Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-04-06 08:56:03
Megtekintve: 1875
KUKULKÁN - 34
HARMADIK KIRAJZÁS

1.

Nagy Károly futása óta senki nem érezhette biztonságban magát a félelmetes magyaroktól. Berengár halála még tetőzte a bajt. A magyarok esküje, hogy bármi áron visszaszerzik elorzott kincseiket, Attila királyuk ősi jussát a frankoktól, Damoklész kardjaként lebegett a nyugat népeinek feje felett.
Amint a frankok kiürítették a Dél-Dunántúlt nemsokára rá a bolgárok, foglalták el a területet. Így a magyarok és Bizánc közé egy erős állam ékelődött. Látszólag békességben éltek a magyarokkal. A gyepükben csend honolt. Európába jó időre viszonylagos béke és fegyvernyugvás köszöntött be. Még Nagy károly 811-es halála sem tudta a békét felborítani. Úgy látszott, mintha a magyarok is és a frankok is megfeledkeztek volna a kincsekről. Viszont a hamu alatt izzott a parázs.
Amint a bolgárok elhelyezkedtek és kialakult a végleges gyepű, a magyarokban feléledt a nosztalgia ősi jussuk iránt. Az első nagyobb kalandozásukat személyesen Csatabárd Alabárd vezette. A Bécsben székelő Uttrechti Hermann Burkus királyt hűbéri és vazallusi esküjére hivatkozva országán való felvonulási útvonal biztosítására kötelezte a magyarok fejedelme, Zsitvatorok.
Uttrechti Hermann jobbnak látta, ha a magyarok, átengedését választja, így simán, fosztogatás nélkül, megússza a harcias magyarok átvonulását.
832-ben egy hetvenhétezres csapásmérő osztaggal szélviharként zúdultak rá a magyarok a szászokra, s feldúlván városaikat, hatalmas pusztítást víve bennük végbe, a teméntelen mennyiségű hadisarccal és húszezer rabszíjra fűzött asszonnyal, tovább zúdultak egyenesen a frankokra.
A magukkal hurcolt asszonyokkal, lányokkal másodfeleségként bánva osztoztak, és teherbe ejtvén őket, személyi szolgálatukra osztották be őket.
A frankok, jövetelük hírére, félreverték a harangokat és sírva, Istenükhöz könyörögve zárkóztak be várfalaik mögé, bújtak templomaik sötét kazamatáiba. Az akkor uralkodó Büdöslábú Joachim maga állt zsoldosseregének élére és az Aechen előtti mezőn ütközött meg a magyarokkal. A csata végeztével hatvanezer frank harcos teteme borította a csatamezőt. A magyaroknak jelentéktelenek voltak a veszteségeik.
A városkapu megnyílt, és a csatából élve megmenekült, Büdöslábú Joachim selyempárnán hozta a város kulcsait a kapu elé léptető magyar vezér elé.
Csatabárd fehér lovával egészen Joachim elé lépett és kihajolva a nyeregből, kezét hűbéri csókra nyújtotta a frankok királyának. Joachim könnyes szemekkel borult a marcona hadúr kézfejére, és könnyeivel áztatta a frank vértől csöpögő kezet. Csatabárd lovagló ostorával felemelte a frankok királyának állát és könnyben úszó szemeibe nézve kaján vigyorral felszólította, hogy vezesse őt Attila elrabolt kincseinek nyomára. A király feltápászkodott térdepeléséből és kezében a párnára helyezett kulccsal némán elindult az Aecheni székesegyház kincstárába. Csatabárd és vezérei fehér lovaikon, némán lépdeltek a síró, jajveszékelő nép sorfalai között egészen a templomig.
A templomajtóban a főapát megállította őket és Jézus nevében kérte, hogy fegyver és ló nélkül lépjenek be isten házába. Csatabárd megrökönyödve nézett rá.
– Mit makog ez a majom itt nekem? – fordult tolmácsához. A tolmács fordította az óhajt. Csatabárd elvörösödve ostorával az agg főapát arcába vágva így ordított.
