Izzik a testem,
pezsdül a vérem.
Várom az estét,
hogy elérjem testét...
Aztán?
Lesz alléja!

Kezem kezét kereste,
s mikor elérte,akartam,
hogy
érintésemből értse:
a tolvaj holnap
előbb ér ide,mint kéne.
S lopva hordja,
szerteszórja,
mit nekünk adott a ma...
és megint győz:
reggelre,mint gőz
a fürdőben,már ott sincs.
Mi történt éjjel,csak,
mint álom, szűnőben.
Majd holnapután
aztán újra jön...
s elorozza,mit a sors
nekünk szánt;
ránk szabott ajándékot
örömöt.
Szelíd,de tartalmas jövőnk
biztos alapjait:
közös drága múltunk...
és győz újra felettünk.
S mi sajnos gyorsan élünk,
és úgyis felejtünk;
-ezt használja ki,
hogy ne legyen emlékünk-
mert annyira szerettük volna,
ha jövőnket
nem kell keresnünk.
Ha élményeinket az
új nap mindig kitörli,
közös múltunk,érzéseink,
útunk a jövőnek ki őrzi?