Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Angelika
Alkotások száma: 9
Regisztrált: 2006-02-13
Belépett: 2007-12-12
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (2)
-Novellák (2)
-Egyéb prózai alkotások (5)
Feltöltve: 2006-02-15 17:40:34
Megtekintve: 2177
Hello! Boci vagyok! (II. rész)
A farm

Lassan, figyelmesen haladtunk a kerítés mentén, megvizsgálva minden kis mélyedést, minden kis lyuknak látszó beszögellést. Éppen kezdtem volna elveszíteni a reményt, amikor rábukkantunk a kerítés alatt egy éppen akkora résre, amin ha nagyon tuszkolva is, de befértünk. Nos, igazából az én testemnek kellett beférnie, mert Maxim, a pók és Linda, a fürdőszobabogár nem nőtt valami termetesre.

Bejutottunk, és megindultunk az egyik épület felé. Amint közelebb értünk, megcsapott valami átható szag, amit nem tudok leírni, de iszonyatosan belefúrta magát az orromba. Mindenesetre már annyira fáztunk, hogy ez sem érdekelt bennünket. Találtunk a ház egyik bedeszkázott ablakán egy kis kitörést, ott besurrantunk.
Lehuppantunk a földre. Akkor még inkább éreztem azt az erős szagot, majd megpillantottam a szag tulajdonosát. Először csak négy patát. Aztán a hosszú fekete lábakat, aztán az óriási, bazi nagy testet, és legfelül a hatalmas fejet, ami éppen felém közeledett, rám meresztve fejem nagyságú szemeit…üvöltöttem:

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Ez maga az ördög, a patás! Futáááááás!

El akartam inalni, de ijedtemben átbucskáztam a fejemen, és a fenekemre pottyantam, megjegyzem: jól megütöttem, még két nap múlva is fájt.
Akkor a patás rám fújt.

- Ki a fene vagy te, és mit keresel az istállóban?

- Hű. De bűzös a leheleted. Mit szoktál te enni? – vettem a bátorságot, bár nem voltam teljesen biztos benne, hogy magam alá pisiltem-e, vagy nem.

- Kismacskákat. – nyerítette, ami kicsit furcsa volt a számomra. Nem ilyennek képzeltem az ördög hangját.

- Mondta anyám, hogy félni kell tőled, de azt nem mondta, hogy kismacskákat vacsorázol. – tördeltem a mancsaimat. – Akkor most megeszel? – meresztettem rá a szememet. – Csak azért érdeklődöm, mert nem vagyok ám egyedül!

- Nocsak! Rám akarsz ijeszteni, kistigris?! – hehegett a patás – És kiket tudsz felmutatni védelmedre?

Közben Maxim, a pók veregette a fejemet és susogott a fülembe:

- Hé! Boci! Boci! Ez nem az ördög, hanem egy ló. Nem eszik macskákat, sőt egyáltalán nem eszik húst, csak füvet, meg egyéb növényeket.

- Szóval ló vagy. Akkor minek játszottad meg az ördögöt? – rivalltam a lóra.

- Nana! Nehogy megbillentselek a patámmal. Több tiszteletet! – nézett rám összevont szemöldöke alól a ló.

- Bocsánat. – Vettem vissza az arcomból, mert éreztem az erőfölényt odaát. – Én Boci vagyok, a barátaim pedig Maxim, a pók, és Linda a fürdőszobabogár. Ha megengeded, eltöltenénk egy éjszakát a házadban, mert csak reggel mehetünk haza újra, addig pedig megfagynánk odakinn.

- Miért csak reggel? – kérdezte a ló.

Elmeséltem az egész történetet. Elmondtam, hogy ha most ránk találnak, biztos, hogy megfürdetnek és akkor Maxim, a pók és Linda, a fürdőszobabogár nagy bajba kerül. Viszont ha reggel megyünk haza, akkor először leteszem a barátaimat egy biztos helyre a háznál, és csak az után megyek Angiehez lapos kúszásban bocsánatért esedezni. Így a barátaim nem kerülnek messze tőlem, és visszamászhatnak a hátamra, ha vége a suvickolásomnak.

- Értem. – Mondta a ló. – Igazán rendes kismacska vagy Boci, bár meg ne sértődj, egy kissé szemtelen, és szertelen. Sokat kell még tanulnod! Az én nevem Zeusz, és igen: Ló vagyok, nem az ördög. Maxim nagyon helyesen állapította meg.

- Köszönöm Zeusz. Jól esik az elismerésed. – dagadt a büszkeségtől Maxim, a pók.

- De mond csak Maxim! Honnan tudtad, hogy én ló vagyok, ha most jársz először a külvilágban?

- Mindent a televízióból ismerek. – válaszolta Maxim, a pók. – Néha igazán fontos dolgokat megtudhatunk belőle. Szerencsére Angienek elég változatos az ízlése, így mindenféle műsort néz.

- De mi az a televízió? – kérdezte Zeusz, a ló.

