Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-03-11 10:10:16
Megtekintve: 2135
Anyai ösztön
1.
Komor, szürke, ködös volt ez a novemberi hajnal is, mint a többi. A nyálas, zúzmarás zimankóban komor arccal siettek az autóbuszokhoz a munkába igyekvők. Némelyek pedig kerékpárjaikon kucorogva tekertek befelé a vasgyárba. Csak annyira lassítottak, álltak meg pár percre, míg beszaladva a lépcsőház alján elhelyezkedő kis élelmiszerboltba, megvették a reggeli, tejet, kakaót, péksüteményt, némi felvágottat, amit ki-ki vérmérséklete szerint, vagy a várakozás közben elfogyasztott, vagy táskájába rejtette, a későbbi falatozás reményében.

Egyesek, amint a zacskókból kivették a péksüteményt, vagy a dobozos kakaót megitták, elegáns mozdulattal dobták a sarkon álló kukatároló tartájba. Az elhaladó biciklisek szintén bedobták a hulladékká vált csomagoló anyagot, s máris tepertek tovább. Ügyet sem vetettek a kukatároló sarkában, a földön heverő, kopott, rossz sporttáskára. A kuka mellé szokás volt, megunt ruhadarabokat, rossz cipőt, selejtes, de még használható eszközöket kidobni. Majd, megjelennek a hajléktalanok, vagy hajlékkal rendelkező kukázók, akik, mielőtt a kukásautó elvinné a szemetet, hogy átvizsgálják annak tartalmát, és ami menthető, maguhoz vegyék.

Ez történt ezen a hajnalon is. Szutyok Mari, mert csak így hívták a környéken lakók, a kosztól feketére cserzett arcú negyvenév körüli asszonykát, jelent meg elsőre. Mögötte lépdelt peckesen korcs anyakutyája: Pemete. Az asszony a kezében lévő vaskampóval beletúrt a kuka tartalmába, kihalászta, amit érdemesnek látott és a hátán lévő zsákjába pottanytotta. A kutya, szokása szerint körbeszimatolta a kukatározót és máris nyakig benne volt a sporttáskában. A sporttáskából gyereksírás hallatszott, Pemete, hangos csaholással adta tudtára gazdájának, hogy kincsre lelt. Az asszony lenézett és a meglepetéstől se, köpni se nyelni nem tudott.

Egy meleg, kötött szvetterbe bugyolált párnapos csecsemő gőgicsélt a táskában. A kutya recés nyelvével nyalogatta a kisbaba arcocskáját, hogy felmelegítse.
–nini, ehun-e! Egy gyerekecske! Hát te hogy kerültél ide kiskomám? – hajolt közelebb Mari és a táskába túrva körbetapogatta a kisdedet. Anyai ösztöne azonnal fellobbanni látszott, mert minden gondolkodás nélkül döntött: magához veszi a kicsit. Itt nem maradhat! Vállára akasztotta a sporttáskát és megindult a városszéli kiserdőben lévő bodegájuk felé, ahol együtt élt a mérnökúrral, Gazdag Ferivel.

Úgy osont végig a városon, mint egy tolvaj. Senki sem hederintett rá. Még a boltos sem, amikor megvette a szokásos kétliteres csináltborát, és a kétdecis bundapálinkát. Odaadták neki az összegyűjtött szalámivégeket, tegnapról maradt szikkadt kenyeret, és már ment is isten hírével tovább. Hamar elérte az erdőt. A hulladék farostlemezből, bádogból tákolt bodega kéménye vígan füstölt. Feri begyújtott és feltette a platnira a kotyogót. Ebből a luxusból nem engedtek. A kukázásból hazatérő asszonyt forró kávéval várta mindig. Ő pedig bizton számíthatott a pálinkájára

–De, felpakoltál asszony! – hersegte két sercintés között Feri, mikor meglátta a hátizsák mellett lógó hatalmas sporttáskával cepekedő asszonyát. Maris belépve, óvatosan a sarokba helyezte a sporttáskát, majd a kecskelábú asztalra kirakosgatta a kukázással szerzett még hasznosítható javakat. Pemetének első dolga volt a polc alatti alomba sietni és két kis kutyakölykét, körbeszimatolni. Miután végzett a leltározással és megelégedetten konstatálta, hogy az övéi épségben, egészségben leledzenek, elindult a sporttáska felé és fogával kezdte a cipzárat húzogatni, hogy szabaddá tegye a benne lévő kisdedhez jutás útját. Erre figyelt fel Feri úr.