– Meg akarsz szégyeníteni engem, a győztes hadurat, te patkány? Ki vagy te, hogy megfosszál engemet lovamtól és fegyveremtől? Ezt még a magyarok nagyfejedelme Zsitvatorok sem merte volna megtenni velem, az elsőszámú hadúrral szemben, nemhogy egy ilyen jöttment pápista...!
A főpap arcán kiserkent a vér. Szemét elborította a könnyel áztatott vér. Kézhátával letörölve a vért arcáról, megismételte kérését. Ettől Csatabárd begerjedt és végképp elvesztette türelmét, ostorát lasszóként a főpap nyaka köré tekerve, maga után húzva azt, a harcosai által sarkig nyitott templomajtón kíséretével belovagolt a szentélybe.
A templomban szorongó, térdeplő népség sírva, zokogva, térden csúszva könyörgött életéért. Csatabárd fellovagolt az oltár elé, és szembefordulva a tömeggel, talpra állította a lovaglóostor végén csüngő főpapot.
– Most pedig vezess Attila kincseinek nyomára! – szólott és ellentmondást nem tűrően leszállt lováról, kantárját a város polgármesterének kezébe nyomva megindult a kincstár felé. A remegő lábú főpapok és a kincstárnok kinyitották a nehéz, vasalattal ellátott kincstárajtót. Csatabárd megállt a kincsekkel teli helység közepén és fejével intett fő-hadsegédjének, hogy adja kezébe Attila, az isten ostorának, kardját. A főhadsegéd kiemelte az aranytokból isten kardját és Csatabárd kezébe adta azt. Csatabárd, kérdőn nézett körbe és Attila koronáját reklamálta. A főpap sírva bizonygatta, hogy a korona nincs meg.
– Hova rejtettétek? Egy óra gondolkodási időt adok nektek! Ha nem kerül elő addig a korona, akkor feldúljuk Károly szarkofágját és kidobáljuk a sírból bűzös csontjait. A kutyák elé vettetem azokat! És jaj lesz nektek, ha ott sem leljük! Addig dúljuk Európát, amíg a korona vissza nem kerül jogos tulajdonosához: a magyarok királyához! – zengte és intett, hogy rakodják társzekerekre a teméntelen kincset. Amikor végeztek a kincstár kitakarításával letelt az egy óra, de a korona csak nem került elő.
Csatabárd így szólt a főapáthoz – Beszélj hát, te hitvány csuhás! Hová rejtettétek a koronát?
A főpap csak ingatta a fejét.
– Rendben van, nyissátok fel a szarkofágot, szórjátok ki a csontokat és ha ott sem leljük a koronát, akkor háromnapos szabadrablást engedélyezek.
Így is történt, de legnagyobb meglepetésükre a szarkofág üresen tátongott. Csatabárd ezen annyira felbőszült, hogy menten kivágatta a főapát nyelvét.
Ezzel kezdetét vette a háromnapos szabadrablás. Aki ellenállt azt a harcosok felkoncolták. Égtek a házak, égett a templom. Harmadnap este a főtéren hatalmas máglyát rakatott a szent könyvekből, miseruhákból és az összefogdosott papokat a máglyára ültetve alágyújtatott. Az égig érő lángok lobogása kísérte a városból kivonuló magyarokat. A nép sírva könyörgött Istenhez, hogy minél előbb vigye őket innét, minél távolabbra.
A város kapujában egy szőrcsuhába öltözött barát állta útjukat és kérte, hogy vezessék a fővezér elé.
– Aztán minek te pondró? Mit tudnál te mondani a mi urunknak? – kérdezte Tulok százados felbőszülten, de legnagyobb meglepetésére, a csuhás magyarra váltotta a szót, s így kérlelte.
– Százados, én tudom, hol van a korona! Vezess a fővezér elé!
A századosnak leesett az álla, és morgolódva vezette a kapun kilovagló Csatabárd elé.
– Uram, ez a csuhás azt állítja, hogy tudja, hol van a korona!
