Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-04-30 07:49:57
Megtekintve: 1961
Kékmadár - 5
Lojzi

Lojzi nagyapám sógora volt. Tőlünk háromtanyányi járásra laktak feleségével, hadiözvegy lányával, és négy unokájával. A földműveléssel már régebben felhagyott. A tanya körüli földet haszonbérbe adta és ő teljesen a pákászatra rendezkedett be. Hatvanévesen fordított egyet élete köpenyegén és úgy gondolta, most már a maga ura akar lenni. A büdös tavon lévő úszólápon épített magának egy pákászkunyhót. A kunyhó szellős volt és tágas. Elfért benne Lujzi, Pemete a félszemű korcs eb, és a felszerelés.
Ők is Tiszasűlyről származtak. A harmincas években vettek itt egy tanyát Szolnok és Tószeg között a senki földjén. Mégiscsak közelebb voltak a nagyvároshoz, mint Sülyön. Mivel mi meg beköltöztünk a hozzájuk közel eső Fodor tanyára. Újra felelevenítettük a rokonságot velük és összejárt a két család. Mi, gyerekek Lojzi unokáival sűrün bekukkantottunk Lojzihoz. Felesége hetente tisztaruhát, főtt ételt küldött neki általunk.
Vidáman, könnyű szívvel, életörömmel eltelve ballagtunk a réten, a nádasban megbúvó Büdös tó felé. Mellettünk futkosott a két korcseb: Fickó és Csöpi. Ők meg Pemetéhez jöttek velünk látogatóba. Ragyogott felettünk a nap, az égen bárnyfelhők úsztak. A lekaszált fű, a száradó széna illata elbódított bennünket. Most már tudom, hogy kaszálás után a fűből kumarin illóolaja válik ki, és ez, mint esszencia illatosítja be a levegőt. Ebből készül az illatszerboltokban kapható széna kölni. Mi egyelőre bukfenceket hányva vidáman hemperegtünk az illatot árasztó széna között. Aztán észrevéve egy-egy megiramodó nyúlfiat utána vágtattunk és csoportosan vadászva, addig-addig kergettük, még valamelyikünk el nem kapta és tarisznyájába nem gyömöszölte őkelmét. Vittük Lojzinak. Főzzön belőle ebédet magának! Beérve a mocsárszélre összekapkodtuk a bíbicfészkek tojásait, és azt is vittük Lojzinak. Csak nem illik üres kézzel vendégségbe menni! Lojzi egyenként feltörte őket, megsózta, s egyhajtókára kiszürcsölte tartalmukat.
A mocsár tulajdonképpen úgy keletkezett, hogy a cukorgyár hatalmas nyárigátakkal körülvett ülepítő kazettákat épített ki a répalé, és a zagy ülepítésére. Amikor egyik kazetta megtelt, áthelyezték a zagyszállitó szivattyú csövét a másikba és éveket vártak amig tőzeggé alakul a zagy. Ezt a tőzeget baggerokkal kibányászták, amit a lakosok ingyen hazahordtak tüzelőnek. És így egymásután gazdálkodtak a hét darab hatalmas zagykazettákkal.
Mivel a zagykazetták a koronagát mögött az ártéren helyezkedtek el, a nagyobb áradáskor elöntötte őket a Tisza. Az ár visszahúzódása után itt maradtak a kishalak. A lápon található compók, nádi pócok, csíkhalak, kígyók-békák, piócák eltartottak egy pár pákászt. Sőt még számtalan vízimadarat is. Voltak ott bíbicek, búbosvöcskök, vízityúkok, gémek, vadkacsák. Nem beszélve a hatalmasra nőtt kecskebékákról, melyek méretes combjai kiváló éteknek bizonyultak.
