Fekete sugár szeli át az ég kékjét,
s hiába süt fenn a nap
elveszti meleg fényét,
mert most felettünk a hál vigad.

Fényszomjas szomorú szirmok száradnak el
fejüket földre hajtván,
száruk porban feküdve,
köröttük kitinbe hamvadt hangyák,

s véznára szikkadt giliszták vonaglanak
a kies kihalt földön.
Megkondul a vészharang,
fogát villantva kacag az ördög.

A síri csendet kettétörte a harang
felszakad a torkokból
üvöltve a holt harag!
Rángó pusztulat sír a földön! Óh!

Napsugár szelné át az ég sötétjét,
de már hiába harcol:
elvesztette a fényét...
gyermek embercsonttal jelet karcol...

Bp., 2006.06.17.