– Nocsak, lássuk, mit tudsz te féreg? – emelte fel lovaglóostora nyelével a csuhás lehorgasztott fejét. Meglepetésében kigúvadtak szemei. A csuhában Juliánusz barátot, a kündü gyóntató papját ismerte fel.
– Atyám, te itt?
– Igen, én itt! Zsitvatorok nagyfejedelem megbízását teljesítve fűrkészként éltem e falak között hét évig. Amit kellett megtudtam: a nagyságos Attila király koronája Rómában van, a pápai kincstárban. Még maga Károly adta ajándékba a pápának, mert égette a kezét. Nem merte a fejére tenni, mert félt, hogy megfogja Attila átka. Rómába kell mennünk a koronáért vezérem!
Csatabárd örömében leugrott a lováról és ölbekapva diadaltáncot lejtett vele, miközben össze-vissza, csókolta a megilletődött papot.
– Ó, drága papocskám, Juliánusz atyánk! Ennél nagyobb kincset nem is kaphattam volna! Attila koronája! Irány Róma! – adta ki a parancsot és a sereg a rabszíjra fűzött újabb harmincezer rabszolgával elindult Itália felé. Útjukat égő városok füstje jelezte. Rómát azonban soha sem érték el. Az Alpok hágóin már nem tudtak átkelni, így a telet a mai Svájc egyik legszebb völgyében töltötték. Olyannyira megkedvelték a kies völgyet, hogy a sereg fele asszonyául véve a rabnőket, ott maradtak örökre. Testvériesen megosztoztak a kincseken, és búcsút véve a főseregtől örökre megtelepdtek
Csatabárd a negyven ezresre csökkent sereggel és társzekerekre rakott arany kincsekkel nem reszkírozott meg egy Róma elleni hadjáratot. Így Burkusországon át hazatértek magyar földre.



2.

Etelközben, ebben az időben felgyorsultak az események. A Palánkváron székelő Kukulkán hétszáz ezresre gyarapodó magyar népével és annak százhúszezerre rúgó modern, s elrettentő fegyverekkel ellátott seregével a térség meghatározó tényezőjévé vált. Lényegében ő és népe töltötte be a mérleg nyelvének szerepét. Viszont elérkezett a 852-es esztendő, amikor is lejárt a kabaroktól ötven évre bérbe vett Etelköz és Levédia bérleti szerződése. A szerződés meghosszabbításának reménye halványodott. A térségben objektív okokból akkora átrendeződés kezdődött, mely a Kazár birodalom felmorzsolódásához és részekre szakadásához vezetett. Délen a törökök (türkök) nyomultak előre, még a hatalmasra növekedett ruszok Kievi és moszkvai fejedelemsége harapófogóba fogva Kazáriát, annak összeroppantására készült.
Ilyen körülmények között ült össze Kotormány kazár kagán és Kukulkán magyar kündü sorsdöntő tanácskozására. A 852-es év április havában kezdődő tanácskozáson fontos dolgokról kellett dönteniük. Palánkvár hatalmas, soktornyú fapalotájának tanácstermében Kukulkán, Rúfus, a hazarendelt Naparcú, Chach Mool, Zengő Hárfa és a Kárpáti Magyarország nagyfejedelme Zsitvatorok várta tanácskozásra a kazár főkagánt, az úz fejedelmet és a két besenyő fejedelmet.
Nagy volt a tét. Bátran fejest ugorva az ismeretlenbe, előre menni, vagy hátra vonulni. Esetleg beolvadni a ruszok olvasztótégelyébe. Ez viszont a magyar nép örökre való eltűnését jelentette volna. A bőséges étkezés után voltak már és a hatalmas tanácsadó asztalon csicsás, kumiszos, mézseres kancsók és bőr ivókupák álltak a szomjukat oltó tanácsurak rendelkezésére.
A tanácsterem hatalmas, vasalt tölgyfa ajtaját magukra zárták, és sehol egy fül nem volt, aki kifürkészhette volna az ott elhangzottakat. Az ajtókat lézerfegyverrel ellátott megbízható testőrök őrizték. Kukulkán vitte a szót. Csicsáskupáját vastag ajkaihoz emelve jót húzva belőle, így szólt az egybegyűltekhez.
