Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-03-31 11:07:52
Megtekintve: 1928
Önpusztítók
Frici, a 13 éves kamasz, a napokban levetette magát a toronyház sokadik emeleti lakásának ablakából a mélybe. Öngyilkos lett. Így tett pontot zaklatott életének sorára, s ekképpen nyerte el háborgó lelkének nyugalmát.
Frici átlagos munkáscsaládban nevelkedett. Szülei szerény, szürke munkásemberek, akiknek soha nem volt összezördülése környezetükkel. Élték a panellakók szürkeegér életét. Ötéves kisöccse, életvidám kisóvodás lurkóként imádta bátyját. Az iskolában közepesen tanult, s társai közül csak magatartásával tűnt ki.
Rendkívül agresszív, durva, sértődékeny, de ugyanakkor szellemes, jó humorú, s végtelen, halálmegvető bátorsága miatt a többiek közül kiemelkedve, amolyan falkavezérként fogadták el személyét az osztálytársai. Ebben közrejátszott félelmük is az agresszív, már-már autista személyiségtől, de a domináns jelleg miatti tekintély is. Elfogadta az osztály vezéregyéniségként.
Második osztályos volt amikor tanítónője felfigyelt rendkívül agresszív, önkínzó, környezetét semmibe vevő, gyűlölködő tulajdonságaira. Többszöri családlátogatás után, a szülőkkel való elbeszélgetésekkel aztán összeállt a kép.
Amikor még óvodába járt, a került a családhoz egy kis sziámi macskakölyök. A macska az apához kötődött, azt fogadta el vezérnek, s bár a fiú szerette volna, ha szeretetét – melyet a cicára pazarolt – az viszonozza, a macska elhárította a közeledést. A gyermek kezdte meggyűlölni a macskát, féltékeny lett rá, s úgy gondolta ezáltal ő már ki is esett apjának a kegyeiből. Kezdte a macskát üldözni, mely néha a kínzásig fajult.
Azon a rettenetes napon kikutatva a gyufát, begyújtotta a sütőt, és a szerencsétlen állatot a sütőbe zárva, elevenen megsütötte.
A boltból hazatérő szülők pánikba esve, felocsúdva a sütőt zárták le, a macska szénné égett maradványait locsolták le, majd a fotelban közömbös arccal tv-t néző csemetéjüket elővéve, döbbenten kérdezték tőle:
– Miért tetted ezt kisfiam?
Frici azonban csak vigyorgott. Az apában felment a pumpa, agyát elöntötte a vér, s csemetéjét kikapva a fotelból, úgy megverte, olyan szerencsétlenül, hogy kezét-lábát eltörte.
És ezzel Friciben is eltört valami. A macska holocaustjával visszahódítani vélt apai szeretet egy pillanat alatt gyűlöletté vált benne. Ettől a naptól kezdve Frici dacos, hallgatag, fel-fellobbanó szertelenséggel, társait meglepő emberkévé változott. Verekedős lett, nekiment nagyobb társainak, akit tudott, megkínzott. És az őt falkaként követő osztálytársai elkápráztatására macskákat nyúzott meg elevenen, facsemetéket tört derékba... mindegy volt neki, csak pusztíthasson.
A pedagógus felfigyelt erre, s szomorúan jegyezte meg a családlátogatás meddősége után:
– Fricinek egyszer rossz vége lesz! Kihívja maga ellen a sorsot. Önpusztító egyéniség...
Amikor kisöccse megszületett, furcsamód nem állt elő a kisebb testvér iránti féltékenység, mert nem volt mire: szüleitől elfordult, így nem féltette a szeretetüket. Viszont kisöccsét imádta, s minden szeretetét a kicsire árasztotta. Bár szigorúan fogták, néha, ha panasz érkezett rá, alaposan elnáspágolták, a család békességben élt.
Az ominózus nap előtt háromnapos osztálykiránduláson vettek részt az északi hegyek vadregényes tájain.
Fricivel nem lehetett bírni. Rendkívül feldobott állapotban élvezte a kirándulás gyönyöreit, s szilajon száguldozott társaival az erdős lankákon. Utolsó nap délelőtt fogtak egy törött lábú feketerigót. Frici elevenen tépte ki szárnyát, s a többiek legnagyobb megrökönyödésére meggyújtva farkát, elevenen égette el a vérző állatot... A kísérő tanárnő meglátva a barbár jelenetet, rosszul lett, s kilátásba helyezte az osztályfőnöki rovót. Friciről azonban lepergett a büntetés. Már nem érdekelte semmi. A kilátóra érve, átmászott a korláton, s a mélybe akarta vetni magát. Csak társai éberségének és gyors reflexeinek köszönhető, hogy az utolsó pillanatban vissza tudták tartani a halálba igyekvőt.