Miután megszedtük tarisznyánkat vadmadártojással, beúsztunk a lápba vágott csatornán a Büdös tóig. Ott már várt bennünket Lojzi. Illendően köszöntöttük, mire ő megszíva csibukját, kiköpött egy hegyeset és ravaszkásan ránkkacsintva a foga közül mormogta felénk: bújjatok be! A kutyák is barátságos farkcsóválással üdvözölték egymást. Átadtuk Lojzinak zsákmányunkat, ő meg jéghideg bodzaszörppel kínált bennünket viszonzásul.
Ez a büdös tó ott volt már időtlen idők óta. Hogy került oda, senki sem emlékszik. Egyszer csak itt termett és itt van az óta is. Beszélik, lehet hogy az ördög műve. Belzebub helyezte ki ide a kénköves pokolból. Azér bugyog belőle fel a kéngőz. Még amikor a cukorgyárnak, hire-hamva sem volt már a törökök is ide jártak a reumájukat kezelni a büdös tó kénes, meleg vizére. A helyi lakosok a tó másik partjára egy rönkfákból ácskapcsokkal összeeszkábált stéget készítettek és ide jártak bajaikat gyógyítgatni. Lojzi magányát meg-megtörte egy-két gyógyiszappal és gyógyvízzel magát kuruzsló ismerős érkezése. Szívesen beszédbe elegyedett velük olyankor. Hozták-vitték a híreket.
Nem mondhatni, hogy Lojzi egy kellemes jelenség volt, de imádtuk a humoráért. Az ilyen emberre mondják arrafelé, hogy olyan rút, hogy az oroszlán ríva enné meg!
Feketére cserzett arcbőréből sárgán villantak ki pipára harapó sárga tépőfogai. Apró, szúrós, fekete disznó szemeivel a vesénkbe látott. Kitalálta még a legtitkosabb gondolatainkat is. Hogy tette? Rejtély. Horgas orra karvaly csőreként ugrott elő keselyű arcából. Vékony, inas nyakán imbolygó kottafejszerű zanzafeje búbosvöcsökre emlékeztette az emberfiát. Iszonyú erő, hatalmas elszántság lakozott ebben a mokány kis kun emberben.
A legnagyobb ajándék az volt számunkra, mikor hetente egyszer kinn aludhattunk nála. Ugyanis hajnalban tudtuk felszedni az egész héten át kinn levő, lerakott varsákat. A beletévedt halakat a nagy hentes-gyékény szatyorba pakoltuk és hazacipeltük Lojzinéninek. Ő pedig eladta a piacon. Este körbeültük a bográcsot és az égre szálló füstbe nézve elmerengve hallgattuk Lojzi meséit. Általában öhömöt főzött. Ez öreglebbencs, tarhonya, paprika, só és vöröshagyma keverékéből készült a büdös tó vizében felforralva. Ilyen ételeket, ami itt készült még a királyok sem fogyasztottak. Mondtuk neki olyankor– Lojzi bátyám még a Mátyás király is, megnyalná a szájszélét ez után az étel után!
Az már csak hab volt a tortán, ha pácolt békacombot, ürgét nyársalhattunk. Vagy izzó kövek közé muharba, sáslevélbe csomagolt csíkot, vízi pócot. Volt úgy, hogy tavasszal kosárnyi éti csigát gyűjtögettünk a réten és elvittük Lojzinak. Azt a csigaperkeltet nem lehet elfelejteni. A Gundel is megirigyelhetné, az már biztos!
Míg a vacsora a bográcsban rotyogott Lojzi pipára gyújtva elgondolkozva fújta a füstöt az égre. Így teremtve kapcsolatot a jó istennel, égiekkel, angyalkákkal és Szentpéterrel. És folyt ajkáról a szó. – mesélek nektek a Fehérló fiáról, jó lesz, gyerekek?– kacsintott ránk huncutul, kis disznó szemeit összecsippentve. És amikor elkezdődött a mese eltűnt a nádas, eltűnt a jelen nyomorúsága. Ott lebegett felettünk a kunok istene, Lojzi.