– Testvéreim, véreim, magyarok és nem magyarok! Sorsdöntő és végleges tanácskozásra gyűltünk itt ma össze. Ilyen alkalom ritkán adódik a történelemben, amikor egyszerre van jelen az őshaza (Magna Hungária), az etelközi és Levédiai magyar és csatlós népek, valamint a kárpáti Magyarország népeinek vezető rétege. Ma itt eldől, hogy maradunk vagy vándorbotot fogva kezünkbe elindulunk a népek országútján. Senkit sem kényszerítek a maradásra. Senkit sem presszionálok a távozásra. Viszont be kell látnunk, hogy a térségben a beolvasztás veszélye nélkül nem élhetünk tovább. Lehet, hogy véres háborúk által még tíz húsz évig elidőzhetnénk itt, de a hatalmas szláv túlerő és népességbeli több milliós fölény, lassan elsöpörne bennünket. Én így látom a jelent és a távolabbi jövőt. Felszólítalak egyenként benneteket, hogy fejtsétek ki véleményeteket ez ügyben nemes uraim, hadurak és fejedelmek. – mondta Kukulkán, és befejezve a felvezető beszédet, kiitta maradék csicsáját, széles kézhátával megtörölve hatalmas bajuszát, kíváncsian várta a fejedelmek hozzászólásait. Először Chach Mool emelkedett szóra.
– Kedves apám és testvéreim! Az őshaza, Mogória vagy ahogyan errefelé mondjátok Magna Hungária üdvözletét, hozom nektek. Mi ott Boldogvölgyben a krisztusi eszme bűvöletében élve boldogságban és jólétben éljük hitéletünket. A legszentebb eszmét: a tudás és a művészetek elsajátításáért, a hit és a szeretet eszméjének a valóságban való megélését mindennapi gyakorlattá tettük.
Azonban nekünk is gondjaink vannak. Népességünk egymillióra növekedett és kicsi lett, összezsugorodott életterünk. Apám ezelőtt négyszáz évvel, az első kirajzáskor azt az ígéretet tette, hogy ha a kirajzó népet letelepíti Kárpátiában, akkor a második kirajzással az időközben felszaporodó népességet bevezeti az új hazába. Most már a helyzet súlyos, az idő sürget. Népességrobbanással fenyegeti Magna Hungáriát. Ha éveken belül nem vezetjük ki a lakosság felét, akkor kénytelenek leszünk Kína felé nyitni, és beolvadni a kínaiak olvasztótégelyébe. Ezért kérem apámat, hogy rendelje el a harmadik kirajzást Magna Hungáriából. Sajnos a második kirajzással nem csökkent a népesség létszáma a kellő mennyiséggel, így mindenképpen el kell rendelnünk a szervezett kitelepülést az őshazából. – Fejezte be mondandóját Chach Mool. Kukulkán tanácstalanul nézett Rúfusra.
– Mit szólsz ehhez, mint főparancsnok és főstratéga, kedves barátom? Van valami ötleted ezzel kapcsolatban? – Rúfus homlokát ráncolva így válaszolt.
– Kedves barátom, Kukulkán kündü, és barátaim itt a teremben! Nekem, mint főstratégának régóta megvannak a harmadik kirajzásra vonatkozó terveim. Teljes hadműveletet dolgoztam ki vezérkarommal karöltve egy kirajzásra.
– És megvan a kirajzás célállomása is? – vetette közbe Kukulkán érdeklődve.
– Természetesen barátom! Megvan a hely is és az idő is. A harmadik kirajzás 853 tavaszán kezdődik, és 855 nyarára fejeződik be.
– És, hol lesz az átmeneti célállomás, merthogy a végső cél Kárpáti Magyarország lenne, ha jól gondolom – mondta aggódva Chach Mool.
– Nézzed testvérem, ahogy kedves nagybátyád és barátom Kukulkán küdü az első és második kirajzással előbb Etelközbe majd Kárpátiába telepítette népünket, így a harmadik kirajzással egy átmeneti országba kell letelepednetek.