Na akkor Maxim, a pók, bölcsességének teljes tudatában nekilátott kiokosítani Zeuszt, a lovat. Én úgy döntöttem, hogy nem hallgatom végig az előadást, és inkább ennivaló után nézek, úgyhogy lepakoltam barátaimat a szalmára, had diskuráljanak a lóval, majd elindultam felfedezni éjszakai menedékünket.
Jó nagy épület volt az istálló, sok egyforma, elkerített, lovaknak való lakóhellyel, de mind üresen tátongott. Az egyetlen kivétel Zeusz lakhelye volt.

- Vajon miért nincs itt több ló? – morfondíroztam. – Mert hely, az lenne, nem vitás. Széna is van gazdagon, már ha tényleg azt eszik a lovak, és nem kismacskákat.

Amíg ezen agyaltam, hopp, elsurrant előttem valami finom, vacsorának látszó aprójószág. Nekem sem kellett több, nagy lendülettel utána vetettem magam, és az idegen terepen, halált megvető bátorsággal üldözőbe vettem. Tekertem utána, hajtott a vadászösztön. Még kiáltoztam is:

- Elkaplak úgyis! Minek futsz Vacsora, elkaplak, és megeszlek! Juhéjjjj!

Egyszer csak egy árnyék ugrott elém, és én nem tudván visszavenni az iramból úgy átestem rajta, hogy öröm lehetett nézni.

- Mi a fene! – kiáltottam – Ki merészel a nagy vadász Boci útjába állni? – tökéletesen meg voltam győződve róla az üldözés hevében, hogy nincs nálam erősebb.

- Állítsd le magadat Cicavirág! – szólt az árnyék – Mert még tán megijedek. –éreztem, hogy beszéd közben gúnyosan vigyorog az ismeretlen illető.

- Ki vagy te, aki megakadályozol a vacsorám megszerzésében? – bátorkodtam tovább.

- Gyere közelebb kiscicus, majd meglátod! – mondta behízelgő, de egyáltalán nem bizalomgerjesztő hangon az árnyék.

- Tűnj el innen Orpheusz! – hallottam meg Zeusz, a ló szigorú hangját! – Ne merd a mancsodat a kismacskára emelni, mert csúnyán farba rúglak!

- Ne szólj bele Zeusz! A kajámat akarta lenyúlni! – susogta az árnyék. – Nekem is kell valamit ennem. Nem igaz?

- Takarodj a házamból te átkozott, gonosz macska. Ne lássalak itt többé, mert nem állok jót magamért. – nyerítette némi patadobogással Zeusz, a ló.

Az árnyék eloldalgott, nem vitatkozott tovább.

- Ki volt ez? - kérdeztem

- Orpheusz. Egy vén, kegyetlen macska, akinek semmi nem számít, csak az, hogy ő jóllakjon. Többször kihúzta már nálam a gyufát, de erről majd egy másik alkalommal mesélek. Túl hosszú történet lenne, nektek pedig aludnotok kell. Kemény út áll előttetek holnap.

- Köszönöm Zeusz, hogy közbeavatkoztál, bár meg tudtam volna védeni magamat én is. – húzgáltam a számat.

- Ja persze. – mondta Zeusz, a ló. – Nem kétlem.

- Csak most aztán mit fogok vacsorázni? Nekem ilyenkor már rég ágyban lenne a helyem, a jó meleg szobában, tele pocakkal. – keseregtem.

- Sajnos étellel nem tudok szolgálni, de meleg vackot készíthetünk neked szalmából. Úgy átvészelheted az éjszakát a barátaiddal együtt.


Hazatérés

Másnap reggel fázósan és korgó hassal ébredtem. Először nem tudtam, hogy hol is vagyok valójában, aztán lassan leesett a tantusz. Hát persze. Az istálló. Zeusz, a ló és Orpheusz, a gonosz macska.
Elkezdtem szólongatni a barátaimat:

- Maxim, Linda! Ébresztő! Indulnunk kell Angiehez!

- Olyan korán van még Boci! Aludjunk még egy kicsit! – nyafogta Linda, a fürdőszobabogár.

- Korán kell indulnunk, hátha Angie még ágyban lesz, mire odaérünk. Akkor kevésbé lesz mérges. Talán. – reménykedtem hangosan.

- Köszönjük a vendéglátást Zeusz, és ígérem, hogy újra meglátogatunk, amint lehetőségünk adódik rá. – búcsúzkodtunk.

- Vigyázzatok magatokra, kis kalandorok! Jó utat és remélem, hogy még találkozunk! – köszönt el tőlünk Zeusz.

Elindultunk a falu felé. Nem volt nehéz megállapítani a hollétét, mert nem keveredtünk túl messze tőle, csak este, a sötétben látszott úgy. A nap kisütött, és ragyogó szikrákat szórt a hó a tappancsom alatt. Tudtam, hogy ha egyszer megtaláljuk a házat, akkor minden jóra fordul. Lesz finom étel, meleg szoba, szerető simogatás. Hogy vágytam, most minderre.

Csak akkor döbben rá az ember macskája, hogy micsoda királyi élete volt, amikor már elveszni látszik az.