–Hát abba, mi van?– bökött a kutya által cincált sporttáska felé. Az asszony , későbbre halasztva a tényekkel való szembesítést, tréfával ütötte al a dolgot.
–Mi lenne, he? Egy kis himi-humi, kacatok… na, sose iszunk már!– Biztatta Ferit és lecsavarta a pálinkásüveg kupakját. Kicsurgatta a pálinkát, rágyujtottak és lassan, komótosan felhajtották a decis poharakba kitöltött gyomormelegítőt. Miközben elgondolkodva fújták a füstöt, és a kávét kavargatták egy pillanatra, elméláztak. Végigfutott előttük a sorsuk, életük értelmetlensége és nagyot sóhajtva nekiálltak früstökölni.

Ez alatt a kutya óvatosan a nyaka bőrinél fogva kiemelte a kicsit és az alomba víve oldalára feküdve felkínálta tejtől duzzadó emlőjét neki. Feri bekkantintva bugylibicskáját, a szalonnabőrrel és két szalámivéggel a kutyaalomhoz lépett, hogy megvendégelje Pemetét. A meglepetéstől elállt, szeme-szája!
–he, asszony! Gyere mán, ilyet még nem láttá! Eldobom az agyamat, he, mit hozott ide ez a kutya! Egy gyerekecskét…

–Ne, igyá többet Feri! Mán hallucinálsz! –próbálta Mari a felajzott, rémülettől toporgó Ferit csillapítani. Igyekezett úgy tenni, mintha semmiről sem tudna. –méghogy gyerek? Hacsak én nem szültem le az éjjel, he… ez érdekes lenne mi? Tőled, te fatökű… méghogy egy gyerek, na lássuk! –göcögte és Feri mellé guggolva, nagy bobejka szemeit kimeresztve, elkezdett a kutyával pörölni.
–Pemete, a rosseb essen beléd, ezt meg hun szerezted? Idehoztad ezt a cseppséget nekem bajnak. A fenének szimatoltad ki ezt a rossz táskát! Kellet nekem bele se kukkantani! Én balga, felkaptam, azt hoztam, mintha a Dárius kincse lett vóna benne! Hű, apjuk, most aztán belekerültünk a pácba! Ha, ezt a gyereket felfedezik itt, az isten se mossa lerólunk, hogy loptuk!

–Idefigyelj, nincs nekünk elég bajunk! Így is zaklatnak ezek a szociális munkások kéthetente, hogy nincs-e valamire szükségünk. Mégcsak az kell, hogy felfedezzék itten, azt, a kis jövevényt. – dunnyogott, de az asszony rá sem hederintve a jólakottan szuszogó kisdedet kiemelte az alomból, a rongyokkal, kacatokkal telidobált koszlott matracra fektette és kibontotta a rugdalódzóból.
–Hozz egy kis langyosvizet, abból, amit borotválkozáshoz melegítettél! Tisztába tesszük ezt a kis ártatlant!– vezényelt Maris, és anyai ösztöne fellobanva, minden mást háttérbe szorított.

Feri a roggyant hokedlire helyezte a lavórt és rámeredt a jó húsban lévő, rózsaszin bőrű kisdedre. A kicsi rámosolyodott és gőgicsélni kezdett. Ettől Feri ellágyult és könnyeivel küszködve megszólalt.
–Kis, tökös gyerek. Isteneke adott nekünk egy kisgyereket. Köszönöm neked drága jó istenkém! – suttogta, és letérdelve lila ajkaival leheletfinoman puszilgatni kezdte a rózsaszín talpikákat. A kisbaba kacagni kezdett és kis kezeit nyújtogatta felé.

2.