– Valamikor, réges régen, van annak már ezer éve is tán, a messzi keleti sztyeppéken lévő Kunországot nagy veszedelem fenyegette. A mongol-tatár hordák maguk előtt nyomták a fehér és fekete besenyőket, az úzokat, azok meg ránk zúdultak. Mit tehettünk, befogadtuk őket. A kunok királya Bököny feleségül vette a fehérbesenyő fejedelem legszebbik lányát, Aranymenyétet. Ebből a nászból született Fehérló. Fehérlónak apja halála utáni fejedelemmé választása napján született meg fia, akit csak egyszerűen így szólítottak: Fehérlófia. A sámán megjósolta, hogy ez a fiú, táltos lévén hét évig szopik, majd és ő lesz a világon a legerősebb, legokosabb férfi. Ő fogja a kunokat megmenteni.
Így is történt. Amikor már Kunországban nem volt maradásuk, a frissen fejedelemmé választott Fehérlófia vezetésével, az úzokkal és besenyőkkel közösen bebocsátást kértek nagy Magyarországba. És Béla király nekik adta az egész Tiszahátat. Legeltessenek, éljenek úgy, mint Kunországban. Így alakult ki a kis és nagykunság. Aztán Besenyszög, Besenyőtelek környéke a besenyők szálláshelyévé vált, ott élnek utódaik mai napig is.
Fehérlófia feleségül kérte Bélától leányát, Ágotát. A menyegzőt hatalmas pompával, világra szóló lakodalommal ülték meg. A vitézi tornán a magyarok fenegyereke Fanyüvő kihívta párbajra Fehérlófiát. Ebből lett a baj, mert Fehérlófia legyőzte és megölte Fanyüvőt. Ebből egy kis harag támadt a két király: após és vő között. Így, aztán amikor a tatárok megszorongatták a magyarok nyakát, a kunok ölbetett kezekkel nézték, mint pusztítják el a tatárok a magyarok házait, prédálják fel jószágaikat. Fűzik rabszíjra fehérnépeiket, s megbecstelenítve rabszolgaként hurcolják magukkal Tatárországba őket.

A kunoknak nem volt veszteni valójuk, mert nem voltak házaik, portájuk. Úgy zúdult át rajtuk a tatár horda, mint búzatáblán a vihar. Kitértek előlük. Mikor aztán megkezdődött az ország újjáépítése, akkor Béla letelepítette a kunokat és a besenyőket. Azóta élünk itt békességben egymással. Bizony már majdnem teljesen elmagyarosodtunk fiaim.
Fehérlófiát honalapító nagy királyunkként tiszteljük. Amikor meghalt, itt a közelben, a kunhalom alatt temette el népe hatalmas pompával, temérdek kincsekkel együtt. Senki sem meri bolygatni nyugalmát. Aki rossz szándékkal közelit a kunhalom felé, azt azonnal agyonvágja a villám, ami a földből csap ki rá. Minden évben a nyári nap-éj egyenlőség éjszakáján a kunok népünnepélyt tartanak Fehérlófia tiszteletére a kunhalom körül. Ilyenkor van a tűzugrás. De, hiszen ezt már ti is tudjátok, ez mai napig így történik. Na, itt a vége fuss el véle! – fejezte be a mesélést és eltiporva a tüzet a bőséges vacsora után, elvackolódtunk.
Álmunkan Fehérlófiának és Fanyüvőnek képzeltük magunkat és egymással birokra kelve versengtünk az elsőbbségért. Fentről, az égből Lojzi cserzett arca mosolygott ránk biztatóan.




Bundatera

Bundatera néném és Imrebácsi a férje állandó vendégek voltak nálunk, mivel rokonságunkhoz tartoztak. Volt nekik egy rettenetes csúf, szeplős lyányuk, a Zsófi. Ő már akkor férjnél volt, mégpedig nem is akárki vette el, egy párttitkár az Ábel Jóska. Biztosan megunta az életét, vagy pedig valami olyasmivel bübájolta meg a Zsófi, hogy a csúf békakirálynőt, Tündérkirálynőnek látta benne. Az, biztos, hogy káprázott a szeme, amikor ránézett és feleségül kérte.