- Ha egyszer visszajutok Angiehez, jobban fogom értékelni a jó dolgomat, az biztos.- gondoltam.


A Nap már magasan járt, amikor bevánszorogtunk a faluba. Egyetlen dolgot jegyeztem meg a házról: a szomszéd házat.
Ott ült a szomszéd ház kertjében egy szomorú, lógó fülű, bágyatag kutya, aki még arra sem vette a fáradtságot, hogy megugasson, amikor a sarat dagasztottam a pocsolyában. Nem mintha én sok figyelmet szenteltem volna neki, de hát ő mégiscsak egy kutya, az a dolga, hogy ugassa és űzze a macskákat. Nem igaz?
Nagyon, nagyon bánatosnak tűnt .

- Alkalomadtán azért meg fogom őt kérdezni arról, hogy miért olyan szomorú? – gondoltam.

Ezt a kutyát kellett megkeresni, és a tavat. Arra emlékeztem, hogy a ház közel volt egy szép nagy tóhoz, ami mellett idejövetelünkkor kocsival elhaladtunk.
A tavat nem is volt nehéz megtalálni, a faluba beérve rögvest a partján kötöttünk ki.
Vékony hótakaró ölelte körül a tavat, itt-ott megült a fenyőfák ágain is.

- Hát ilyen a tél. – gondoltam. – Mindenképpen jobban tetszene, ha egy meleg szobából nézegethetném a jégcsapokat. Az biztos.

A tó mellett több utca is nyílt, mi szépen végigbandukoltunk majd’ mindegyiken, mire megtaláltunk a házat, ahol a szomorú kutya lakott.

- Szervusz! – köszöntem a kutyának, aki érdeklődés nélkül bámult rám.

- Szervusz! – köszönt vissza, de semmi érzelmet nem fedeztem fel a hangjában.

- Most itt fogok lakni egy darabig. – mondtam.

- Az jó. – válaszolt egykedvűen a kutya. Éreztem, hogy nincs kedve beszélgetni velem, és igazság szerint nekem pedig időm nem volt rá, úgyhogy szélsebesen átbújtam a szomszéd ház kapuja alatt, és beballagtam a kertbe.

- Hová tegyelek benneteket? – kérdeztem a barátaimtól.

- Tegyél csak az ajtó sarkába! – válaszolta Maxim, a pók. - Ha kinyitják neked az ajtót, mi észrevétlenül besurranunk a házba.

Úgy gondoltam, hogy Maxim terve meglehetősen veszélytelen, úgyhogy lepakoltam őket az ajtó sarkához, én pedig eget rengető nyivákolásba kezdtem.
Nyivákoltam egy jó ideje már, amikor kivágódott az ajtó, és Angie boldogan üvöltözve felkapott:

- Boci, te rosszcsont! Hát hazataláltál? Te büdös kópé! De jó, hogy itt vagy! Már azt hittem, hogy soha többé nem látlak! Most aztán megfürdetlek, nincs menekvés! – ölelgetett, szorongatott.

Én időközben Maximot, a pókot, és Lindát a fürdőszobabogarat figyeltem árgus szemekkel, hogy sikerült-e besurranniuk az ajtó sarkánál.
Megnyugodva láttam, hogy a terv bevált, és a barátaim elbújtak a fal melletti árnyékos beszögellésben.

Az izgalmak után boldogan bújtam Angie karjába, és egyáltalán nem bántam, hogy ölelget, belém törölgeti a kezét, és bedug a fürdőkádba, hogy végre újra úgy nézzek ki, mint ahogy az egy rendes kismacskához illik.

Most, hogy újra biztonságban vagyunk, úgy érzem, hogy meg kell jegyeznem: szerintem egy igazi HŐS vagyok! Remélem, hogy ezzel mindenki tisztában van.

Na azért!



Menjél vadászni!


Na, ez sem álmaim netovábbja!
Fürdés után, miközben elégedetten és jóllakottan doromboltam a meleg, száraz szobában, Angie és Fecó már a merényletet tervezték ellenem. Bizony ám! Ilyenek ezek az emberek!
Kigondolták, hogy hol lesz az új lakhelyem.
Meg kell említenem, hogy a házban igazán sok szebbnél szebb lakatlan szoba volt, de ahelyett, hogy egy jó kis berendezett, fűtött helységben szállásoltak volna el, kiraktak a nappali melletti télikert nevezetű jégverembe, aminek a falai üvegből épültek, a padlót pedig fehér kővel burkolták valaha, nem gondolva rám, szegény, szerencsétlen Bocira, illetve érzékeny tappancsomra, ami egy cseppet sem bírja a hideg-rideg kövezetet. És bár terpeszkedett ott egy kanapé, szőnyegek is voltak a padlón, és még egy dobozt is kineveztek számomra ágynak, mégis…

- Mit képzelnek ezek? Semmi fűtés?