Két hétig tartott a boldogságuk. Két hétig újra embernek érezték magukat, merthogy szüksége van egy kis életnek rájuk. Ők is számítanak valakinek! Még nagyobb intenzitással jártak el a kukákat vallatni, mert kellett a guberálásból szerezett üvegek visszaváltásából, kapott pénz bébiételre a kicsinek. A tejet Pemete prezentálta ingyen, de a fejlődéshez a kutya teje nem volt elég, bébi tápszert kellett venni a patikában! És annak az ára pedig nem semmi!
Amíg távol voltak, addig Pemete vigyázott a babára. Hazajöttek, befűtöttek, vizet melegítettek, megfürdették a kicsit a nagylavórban, megszárítgatták, és ölükbe véve, cumiztatták, ölelgették, simogatták, gügyögtek neki, míg el nem szenderedett. Akkor aztán belehelyezték az asztal alá készített nagy TV dobozból kialakított bölcsőjébe.

Ahogy illik, nevet is adtak neki: Karcsikát. Életükbe fény, és derű költözött. Nem bántotta már Ferit, hogy ötvenévesen megszűnt az állása, és gépészmérnökként az utcán találta magát, mert a munkásszállást is felszámolták a gyárral együtt. Marit sem bántotta, hogy férje kisemmizte a lakásból. A gyerekei nem álltak melléje, nem fogadta be egyik sem. Most már újra érdemes élni! Csak ezt a telet húzzák ki valahogyan! Tavasszal Feri elmegy még utcaseprőnek is, Maris takarítani, hogy albérletet szerezve a kicsit megtarthassák.

Hanem a sors keze közbeszólt. December elején bejöttek a kemény fagyok, és a város megszervezte, az ilyenkor szokásos téli járőrözést. A szociális munkások kisbuszukon meleg takarókkal, forró teával, gyógyszerekkel, és konzervekkel felszerelkezve járták a városban és környékén feltérképezett hajléktalanok táborhelyeit. Így jutottak el őhozzájuk is.
Egyik téleleji koradélután megállt a táborhely előtt a kisbusz és két szolgálatban lévő szociális munkás tartott a kalyiba felé. Már messziről észrevették, hogy itt emberek tanyáznak, elárulta a kéményből kavargó bodor füstfelhő.

Julika a hatvanév körüli vöröskeresztes aktivista vénlány és Péter a huszonéves aktivista illendően bekopogott a roggyant deszkaajtón és benyitottak. Ismerősként üdvözölték a bennlakókat.
–Szép, jó estét kívánunk! Bejöhetünk?
–Kerüljenek beljebb, ne vigyék el az álmunkat!
–Mire van szükségük? Ha van nálunk adunk, ha nincs hozunk. Tessék sorolni!– mondta a fiatalember, elővéve noteszát, hogy összeírja a szükségletet. Ekkor szokatlan dolog történt. Az asztal alól mocorgás hallatszott. Erre figyeltek fel és hirtelen lehajolva Julika észrevette a papírdobozban lévő kisdedet. Leguggolt, kiemelte és gyönyörködve puszigatni kezdte. Kisvártatva kétkedve megszólalt.

–Hát ez a csöppség, hogy került ide Nyunyiné? – az asszony zavartan húzogatta pulóvere ujját, majd kibökte.
–Hát, csak nem gondolják, hogy loptam?
–De, nem is maga szülte, mert akkor látszott volna magán mikor utoljára itt jártunk novemberben… na, ki vele, honnan került ide? Csak azt ne mondják, hogy a szél fútta erre, vagy a gólya hozta! És pontosan ide pottyantotta! Ebbe a nagy nihilbe!– az asszony sértetten húzta ki magát, mellét kidüllesztve, és megszólalt.– mér, nem nézik ki belőlem? Kicsi volt a hasam nem látszott…

Péter, a segítő vette át most a szót. –három hete volt egy eltitkolt szülés a Kecsege utcában. A lány a sarki kukatározóba helyezte az újszülöttet egy sárga sporttáskába… sose derült volna ki, ha nem vérzik annyira, hogy kórházba nem kerül. Azóta nyomoz a hatóság. Feltúrták az egész szeméttelepet. Semmit sem találtak!