Mint már említettem, Teranéném, igencsak kikapós menyecske hírében állt. Képes volt egy férfi után akár a világvégére is elmenni. Fiatalasszony korában kiügyeskedte, hogy a frontra kerüljön ápolónőként. A kórházban, igencsak sok fiatal katona lábadozott. Bundateranéném nem fukarkodott bájainak osztogatásában.
A hadiszolgálatnak meglett a gyümölcse: gyerekkel a hasában jött haza. Így született meg a kis, vörös, szeplős rút kiskacsa, a Zsófi. Két évvel később Imrebácsi is hazatért a hadifogságból és nevét adta a kis kakukkfiókának.
Bundatera néném a fronton kitanulta a gyógytornász és gyógymasszőr mesterséget. Igencsak nagy szükség volt a rehabilitácó során a kikupált katonáknál. Teranéni szép arcú, kellemes hangú, fehérbőrű, hollófekete hajú asszony volt. Arca piros volt, mint az alma.
Igazi ünnepszámba ment, amikor hét végén átlátogattak hozzánk a hallgatag, nagybajuszú Imrebácsival. Általában ebéd után érkeztek. Sosem jöttek üres kézzel. Mindig hoztak valamit. Vagy egy tálca süteményt, vagy valami sültet, miegymást. Abrosz került a kecskelábú asztalra. Kancsó bor, pálinka és a felnőttek kényelmesen elhelyezkedtek a vesszőfotelokban. Mi gyerekek, meg a konyhakövön hasalva ittuk szavaikat.
Nagyapám komótosan megtömte hosszúszárú tajtékpipáját, és rágyújtott. Imrebácsi a cigarettánál maradva, szintén rágyújtott. Töltöttek, haraptak valamit, koccintottak, ittak. Egymásután ürültek ki a teli poharak. És az elfogyasztott borral fordított arányban kerültek elő a régi történetek, tolultak fel bennük az emlékek. Eltelt félóra és máris a jó húsz-harminc év előtti Sülyön jártunk. Pisszenés nélkül hallgattuk őket. Előkerültek és sorra felbukkantak, Csicsitera, Lojzi sógor, Mihályi, Csurgai Leidekker és társai. Mikor a legénykori eseményeket taglalták, akkor derült rá fény, miért van papa fejebúbján egy púp.
– Tudjátok, az úgy volt, hogy tetszett ott nekem egy lyány a felvégről. Én a fiatalabb legényekkel jártam, az idősebbek meg másik csapatba verődve szintén külön. Ebből lett aztán a verekedés, merthogy felkértem a nekem tetsző lyányt, s úgy látszik ő is, érezhetett valamit irántam, mert amikor egy idősebb legény le akarta kérni, nem ment el vele. A kikosarazott legény kihívott a kocsmaudvarra és verekedés lett a vége. A két csapat szurkolt nekünk. Hanem amikor már legyűrtem a legényt, a társai közül, valaki túlbuzgalmában egy szódásüveggel fejbevágott. Beszakadt a fejem, és a falusi borbély varrta össze nyolc őtéssel. Ettől keletkezett a dudor a homlokomon.
– Már nem is emlékszem, mi lett a nóta vége?– vetette közbe Imrebácsi.– Mi lett volna, ti, a bátyámmal, az idősebbek, összefogva még pár baráttal, rapityára törtétek a berendezést, meg a támadóimat. Végülis a kis, fekete lyány kitartott mellettem. Ő vett ápolás alá, jött velem a borbélyhoz, aztán meg felségül vettem. Így ment ez akkoriban. Én az óta más nőre rá sem néztem, pedig kerülgettek egy páran!
– Biztosan megitatott valami bájitallal a Viktus!– incselkedett vele Bundateranéném, aki igencsak fente a fogát nagyapámra. Mamám sértetten közbevetette.– nem kellett azt itatni, jött utánam, mint a pulikutya!