– És mi legyen ez az ország? – kérdezte feszülten Chach Mool.
– Ez az ország félúton van Etelköz és Magna Hungária között, az Altáj által keletről védett hatalmas síkságon, dúsfűvű legelők és folyók által öntözött óriási lakatlan területen: a kazakok földjén. A több millió négyzetkilométeres területet, talán ha százezres bennszülött, nomád lakosság lakja. A kirajzó négy-ötszáz ezres magyar lakosság simán elfoglalja vér nélkül a területet, és idővel magába olvasztja az ottani lakosságot. Ha nem így történik, akkor pár száz évig elkülönülten éltek ott, amíg el nem jön az ideje a negyedik kirajzásnak.
– Nos, mit szólsz ehhez kedves fiam? – kérdezte Kukulkán Chach Moolt.
Ő így válaszolt.
– Kedves apám, nagybátyám és Rúfus. A terv mesterien van előkészítve, ebben nem kételkedem. Egy kérdésem van csak, ki vezeti a harmadik kirajzást? – Kukulkán így válaszolt neki.
– Természetesen te vezeted a kirajzást. Az őshazában maradnak fiaid és törzsed. Ők uralkodnak ott, amíg népünk végleg nem egyesül.
– Hol apám, hol?
– Ezt csak Itzamná, a teremtő isten tudja megmondani, de ő most hallgat. Lehet, hogy beviszlek benneteket Új Hungáriába, a Kárpátok ölelte tündérországba, de az is lehet, hogy Kazakföldön egy olyan erős országot alapítunk, ahová a környező népek szorításából, Magna Hunáriából is, de Kárpát Magyarországról is vissza tudunk vonulni. Kell az ős és az új haza között egy stratégiai áteresztő pont, ahova mindig vissza lehet vonulni, megerősödni és kirajzani.
– Értem apám, és elfogadom az érveket! – mondta Chach Mool és helyet foglalva lehörpintett egy kupa kumiszt. Zsitvatorok emelkedett szólásra.
– Tisztelt uraim, vezérlő fejedelmek és vezérek! A kárpáti Magyarországon kétségbeejtő a helyzet. A maroknyi, a környező népektől teljesen elütő magyar nép veszélyes szorításban él. Mindenütt mohó sakálnépek neheztelnek ránk, hogy gyengeségeinket kihasználva széjjeldarabolják országunkat. Úgy várjuk Kukulkán főkagánt és kündü urunk felmenő seregét, mint zsidók a Messiást. Tulajdonképp örülnünk kell annak, hogy itt keleten megérett a helyzet a kimozdulásra. Ha apánk a harmadik kirajzás mellett dönt, akkor mi tárt karokkal várjuk etelközi testvéreinket. A hatalmas Kárpát medence térsége több milliós magyarságot tudna befogadni. Mi csak egy ötödét, az ország közepét uraljuk. Várunk benneteket és harcosaitokat, hogy együttesen csapást tudjunk mérni a bolgárokra, Bizáncra, a frankokra és a morvákra. Ez az én meglátásom uraim! – fejezte be hozzászólását Zsitvatorok.
Kukulkán széjjelnézett az asztalnál ülőkön és bíztatásul csicsás bögréjéért nyúlt. Tokány Okány a saját és Ipoly Murza törzse nevében kért szót.
– Tisztelt jelenlévők, uraim és barátaim! A mi két törzsünk, véneink és haduraink által arra az elhatározásra jutott, hogy kétszázhúszezres lélekszámunkkal, mi visszamennénk az újonnan alakuló Új Hungáriába, kazak földre Szeretnénk minél közelebb lenni az őshazához, Krisztus urunkhoz, nem pedig egyre távolodni. Nekünk nem jó itt. Mi nem akarunk már harcolni, vérrel szerezni országot magunknak, véres csatákban elvérezni hódító szlávok, frankok és törökök fegyvereitől. Mi a szent békét, Istent és Jézust akarjuk szolgálni. Népünk az áldozó papok, táltosok és sámánok törzseiből áll. Szeretnénk megőrizni a magyar nép ősi nyelvét, tudását, kultúráját, hitét és művészetét. Kérlek, hogy engedj minket vissza keletre, nagyúr!