Míg én ezen háborogtam, Angie már fel is pattant, és ölbe kapott. Menekülni akartam, hisz tudtam én, hogy mi következik! Rúgkapáltam a lábammal, de semmi eredményt nem értem el. Nos, meglehetősen nagy a különbség a méreteinket tekintve – természetesen az Angie javára - így sajnos folyton hátrányos helyzetbe kényszerít a sors, amibe életem féléve alatt még nem sikerült beletörődnöm.
Minden próbálkozásom és küzdelmem ellenére kikerültem a télikertbe. Nyafogtam én Angienek, hogy:

- Hát nem az ágyad végében fogok aludni? Most mit zavarok én? Meghúzom magam, ígérem! Észre sem fogod venni, hogy itt vagyok! – de teljesen hiába. Ő csak a nyávogásomat hallotta, az értelmét a korlátolt emberi agyával nem fogta fel.

- Ne hisztizz Boci! Kimész, és kész! – ellentmondást nem tűrő hangja elkeserített.


- Na, ennyi. Kidobtak megint. Ez az én formám. – puffogtam magamban. – Maxim és Linda legalább jó helyen vannak, élvezik a civilizációt, míg én…Ehh! Beszélni sem érdemes róla! – gondoltam. – Azért egy kicsit talán még próbálkozom…

De nem volt elég, hogy kiraktak a fagyba. Kis idő múlva, amikor már átláthatatlanná nyaltam a nappalit a télkerttől elválasztó ajtó üvegét, amikor már rekedtre nyávogtam magam, és könnyben ázó szemeimet hol egyik, hogy másik kínzómra emeltem iszonyú szomorúan, Fecó kijött hozzám.

- Hurrá! – gondoltam – Megúsztam! Rájöttek, hogy nem vagyok én idevaló! Hiányoztam, és most bevisznek magukhoz, hogy velem együtt tévézzenek, meg egyenek, meg hasonló emberi dolgokat csináljanak! Velem! Mert fontos vagyok mégis! – lelkendeztem.

Fecó a hóna alá csapott, és …

- Te szent Macskatáp! Ez kirak az ajtón! – sikoltottam a felismeréstől riadtan.

- Menjél vadászni! – mondta, és kitett a kertbe.

KITETT A KERTBE!

- Én egy szobacica vagyooooook! – üvöltöttem, de már megint nem figyelt rám senki.

Ott álltam a hóban, és rémülten pislogtam az ajtó felé. Az ajtón belül, az üvegen át Fecó bíztató mozdulatokat tett, hogy menjek csak!

- Menjek vadászni? Mire? Minek? Ezentúl nem adtok enni, vagy mi? – így morfondíroztam, míg elsétáltam a szomszéd ház kerítése felé, ahol a szomorú kutya lakott.



A szomorú kutya

A tappancsaimat szinte lefagyasztotta a fránya fehér dunna, úgyhogy józan eszemet előkapva megcéloztam a kerítés tetejét, amely olyan keskeny lécből tákolódott, hogy nem maradt meg rajta a hó. Én természetesen roppant kifinomult mozgáskultúrám okán könnyedén balettoztam rajta, és lazán ellibegtem egészen a szomszéd kertig ezen a módon.
A szomorú kutya már figyelt. Azóta lesett, amióta kiraktak.
Nem szeretnék rosszmájú lenni, de mintha némi kárörömet fedeztem volna fel a tekintetében. Erről nem vagyok teljes mértékben meggyőződve, mert sosem csúfolódott velem szánalmas sorsomat gúnyolva, de mintha… Na mindegy.
Odabillegtem hozzá, és illedelmesen köszöntöttem a magasból:

- Szervusz! Emlékszel még rám?

- Szervusz. – felelte. – Persze, hogy emlékszem. Te vagy Boci, az a lökött szökevény, aki meglépett a fürdés elől. Kihallgattam az Angieék beszélgetését. – közölte úgy, mint aki tökéletesen tájékozott Angie ügyben.

- Te ismered Angiet? – kérdeztem meglepetten.

- Hát hogyne! Már több, mint három éve. Elég jóban voltunk, bár egy nevetséges incidens miatt eltávolodott tőlem, amit borzasztóan sajnálok, mert igazán kedvelem őt. Egy nap, amikor megsimogatott, és közelebb dugta hozzám az orrát, mint szokta én véletlenül … de tényleg… akaratomon kívül nem megnyaltam, hanem beleharaptam. Nem is tudom, hogy miért. Akkor úgy nézett rám, olyan döbbenten, hogy azóta sem felejtettem el. Azt mondta, hogy soha többé nem áll velem szóba, és ne is erőlködjek, ne csóválgassam a farkam, ne nyüszögjek, soha, soha nem szeretget meg többé... De hát ehhez neked semmi közöd. Téged nem is ismerlek, nem is tudom, hogy mit tárgyalok itt veled…

- Megmondod, hogy mi a neved? – Nem akartam befejezni a beszélgetést.

- Na jó. Gusztáv, a spániel. A barátaimnak csak Guszti, de te ne érezd magad a barátomnak. Mégiscsak egy macska vagy, ősellenség. – vicsorított nevetségesen. Olyan szelíd képe volt, hogy viccesnek tartottam belegondolni, amint vadul rátámad valakire.