– Mégiscsak megigézhetted valamivel Viktus, ha így bolondult érted?– mondta kacagva Imrebácsi. Így évődtek egymással borozgatás közben. A bundapálinka, meg a golyhó bor hamar arcába kergette a vért Bunda Teranénémnek és kinyitotta emlékezete zsilipjét. Felszakadtak benne a frontélmények.
– Mint tudjátok a tábori kórház ott Jemeljana faluban, az erdőben volt eldugva, hogy ki ne szúrják a bombázók. Iszonyúan kemény volt 43 tele. Volt egy nagy, rönkfákból ácsolt szaunánk. Fürdőháznak hívtuk. Odajártunk tisztálkodni.
– Aztán, hogy, s mint is volt azzal a nyírfavirgáccsal, he?– ugratta férjeura Teranénémet.
– Mán hogy lett volna? Mintha nem tudná kend? Férfiak és nők vegyesen anyaszűz meztelen betódultunk a jó, meleg gőzbe. Locsoltuk a köveket, hogy minél sűrűbb legyen a pára. Oda voltak készítve a nyírfavirgácsok. Azokkal csapdostuk magunkat, meg egymást is. Állítólag van valami a nyírfakéregben, ami, kihúzza a rosszbajt az emberből. Aztán hirtelen kiszaladtunk a hidegbe, meghempergőztünk a hóban és úsgyi vissza a gőzbe. Persze volt aztán, fogd, ahol éred! A beste férfii megmarkolásztak bennünket. Hát tudjátok csak vér, folyik a pucámban, engedtem, naná, hogy engedtem nekik.
– Ebből lett a Zsófi.– vetette közbe rezignáltan Imrebácsi, de Teranéném leintette. –ugyanmár minek erre szót fecsérelni! Rég volt, igaz se volt. Megesett, hogy megesett… Annyi hasznom lett az ott időzésből, hogy orosz gyúró és kenőasszonyok megtanítottak a gyúrás minden fortéjára. Ezek a terebélyes, krumpliorrú mamuskák, vagy ahogyan ők mondták bábuskák mesterei voltak a dömöckölésnek. Mikor valamelyik katona felfeküdt a fekpadra, az asszony megkente saját masszázskenőcsével és iszonyú erővel kezdte el dömöckölni. Azt hittük nem marad semmi abból az emberből! A dömöckölés végén leöntötte egy vödör hideg vízzel, tenyérrel nagyot sózott az illető hátsó fertályára és jelezte, hogy jöhet a következő. Mondanom sem kell, hogy úgy ugrott fel az illető a fekpadról, mintha kicserélték volna.
– Hát a talpmasszírozást kitől tanultad Tera?– kérdezte tőle nagyapám.
– Azt egy volksbundista szanitéctől, a Güntertől. Ő, pedig egy kínaitól tanulta egy teljes éven át. Csak állt mellette és leste, ahogy az a talpakat munkálja. Mikor letelt az egy év akkor a kínai megengedte neki, hogy egy páciensen kipróbálja a tudását. Mivel sikerült a diagnosztizálás, és a maszirozás felszabadította. Sokat köszönhetek ennek a Günternek. Nem mondom, megháláltam neki a tanítást.– fejezte be, elharapva a mondat végét, hiszen mindenki tudta a Zsófi félkézről való születésének titkát.
Bundatera néném annyira belejött a dömöckölésbe, talpmasszírozásba, hogy még Pestről jártak hozzá páciensek. Jó kis nyugdilykiegészités volt ez számukra. Miután kibeszélték a múltat, rátértek a kommunista világ szapulására. Egymás között voltak, nyíltan ócsárolták a beadást, a jegyrendszert. Dehogyis törődtek ők párttitkár vejükkel, hogy mit szólna, ha hallaná! Mire esteledett elbúcsúztak és a jövő vasárnapra elvártak bennünket, viszont látogatásra. Így ment ez akkoriban.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!