Kukulkán megdöbbent ekkora elszántság láttán és Rúfusra tekintve így szólt.
– Mi a véleményed barátom?
– Örömmel veszem a felajánlkozást. Mivel én felelek stratégiailag a harmadik kirajzás összehangolásáért, így Chach Mool vezetése alá rendelem a két törzset, és elindítjuk őket keletre. Jó lesz ez így, urak?
– Kitűnő, nagyon jó! – harsogták a jelenlévők.
– Így most már öt törzsre olvadt a Kárpát Magyarországba kirajzó népesség – mondta Kukulkán és sokat sejtetően nézett a fészkelődő Lepsény és Lébény fejedelmekre. Lébény állt fel és szemeit lesütve így szólt.
– Kedves apánk, nagy és hatalmas Kukulkán kündü. A mi két törzsünk szeretne az orosz sztyeppéken maradni. Mi nem akarunk bemenni Kárpáti Magyarországra. Jó nekünk itt is!
Kukulkán megrökönyödve nézett rájuk.
– De ez azt is jelenti, hogy beolvasztanak benneteket a szlávok. Elvész a magyarságotok!
– Uram, ne félts minket! A szlávoknak meghagyjuk Etelközt és a Káma folyó mentén felvándorolunk Mari földre, az Ural völgyeibe. Az a lápos, mocsaras, vizes legelős terület nem kell a szlávoknak.
Kukulkán töprengve emésztette a hallottakat és egy kancsó kumiszt gördített le száraz torkán. Ettől kissé megerősítve az öntudatát így szólt a jelenlevőkhöz.
– Mindenkinek szabad akarata van. Minden törzs úgy cselekszik, ahogy a túlélési érdekei megkívánják. Elengedlek benneteket. Pénzt és kincseket adok nektek, javakat, állatokat és eszközöket ugyanúgy osztok nektek is a javakból, mint az Új Magyarországba induló három törzsnek. Testvérek vagyunk valamennyien. Egyet kérek: bármikor az elkövetkező idők folyamán valamelyik testvéretek bajba kerül, segítsétek harcosaitokkal, pénzzel, élelemmel, vagy úgy, hogy helyet adtok a bekéredzkedőknek. Ez az egy kérésem van felétek. Ugyanígy fogunk mi is tenni Kárpáti Hungáriában. Azt akarom, hogy a magyar nép egyaránt otthon legyen Európában és Ázsiában. A mi hazánk a nagyvilág. Van-e még hozzászólás?
Dongalábú Karak úz vezér emelkedett szólásra.
– Mi maradnánk kazár uralom alatt, itt Levédiában, ha elengedsz bennünket, uram! Ez lenne a szerény kérésünk feléd. Engedj visszamaradni minket uram!
– Kérésetek meghallgatásra talált: maradhattok!
A besenyők vezérei Mádli és Varkocsa emelkedett szólásra.
– Nagyúr! Mi a törökkel tartanánk, ha megengeded. Rengeteg a rokonságunk a vegyes-házasságok által. Mi nem akarunk a több száz évvel ezelőtt nyugatra vándorolt őseink után menni. Maradnánk mi is.
– Rendben van, maradjatok! – mondta Kukulkán és széjjelnézett a jelenlevőkön. A huszonéves Álmos fejedelem állt fel és a megmaradt három magyar törzs nevében így szólt.
– Kukulkán főkagán, kündü úr! Mi kitartunk melletted és Zsitvatorok hívásának engedve Kárpáti Magyarországba, bemennénk veled.
Kukulkánt meghatotta a magyarság magjának hűséges ragaszkodása és így válaszolt nekik.
– Elfogadjuk a felajánlást és Rúfus parancsnoksága alá, rendellek benneteket. Ő szervezi meg a harmadik kirajzást. Mi a meglátásod Rúfus? – nézett barátjára. Rúfus kész volt a válasszal.