- Ugyan már Gusztáv úr! Ne legyen ilyen merev, már egyáltalán nem divat. Ráadásul elég kényelmetlen, és egy kicsit sem praktikus dolog az ellenségeskedés. Én például nem utálom önt, pedig igazán nem valami kedves hozzám. Ugye? – világítottam rá a helyzetre. – Szerintem önnek is kellemesebb lenne, ha barátkoznánk, mintha rommá idegesíteném a kerítésen túlról. Nemde?

Nem tudom, hogy Guszti a némileg ironikus hangnemem miatt, vagy egyszerűen csak észérvek alapján, de úgy döntött, hogy szóba áll velem, és elmeséli a történetét.

- Hát rendben. Ha ilyen erőszakos vagy nem bánom. Akasszuk szögre a tradíciókat, és ne tegyük tönkre egymás napját és idegeit. Tulajdonképpen én sem bánom, ha van kihez szólnom, nincs túl sok barátom. Sajnos.
Más volt a helyzet pár éve, amikor még kiskutyaként ehhez a házhoz kerültem. Én voltam egy kedves kisfiú, Marci szülinapi ajándéka.

- Elmondod, hogy mi történt? – kérdeztem kíváncsian.

- Elmondom. Szóval, megkapott engem Marci a születésnapjára. Amikor megérkeztem, egy díszes, szalagos dobozba tettek, és este, amikor Marcinak ünnepelték a harmadik születésnapját, átadtak neki, a dobozzal együtt. Sosem felejtem el a Marci arcát, amikor csillogó szemmel sikongatott örömében, és kiabálta:

- Kiskutya! Jaj, de aranyos kiskutya! Az enyém? Biztosan az enyém?

A szülei megerősítették abban, hogy valóban ő a gazdám, és ezentúl neki kell rólam gondoskodnia. Marci mindent meg is tett annak érdekében, hogy boldog legyek. Ő hozta nekem az ételt, a vizet, játszott velem, sétáltunk a tó körül, szeretgetett, simogatott. Hozzáteszem, a házban laktam, és az előszobában volt az ágyam. Rendszeresen fürdettek, és fodrászhoz is hordtak. Évekig így csordogált az életem nagy nyugalomban és jólétben. Két évvel ezelőtt viszont valami megváltozott. Azok a kedves emberek, a Marci szülei egyre gyakrabban marták egymást, veszekedtek, kiabáltak. Sokszor előfordult, hogy az asszony megfogta Marcit, és elviharzott vele, a férje meg csak állt az előszobában, morgott, csapkodott. Azt sem tudtam, hová bújjak, nehogy láb alatt legyek, nehogy még én is felbosszantsam. Később még hevesebb viták dúltak közöttük, szinte elviselhetetlen volt a feszültség a házban. Egyik nap, amikor Marciék megint elmentek otthonról, a Marci papája kilökött az ajtón át az udvarra.

- Ezentúl itt lesz a helyed! Eszedbe ne jusson visszasomfordálni! - mondta szívtelenül.

- Nekem már az is komoly traumát jelentett, hogy folyton veszekedtek, és hogy gyakran hallottam sírni Marcit, de hogy még a lakhelyemet is megvonják tőlem, ez nagyon elszomorított. Azóta nem engedtek be a házba, mióta Marci és az anyukája elköltöztek innen. Télen, nyáron, viharban, esőben, hóban, fagyban, napsütésben itt a helyem, az udvaron. Pedig milyen nagy hó volt a múlt télen is! Majd’ megfagytam. A gazdám a Marci papája lett, Marci nem vihetett magával. Nem tudom, hogy volt szíve itt hagyni? Néha eljön, és meglátogatja az apját. Olyankor nekem is odavet néhány szót, de ennyi. Már nem játszik velem, nem simogat, nem szeretget. Azóta nem törődött velem senki. Nézd meg, milyen loncsos a bundám! Nézd meg, mikor volt utoljára kimosva a tányérom! Volt rá példa, hogy hetekig fájt a szemem, alig láttam, azt sem vette észre a gazda, pedig folyton mutogattam neki.
- Koszos vagyok és büdös. Tavaly nyáron, hogy ne legyen sok gond velem, a gazdám elvitt a fodrászhoz, és majdnem teljesen kopaszra nyíratott. El tudod képzelni, hogy néztem ki? Van fogalmad arról, hogy milyen megalázó egy spánielnek, ha majdnem tök kopasz? Nem tudod elképzelni? Persze, hogy nem. Ráadásul olyan kétbalkezes fodrász nyírt, hogy megvágta a bőrömet is jó pár helyen. Még a fejemből is fojt a vér. De azzal sem törődött, pedig azt nem tudom a nyelvemmel rendbe hozni, olyan hosszú nyelve senkinek sincs! – sorolta, sorolta Guszti a sérelmeit, mely dőlt belőle, mint a megáradt folyó.

