Üvegarcokban milliónyi könny és fagyott nevetés,
Halált látott mosoly és gyermeki-édes-derengés,
Vonagló-mocskos testek, gyermeklélek-álmok,
Ti szennyben gyászoló bús mocsok tetemek.

Én vagyok a teremtőtök, a hírnökötök,
A derengő, a gyermeteg –ti péppé zúzott testek,
Bennem a fekete éjszaka, a halott lelkek pirkadata,
Vérrögök-örök-sötét hada.

Bennem a rothadó enyészet, a vonagló elmúlás,
És még enyém a vér, a lélek,
S vándorlok míg haza nem térek.
Ne találj rám! Önmagamban vagyok; önmagamnak.

Tudathasadás – mondják oktondi orvosok,
S újra meg újra a valóság realitásába löknek,
De én újra álmokat szövök,
Elmélkedőt és nyugtalant,
Időzőt és zaklatottat,
Csúfot és talán szépet,
A valóságnál is szebbet…
a könnycseppemet, tükörben ázó, tükörképemet!

/ Olyan embernek készítettem ezt, aki akkoris mellettem volt, amikor nem akartam.
Akkor is átölelt és törődött velem, amikor nem érdemeltem meg, és akkor is szeretett,
amikor én nem láttam ezt rajta a kibaszott önsajnálatomtól. /