– Barátaim! A harmadik kirajzás keletre, nyugatra és északra előre megtervezett útvonalakon és katonailag biztosítva máris tervezés alatt van. Törzsem kidolgozza a stratégiai terveket, és májusban megindulunk. Úgy tervezem, hogy szeptemberre kiürítjük és átadjuk Kazáriának Etelközt és Levédiát. Én Kukulkánnal és Álmos három törzsével maradok. Beviszem őket Erdélybe a székely-magyarokhoz. Ott megerősödünk, és idővel bemegyünk Kárpát-magyarország közepébe.
Addig is míg Erdélyben erőre kapunk, három elrettentő csapásmérő osztagunkkal Zsitvatorok megsegítésére ki-kicsapunk a morvákra, megsarcoljuk Bizáncot, és ha nem adja ki önként a pápa a koronát, akkor Rómát is feldúljuk. A stratégia az, hogy rettegésbe tartsuk Nyugat-Európát. Vérrel és fegyverrel vívjuk ki tiszteletüket a magyarok istene iránt. Ha már eléggé megdolgoztuk őket, akkor bevonulunk végleges hazánkba, és virágzó édenkertet hozunk létre Európa közepén. Így akarja ezt Itzamná a teremtő isten, így akarom én Kukulkán az isten földi helytartója a magyarok védőkarja, és remélem így akarjátok ti is. Válaszoljatok egyenként egyetértetek-e az isteni tervvel. – szólította fel a vezéreket Kukulkán és ők egy emberként igent mondtak a tervre. Ekkor Kukulkán egy arany tálat hozatott, melyen egy hatalmas kitárt szárnyú turulmadár volt kidomborítva csőrében egy keresztet tartva. Kukulkán elővette acéltőrét és csuklóján megvágva az eret, belecsurgatta vérét a tálba. Így tettek a többiek is. Miután megtelt a tál, így szólt.
– Most pedig Krisztus kelyhébe töltjük vérünket, és sorra iszunk belőle. Így pecsételjük meg örökre a minden magyarok törzsszövetségét. Ez jelenti örökös örökké összetartozásunkat – mondta, megtörölve Krisztus kupáját sorra ittak a vérből. A tanácskozást hatalmas lakoma követte, melynek tetőfokán érkezett meg a kazár főkagán Karakószörcsög.
A lakoma csúcspontján Kukulkán ünnepélyesen visszaadta az ötven évre bérelt területeket a főkagánnak. Karakószörcsög meghatott szavakkal köszönte meg a nemes gesztust.
– Barátaim, testvéreim, nemes szívű Kukulkán! Meghatottan és egyben fájó szívvel veszem újra tulajdonba a nektek ötven éve bérbe adott területeket. A két nép, barátságban és egymás segítésében élte az együtt töltött időt. Népünk örökre megőrzi emléketeket. Szívem eszerint most sem engednélek el titeket, de a szükség rávisz. Hamarosan széthullik a nagy kazár birodalom és megmaradt népemmel, a fajtiszta kazárokkal Etelközbe és Levédiába szorulunk vissza. Félek, hogy ha elmentek, akkor támasz nélkül maradván összeroppantja a birodalmat a szláv-török harapófogó. De hát ez az élet rendje. Nektek küldetésetek van, és nem tartóztathatlak fel benneteket. Mit kívánhatnék nektek az útra: szép hazát, dús fűvű legelőket és gazdag réteket. Ég veletek barátaim! – fejezte be a tósztot, és fenékig itta kumiszos poharát. A magyarok és a meghívott vendégek úgyszintén követték példáját. Kukulkán emelkedett szólásra. Szemei a tetemes mennyiségű kumisztól és mézsertől befelhősödtek, orcája kipirult. Hatalmas bajszai remegtek, amikor összeölelkezett Karakószörcsöggel. Az ölelésből kibontakozva így szólt:
– Testvérem, Karakószörcsög főkagán! Népem most útra kel. Egy része visszatér Ázsia belsejébe új hazát foglalni a kazakok földjén. Én három színmagyar törzzsel bemegyek Erdélyországba, hogy onnan felerősödve végleg átmenjünk Kárpáti Magyar honba. Két törzsem felfelé a Volga partján a marik földjére tart hansi és mansi testvéreink, rokonaink közé a Káma folyó völgyébe. Látod, mi is szétszórattunk.