- Érted már, hogy mi a problémám? Már szomorú sem vagyok, inkább csak olyan egyformán rosszul érzem magam a bőrömben. Azért is, mert Angie volt az utóbbi időben az egyetlen, aki törődött velem, és tessék, én agyalágyult, beleharapok az orrába. Hogy tudnám kiengesztelni?

- Sajnos fogalmam sincs, Guszti. Attól tartok, hogy nincs túl sok alkalmad arra, hogy parádézzál neki. Te mégiscsak egy másik házhoz tartozol, túl a kerítésen. Kizárólag abban reménykedhetsz, hogy egyszer csak megenyhül Angie, és újra kedvelni fog. Addig szorgalmasan csóválgasd a farkadat, rezegtesd a bajuszodat, nézz rá úgy, hogy megszakadjon a szíve tőle, meg vigyorogjál bambán, amikor csak meglátod. Az nekem be szokott jönni. Na nem a farok csóválgatás, gondolhatod. – adtam a jó tanácsokat új barátomnak.

Nagyon sajnáltam ám Gusztit.

- Ilyen vétlenül, ilyen szerencsétlen sorsa legyen valakinek! – gondoltam – Ráadásul ő még el sem tudja látni magát, állandóan rá van utalva a gazdájára, aki szemlátomást nem foglalkozik vele valami sokat. Legalább enni kap. Már az is több, mint amit kóbor ebként elmondhatna magáról. – De mégis, hogy hagyhatta itt ez a Marci gyerek ilyen magányosan, nyomorultul, ha annyira szerette! Talán nem is szerette annyira.

- Te Guszti! Nem lehet, hogy Marciék olyan helyre költöztek, ahol te már nem fértél volna el? – érdeklődtem, hátha megmentem az emlékeit.

- De lehet! – ragyogott fel a kutya – Lehet, hogy még mindig szeret, csak tényleg nem vihetett az új lakásba…De amikor meglátogatja a gazdámat, miért nem törődik egy kicsit velem is? Nem. Nem a barátom már. Elfelejtett engem, már nem gondol rám, nem kellek neki. – vonta le a következtetést, és én nem tudtam cáfolni a gondolatmenetét. Pedig hogy szerettem volna felvidítani!


Pista


Elgondolkodva baktattam a ház felé, reménykedve, hogy talán megkönyörülnek rajtam, és beengednek végre jogos helyemre, a melegbe. Éppen a tappancsomat rázogattam a beleragadt hótól az ajtó előtti lábtörlőn, amikor meghallottam Guszti kiáltását:

- Vigyázz Boci, támad a Pista!

Észbe kapni sem volt időm, máris leterített egy böhöm nagy vörös szőrű kandúr. Próbáltam összeszedni magam, de Pista sokkal erősebb volt, és már kaptam is az újabb nyaklevest a jobb mancsától. Konkrétan pofára estem a hóban.

- Azt a verekedős nemjóját. – gondoltam – Mindjárt adok én neki!

Azzal belecsimpaszkodtam a fülébe, és haraptam, ahogy csak bírtam.

- Ne harapj, te rusnya vakarcs, mert megszabadítalak a bundádtól! – hörögte olyan hangon, hogy éreztem, ezzel a harapással telibe találtam.

De csak nem hagyta abba a verekedést, jobban mondva a verésemet, mert másodszor már nem nyílt alkalmam a fülére vetődni. Bezzeg ő.

- Takarodj a kertemből! – sziszegte. – Ez az én területem!

Akkor aztán jól belemart a fülembe, de úgy, hogy azt hittem bizonyára le is szakította azt. Borzasztó fájdalmat éreztem, ilyen hatalmas fájdalmat még sosem tapasztaltam életemben. Ráadásul valamitől a szemem is elhomályosult, nem láttam semmit. Már védekezni sem tudtam, mert Pista teljesen maga alá gyűrt. Dögönyözött, rám feküdt a hájas otromba testével, úgy, hogy levegőt sem kaptam.
Akkor hallottam meg, hogy Angie dühödten rárivallt Pistára:

- Pista! Ki innen! Szétszedlek, ha nem takarodsz!
Pista lepattant rólam, és elinalt sebesen. Én továbbra sem láttam semmit, csak éreztem, hogy Angie a karjaiba vett, és rohant velem be a házba. Távolról hallottam Maxim a pók hangját, hogy:

- Ó! Te jó ég! Boci! Mi történt veled? Csurom vér vagy! Még a szemed is véres!

Aztán Angie kirohant velem a házból, beültünk az autóba, és utaztunk valahová.

Beértünk valami helyre, ahol olyan büdös volt, hogy el sem tudom mondani. Olyan büdös, olyan nagyon büdös, hogy rosszul lettem volna, ha nem lettem volna már amúgy is totálisan rosszul.
Amikor kitisztult a látásom, - valaki kitörölte a vért a szememből - egy fehér szobában voltam, ahol még a fal, a csempe és a szekrény is fehér volt, és én egy fémből készült asztalon reszkettem a fájdalomtól és a félelemtől. Ott állt Angie, és egy ismeretlen ember, akinek nem volt túl bizalomgerjesztő az ábrázata, ráadásul bazi vastag szőr borította az arcát, és szinte akkora keze volt, mint én magam teljes egészemben. Nem tetszett a helyzet, egy kicsit sem.

