Elmondhatnám mit gondolok,
de elég volt már a gondokból!
Ne akard hallani az igazat!,
csak csodáld versem, ha halk szavam simogat.

Nézz rám! És lásd meg ki vagyok!
Kívánod? Múzsaként csókolok!,
de ihlet- titád én sose leszek,
mert felszakadnak gennyes sebek,
s ha ölelnélek, kérlek, menekülj el!

Ne kérd édenem hűs ízét!
Mert azt a Pokol zúzza szét!
S ne kívánd a testem ölelését,
karjaim fészkét, lelkem fényét,
mert gyilkossá lesz minden szerelmes éj,

s vérben ébred a hajnali nap,
tépve illatos álmokat...
Ne kívánd, Óh!, ne kívánd csókomat!
...ott ülök vetett ágyad szélén,
remegő kezemben tőr, azzal őltem én...

Nem hűt már forró homlokod,
s nem ölel szorosan karod,..
Magányosan melletted rád várva,
százszor szomjaztam szikkadt holttá,
Fuss!, Menekülj, ha hív halk szavamban ár...!

Megjegyzés:

Te vakon lődöző Ámor!
nyilad mégis mérgezett volt?


Budapest, 2006.08.12.