A fájdalom széthasít...; lelkem! Ne gyötörd magad!
Mit kínnak érzel, semmi csupán. Lassan halad
könnyed arcodon: nincs súlya, mi lehúzná a
porba. Mi értelme poklodnak? Ne légy vándora!

Egyedül, démonaiddal övezve, a világ peremén;
köteleid te adtad ártó kezekbe! Nincs lény,
ki ott elérhetne, csupánhangod hallja; halkan.
Nem kérsz, s nem könyörögsz. Merülsz lassan...

Merülsz az önsajnálat sűrű lápjába; bolond
vagy, nem szánalmas! Csak egy a gond:
a vágy. Vágyad az életre, a jóra; s teszel érte
innen is! Kérdésem: "Szerinted nevetséges-e?"

Az! Sötét, kíntól izzó poklodban ott a jó!
Mielőtt meghalnál, feltámaszt egy mosoly: szárnyaló hajó.
Erőd újra feltör, szárnyaid kinyújtod, s örülsz.
Tudod, egy szárnycsapás, s mindentől megmenekülsz.