- Hová kerültem már megint? Miért kell nekem folyton bajba keverednem? És miért gyepált meg az a hülye Pista? Hát mit ártottam én neki? És mit hadovált a kertről? Tudtommal nem is itt lakik! – tipródtam, de aztán elkezdtem figyelni a szobában folyó beszélgetést. Angie felvázolta a történteket az idegen alaknak:

- Összeverekedtek a szomszéd macskájával, a Pistával. Pista eddig meg volt győződve róla, hogy a mi kertünk az ő kertje is. Valószínűleg védte a területét szerencsétlen Bocitól. Úgy tűnik, hogy Pista még nem érzi rajta, hogy lánycica.

- Még nem is érezheti. Nem ivarérett ez a kis tépett jószág. – felelte a férfi magabiztos hangon.

- Úgy látszik érti a dolgát. – gondoltam. - Csak tudnám, hogy mi a dolga? És mi az az ivarérett? És valóban tépett lennék?


- Sajnos, úgy látom, hogy néhány öltéssel össze kell varrnom a fülét. Nem ártana egy röntgen sem, hogy megbizonyosodjunk, nincs-e belső sérülése. – mondta a szőrös.

- Összevarrni? Az én fülemet? Hát nem szenvedtem még eleget? Röntgen? Mi az a röntgen? Valami kínzóeszköz? – nyávogtam rettegve.

- Ahogy gondolja, doktor úr! – válaszolt Angie – Csak minél kevésbé fájjon neki.

- Semmit sem fog érezni, mert elaltatom. – mosolygott a doktor, és belém szúrt egy tűt.

Nem örültem neki. Bár nem fájt különösebben, de …
Aztán nem emlékszem semmire. Álmodtam valami dinka dolgot, hogy elkaptam Pistát, és még a három nappal ezelőtti ebédjét is kivertem belőle, ő meg könyörgött, hogy :

- Boci ne bánts! Kérlek! Soha többé nem jövök a területedre! Bocsáss meg! Ezentúl kérhetsz bármit, teljesítem az összes kívánságodat, és még az ebédemet is neked adom minden áldott nap!

Mosolyogva ébredtem, tudatában voltam, hogy komoly csatát nyertem, és ezentúl mindenki csak úgy fog rám gondolni, mint Bocira, a környék igazságos urára.
Kinyitottam a szemem…és lassan rádöbbentem a valóságra. A fenébe…Engem a Pista péppé vert, és porrá alázott… Most pedig itt fekszem egy párnán– ugyan meg kell jegyeznem, hogy a ház meleg szobájában – Angie aggódó tekintettel bámul, és nagy buzgalommal törölgeti belém a kezét, én meg szédülök, mint egy bolond bogár, amelyik nekiment a falnak, és csúnyán beverte a fejét.

- Na szép. – gondoltam. – Se hős nem vagyok, se a környék ura. Jó nagy pofára esés, mondhatom. De egyszer csak megnövök és erős leszek! Akkor aztán jaj neked Pista!


Szerelem

Másnap visszatértünk a városba. Nem hittem, hogy örökre Kalászon maradunk, de azt sem gondoltam volna, hogy ilyen korán meg kell válnom új barátomtól.
Igaz, hogy a harci sérüléseim miatt egyébként sem tudtam volna vele sokat trafikálni. Angie azt mondta, hogy minden hétvégén kiutazunk, és csak vasárnaponként jövünk vissza a büdi városba. Az út eseménytelenül telt, békésen ücsörögött a bundámban Maxim, a pók, és Linda, a fürdőszobabogár. Ők nem bánták, hogy visszajövünk a városi lakásba, mert nagyobb biztonságban érezték itt magukat, és az istállóban töltött éjszaka sem volt kellemes emlék a számukra. Ráadásul roppant ijesztőnek találták a kalászi ház rendjét és tisztaságát, mely állapot ugye Angie egérlyuk nagyságú lakásáról szerencséjükre nem mondható el.
Némileg nekem is kellemesebb volt a városban, mert itt nem lehetett kirakni a télikertbe, és „vadászni” sem küldhettek, persze tök fölöslegesen, mert mire is vadásznék én? Azt az egeret sem bántottam volna ott az istállóban, csak szórakozásból üldöztem. Persze, ha sokáig nem adnának enni, akkor…talán. De erre még nem volt példa, és remélem, hogy nem is lesz.

