogy csont készen megyek be suliba, de mindegy, mint már olysokszor írtam… Van tőlem nem messze egy nagyon csúnya lány. A busz megáll, kinyílnak az ajtók, és fel illetve leszállnak az emberek, mindenki oda, ahová mennie kell. Felszállok én is, a csúf lány is, leülök, ő is, nem egymás mellé, csak egymástól nem messze. A télben tavaszodni látszó napsugarak bevetődnek az ablakon, és így olyan kellemesek és nyugodtak, a fény megcsillan a lány szemüvegén, s az ülésre bomló hosszú göndör haján. A busz megáll, az ajtók kinyílnak, egy gépi hang bemondja, hogy 27-es járat, és hova tart és most hol vagyunk, valami gyümölcs utca a megálló neve, de elfolynak a szavak, csak a hangsúlyokat értem, de egy gépihangban, egy recsegő hangfalból nehéz feladat megérteni így. Mindegy, tudom mégegy megálló és le kell szállnom, az ajtók záródnak és a busz megintcsak elindul. Egyetemvároshoz ér lassan, felállok és elindulok az ajtó felé, a csúf lány az ajtó mellett ül, kibámul az ablakon, pedig kinn semmi szép sincsen. De mindegy, szorongók, hogy ne vágják le, hogy készen vagyok. Mert én vagyok a szorongó, ez kell az embereknek, mint a rómaiak… kenyeret és cirkuszt a népnek, attól elhallgatnak. Mindegy. A lányra nézek, ő is rám, én állok, ő ül… és hirtelen újra ránézek sperma szagot érzek, tömény spermát. Gecit! Ondót! Hirtelen beugrik egy kép, a csúf csaj, aki még 14 éves sincs, egy csomó fasz között térdel, mindegyikbe bele-bele nyal, mint nyáron a fagylaltba, aztán némelyik fagyi pofán köpi, csurog a folyékony, s gondolom forró KRÉMES… Úr Isten! Úr Isten! A lány annyira nőies, mint amennyire… ághhh, semennyire. Hiszen a lányról a fasz jutott az eszembe, s nem valami nőies dolog. Tudom, tudom, persze, ez obszcén szöveg volt, tudom, bocs.
- Obszcén? Ez már nem gyengén pornográf!
- De nem úgy, mint a tüdőbajos asszony melle…
- Jó… bocs…
- Szorongjá csak tovább, s ne trágárkodj!
- Jó.
És szorongtam, rossz volt, rossz. De ezt kellett tennem, ezt mondta a hang is, és ezt a novella címe is, tehát, ha az ember a szorongásról akar írni, akkor nem vesz be antidepresszánst, és próbál szorongani, összehúzódni, visszahúzódni, vissza… óóóó igen, vissza az anyeméhbe, ott még mennyire más.
És szorongtam, rossz volt, rossz. De neked ez tetszik? Minősítelek? Felháborít? Akkor miért olvasod?
Rakd le!

Mondom.. tedd le, eddig is büszke lehetsz magadra, hogy eddig bírtad.

Rakd le!!!

Hmmm…

Kitartó vagy! Mondták már? Vagy csak makacs?

Na gyerünk!
Beveszem a gyógyszerem, és lefekszek aludni, holnap reggel suli, be kell mennem, nem fogom bírni. Mindegy…
Majd folytatom még, ha lesz kedvem, meg ha titeket is édekel.... Bye!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!