Ez után a jelenet után mondta el két barátjának, hogy elhatározta: öngyilkos lesz. Egy kívánsága van: még egyszer utoljára látni akarja a kisöccsét. El akar búcsúzni tőle. Nem vették komolyan szavait. Hősködésként kezelve, napirendre tértek az eset felett.
A hazafelé úton bicskával felhasogatta a busz két hátsó ülésének kárpitját. A botrány nem maradt el. Jegyzőkönyvet vettek fel, és kilátásba helyezték, hogy másnap az apát megkeresve, kártérítés következik.
Frici faarccal hallgatta a fenyegetéseket. Réveteg tekintete már a túlvilágon járt. Nem érdekelte semmi és senki. Elhatározását semmi sem változtathatta meg. És senki nem vette észre, hogy a gyerek egész élete egy kiáltás volt: „Figyeljetek rám! Bajban vagyok, segítsetek!” Senki nem reagált az évek óta tartó jelzésekre.
Este megérkeztek. Ment mindenki haza. Frici nem számolt be szüleinek dicső tetteiről, mert tudta, hogy rettenetes verésnek nézne elébe. Éjszaka odabújt békésen szuszogó kisöccse mellé, és magához szorítva örökre elbúcsúzott tőle. Reggel elkísérte óvodába, megpuszilta, s hosszan nézett utána, míg bement az óvoda kapuján.
Az iskolát elkerülve bolyongott a város kődzsungelében, majd hazatérve a panelpalotába, oda vitte a hokedlit az ablak alá és feltérdelt. Figyelő szemei meglátták a sarkon beforduló édesanyját, aki az iskola értesítésére, hogy fia nem jelent meg az iskolában, hazafelé tartott.
Abban a pillanatban, amikor megcsikordult a bejárati ajtó zárjában a kulcs, Frici felállt a hokedlin, s fejjel előrebukva, kihajolva az ablakon, belehullott a semmibe. Mint egy kő, zuhant le a mélybe.
Még élt, amikor az eszét vesztett édesanya lerohanva rábámult a vérző gyerektestre.
„Miért tetted ezt kisfiam? Velem... velünk? Miért?” – kérdezgette. Frici a válasz elől ájulásba menekült. Soha nem tudja meg senki miért dobta el az életet 13 évesen magától. Nem tudjuk a választ: ha a környezet jobban figyelt volna rá, le tudta volna fogni az önmagára emelt kezet. Vagy erre nincs mentség? Ha most megfogtuk volna a kezét, akkor lehet, hogy később, de végül is megtette volna ugyanúgy? Nem tudhatjuk meg sohasem.
Rejtély az ember. Génjeibe van beépítve az alkotás, kiteljesülés, önkifejezés, de benn van egy rejtett zugban az önpusztítás is.
Vigyázzunk magunkra, egymásra, hogy az önpusztítás vírusa ne aktivizálódjék. Nyomjuk el ezt a halálos kórt az építés, az alkotás, az önmegvalósítás munkálkodásával. Hisz oly szép az élet, csak élni kell vele, s nem visszaélni!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-04-04 14:08:37
Én mélyen együttérzek veled,és beletudom élni magamat mindekinek a gyerek elvészése iránti tehetelen fájadalmába.irtam én könyebbeket is,olvass bele azokba is,hátha fel vidulsz egy kicsit és segt a feledésben. Szerettel:bogi
2006-03-31 13:16:05
Az eset itt történt két lépcsőházzal melletünk.Ismertem a szülőket,a gyereket is.Nagyon megrázott bennünket az eset.
2006-03-31 12:12:08
Megdöbbentő, hogy amikor szeretni kellene, nem vagyunk
éppen ott ...Személyes életünket érintő drámák sorának
vagyunk közvetlen megalkotói, okozati tényezők. Megsirat-
nivaló, hogy mennyire nem látjuk át egy gyermeki lélek
lényegét...
Szép történet, Hóvirágünnepem, kár, hogy iennyire sok köze
van a Valósághoz....