Úgy is történt, ahogy Angie megígérte, minden hétvégét Kalászon töltöttünk. Többé nem jött velem Maxim, a pók, és Linda, a fürdőszobabogár, mert úgy érezték, hogy ennyi kaland nekik elég volt egy életre. Nem is értettem őket, mert azért falun mindig történik valami, míg a városi lakásban, ugye, legfeljebb a tévé és az ablakon való bámulás okoz némi örömet. Én szeretem a változatosságot, úgyhogy kicsit sem bántam, hogy Angie szerint úgymond „cigány életet” éltünk. Nekem megfelelt. Egy darabig. Éppen mostanáig.
Most újra nyár van, pont, mint amikor megszülettem, és történt valami, ami megváltoztatta az életemet. Illetve mondhatom, hogy besétált peckesen az életembe valaki, akire többet gondolok, mint eddig bárkire. Az évszakok múlásával én is nőttem, növögettem, idővel nagylány lettem.
Két hete, amikor Kalászon voltunk, Guszti bemutatta nekem a házuk új lakóját, Teót, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot. Teó egy bársonyos, fekete fiúcica, akinek Guszti gazdái megengedték, hogy a kertjükben lakjon.
Jajj! Nagyon szimpatikus fiú, és igazán úricica módjára viselkedik mindig. Udvarias, szellemes, érdekes… És olyan kalandjai voltak, míg kóbormacskaként élte az életét…
Azóta csak azt vártam, hogy újra láthassam. És érztem, hogy én sem vagyok neki közömbös, hiszen már első beszélgetésünk alkalmával is elhalmozott bókokkal:

- Ó, Boci! Milyen dallamos, kellemes név! – mondta, és én elolvadtam.

- Micsoda pompás bunda, milyen csinos kisbajuszka! – folytatta, s én olvadtam tovább.

- Minő angyali szempár, mely megbabonáz! – sorolta, és én már nem is tudtam, hogy hol vagyok, boldogságomban.

Eleinte nem értettem magamat. Ha mindezt Guszti mondja nekem, hát kiröhögöm. Mindenki más szájából suta, nevetséges szavak volnának ezek, de ahogy ő mondja, az fenomenális!
Maxim, a pók azt mondta, hogy szerelmes vagyok Teóba. És ő is belém. És azt is mondta, hogy ez a természet rendje. Felnőttem, és megtaláltam a páromat. Mondjuk lehet, hogy tényleg felnőttem, mert a Pista is folyton molesztálgat, de nem ám úgy mint régen, hogy megtépett, hanem sunyi, vágyakozó pillantásokkal néz rám, mintha legalábbis egy tányér tejszín lennék. Pfuj, de utálom.

De Teó, ő nagyszerű! Ő fontos, és…fontos és kész.

A múlt hét végén aztán minden világos lett a számomra. Valóban szerelem szövődött közöttünk Teóval, és erre ő is rájöhetett, mert el sem mozdult mellőlem. Aztán vasárnap, amikor tudta, hogy el kell köszönnünk, megvallotta nekem az érzelmeit, és én is neki…óh, olyan boldog vagyok.

- Boci! Légy a feleségem! – mondta. – Tudom, hogy még nem ismerjük egymást olyan régóta, és tudom, hogy csak hétvégeken lehetünk együtt, de kérlek, légy a feleségem, mert még sosem szerettem így egyetlen cicalányt sem, mint téged!

Pillantása mindent elmondott, ahogy mélyen a szemembe nézett. Hát ki tud ellenállni egy ilyen kérésnek? És ki akar? Én is éreztem, hogy jobban ragaszkodom hozzá, mint bárki máshoz, és hogy senki más társaságában nem érzem magam ilyen jól.

- Boldogan Teó! – válaszoltam, és majd’ kibújtam a bőrömből örömömben.

Ez azt jelenti, hogy összetartozunk. Máris elkezdtem tervezgetni a jövőnket, a csodálatos jövőnket, ami úgy tűnik, hogy nincs is már olyan messze, mint hittem, rengeteg kiscicánk lesz, és…
Angietől egyre gyakrabban hallom, hogy utálja már ezt az életmódot, és hogy mennyivel jobb a faluban! Azt hiszem, közeledik a költözés napja!

Az lesz az én nagy napom, mert boldog leszek Teóval, az biztos! Csak tudnám, hogy mi a dolga egy feleségnek...?
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-07-16 17:50:54
Most olvastam először ezt a jópofa Boci cica történetet. A környékünkön sok macska van, az unokáim kedvelik öket. A Boci szemével látni a világot - nagyon érdekes megoldás. A gyerekekkel megismételjük az olvasást. Örülök, hogy idetaláltam.
2006-03-24 20:01:30
nagyon édes, mondom én:)
2006-02-18 11:10:29
A könyvkiadás úgy rossz,ahogy van. Attól még,ha egyszer valamelyik kiadónak megtetszenek a műveid kiadhatja,de persze a te költségedre.
2006-02-16 09:54:49
Ez volt az első írásom most, felnőtt koromban. Tisztában vagyok vele, hogy lehetne rajta jócskán javítani, de én így szeretem, ahogy van, mert az első. Ez biztosan nem fog megjelenni sehol.:-))))))))))))) Attól tartok, hogy ahhoz még bazi sokat kell dolgoznom, és csiszolódnom.
2006-02-15 18:21:15
Lenyűgögőek ezek a kis állattörténeteid. felüditő volt őket olvasnom.