Fellavat a ravatal,itt van, ki hívta akarta.
De hiába ,késő bánat, híre ment a halott lánynak.

Kik ismerték és szerették,szép gondosan eltemették.
A bátrabbak meg is nézték,kinek túl kedves volt,
koporsóját elkerülték.

Könnyeiket leplezték,hogy ki előtt szégyellték?

A gödörben gyűlt virágok, egyre hervadtabban,
azonosulni kezdtek a halottal.

Marék földek koppantak sorban, több és több,
a szép ágyat, mahagónit lassan befedték.

A tömeg már csak állt némán,nézték a sírásók munkáját.
kik mellőzve érzést ,áhitatot, vadul lapátoltak,
építették a sírhantot.

Kétségtelen, szakszerűen,gyorsan,
munkaidő lejár hamarosan.

Egymásra hányták rendszer nélkül,
a szebbnél szebb koszorúkat.

A lány pihen csendben, lent,
azt sem tudja mi megy fent.
CSak mosolyog édesen,
neki már egyre megy.

Fekszik nyugodtan végre,
nem aggasztja több álmatlan éjjel.


Mert az ő álma,bár csak vágya,
e naptól fogva örök.
Reméli nincs új élet,
teste,lelke pihen végleg.
Teste lent,lelke,mint
megfoghatatlan odafönt.