– De ti szabad akaratotokból váltatok széjjel, testvér! – zokogta Karakószörcsög Kukulkán vállára borulva – Legalább te maradnál mellettem egy csapásmérő osztaggal, hogy simán bevonuljunk Etelközbe. Félek, a ruszok szétszórják népemet... – zokogta. Kukulkánt meghatotta a kagán őszinte bánata és egy javaslatot tett neki.
– Látom, bajban vagytok. Meghánytuk vetettük vezéreimmel a dolgokat és úgy döntöttem, hogy amíg a magyarok szétválása és új szálláshelyeiken való elhelyezése megtörténik, én, ha te is úgy akarod, a harmadik kirajzás központjában Palánkváron időzök pár évtizedig. Egy csapásmérő osztagot magamnál tartok. Ezzel azonnal elérem a keletre bevándorlókat, a mari földre vándorlókat és az Erdélybe betelepülőket is. Vigyázó szemeim rajtuk tatom, és a kezdeti nehézségek leküzdésében segítem véreimet.
Mivel itt székelek Kazária közepén, senki nem mer újat húzni veletek. A védelmem alá vonom népedet, de csak Etelközre és Levédiára terjed ki védelmi hálóm. Sajnos le kell mondanotok az északi és északnyugati szálláshelyeitekről mindörökre. Minél előbb ki kell vonnotok népeteket, mielőtt még legyilkolnák őket a szlávok. Ezt tudom nektek felajánlani. Álmos alá rendelem a három magyar törzset és fiával Árpáddal együtt meg kell szervezniük a harmadik kirajzást Erdélybe. Ígérem, amikor a második honfoglalás ideje eljő, én bemegyek Erdélybe és levezényelem a végleges honfoglalást. De addig óvom a kazakok földjére induló pionírokat, az új honfoglalókat és a mari földre indulókat is. Természetesen a kazárokat is védelmem alá vonom ameddig hatalmam, kiterjed. Jó lesz ez így, testvér?
– Nagyon jó! A számból húztad ki a szót nagyuram. A kazárok örökre hálásak lesznek neked és népednek ezért a nemes gesztusért! A kazárok istene áldjon érte uram! – harsogta Karakószörcsög és örömében táncra perdült a nagyterem közepén. A magyarok vezérei és az úzok, besenyők sem voltak restek. Összekapaszkodva járták a kalinkát, majd az előkerült vak zenészek balalajka muzsikájára a vigalom a tetőfokára hágott. A mulatság közepén behoztak egy rúsz fogoly tangóharmonikást és az aztán rázendített a Katyusára. Több sem kellett a garatra jócskán felöntött Kukulkánnak, a tárgyalóasztal tetejére felugorva bőszen kezdte járni a guggolóst... a többiek ettől felbátorodva körbe táncolták az asztalt. Először összekapaszkodva kólóztak, majd Kukulkán guggolósán felbátorodva ők is el kezdték járni a guggolóst. Vad tivornyába torkollt a mulatság.
Éjfélbe nyúlt a vigalom, amikor elfáradva nyugovóra tértek a tanácsurak. Új nap várt rájuk, új kihívásokkal és sorsfordító feladatokkal megtűzdelve.
Így ért véget a magyarok harmadik kirajzását eldöntő és mesterien megtervezett hadműveleti tanácskozása. Mindenki elégedetten távozott. Húsz évre biztosítva volt a térség békéje. Hogy mi lesz ezután? Azt bízzuk a sorsra és Itzamnára, a teremtő istenre!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-04-06 14:21:58
Természetesen.Hét magyar törzs jött utólag,de előbb már 4 törzs itt volt helyben,még Attilával jöttek be 430 ban.
2006-04-06 10:14:28
Szép munka...Voltak színmagyar törzsek is?