–Hát ez meg mi itt a sarokban?–fedezte fel Julika a kacatok között megbúvó sporttáskát. – Szóval, kár tagadni! Szép dolog, szamaritánus cselekedet. Megmentettek egy életet, de értsék, meg itt nem maradhat. Intézkednünk, jelentenünk kell a hatóságnak!

Az asszony erre kikapta Julika kezéből a kisdedet, magához szorította és így sikoltozott!
–Nem adom! Ha elveszik tőlünk, akkor magunkra gyújtjuk a bodegát. Nem lesz miért élnünk!
Feri leborult az asztal sarkára és rázta a zokogás. A szociális munkások megzavarodva pislogtak egymásra, és halkan kilopakodtak a kunyhóból.

3.
A dolog, termésesen nem maradhatott annyiban. Rögvest jelentették a Szociális Osztálynak. Ezzel le is rázták magukról a felelőséget. Az osztályvezető azonnal értekezletet hívott össze, melyre meghívták az Igazgatási Osztály vezetőjét is. Nem szerettek volna botrányt okozni, azzal hogy a rendőrséget ráküldik a két hajléktalanra. Viszont a kisdedet biztonságba kell helyezni. Komoran üléseztek.

Cicvarek kartárs az Igazgatási osztály vezetője vitte a szót.
–Nézzétek, én is családapa vagyok. Gyerekeim, unokáim vannak. Ismerem ezt az érzést, a ragaszkodást. De, ott semmiképpen nem maradhat a csöppség! Ha viszont elvesszük tőlük, akkor, kétségbeesésbe taszíthatjuk, esetleg tehetnek valami jóvátehetetlent magukkal.
–Mire gondolsz? –jegyezte meg Varjúné a Szociális irodavezetője– belehalnak a bánatba? Vagy rosszabb esetben magukra gyújtják a bodegát? Istenem, két páriával kevesebb! Le van a gond róluk. Kipipálhatjuk őket. Ennyi.– Koromné, a gyámügyes, közbevetette– Hilda, nem lehetsz ennyire kőszívű!

–Mért, tudtok jobbat? Bejelentjük a rendőrségen, hogy megvan a körözött személy, az elünt csecsemő. Aztán mosom kezeimet! Nincs nekünk elég gondunk, e nélkül is ezekkel a hajléktalanokkal, még akkor ránkhozzák a roszbajt ezekkel a gyerekrablókkal is! –vágott vissza Varjúné.

A válságsáb Végülis úgy döntött, hogy várnak másnapig. Addig valamiféle megoldást találnak rá, hogy kecske is jóllakjon és a káposzta is, megmaradjon.
–Alszunk rá egyet, hátha reggelig megálmodom a legjobb megoldást!–fejezte be az értekezletet Varjúné és bezárta az ülést.

Másnap délelőtt megállt a kisbusz a putri előtt és négyen szálltak ki belőle. Egy rendőr, Varjúné és a két szociális munkás. Belökték a roggyant deszkaajtót, és jelenlétükkel megtöltötték a helységet. Julika az asztal alá nézve, a papírdobozban kereste a kisdedet, de nem találta.

–Csak nemhogy tán, elsinkeltétek azt a gyereket?– förmedt rájuk a rendőr. Azonnal adjátok elő a körözött személyt, mert velem gyűlik meg a bajotok!
–Ne, kekeckedj Jóska, mert akkorra pofont kapsz tőlem, mint gyerekkorodban!– csitította a körzeti megbízottat Mari! Hogy beszélsz te az anyáddal?
–maga nekem, régen nem anyám! Maga egy kukabanya, a család szégyene! Aggya elő a babát, visszük, maguk meg mennek a sittre, ott lesz meleg cella, kaja.

–Vigyék, ha el tudják venni, az annyától!–bökött fejével Feri a kutyaalom felé, ahol a kisded a két kiskutyával együtt békésen dagasztotta az anyakutya csecsét. A rendőr és a két nő levegő után kapkodott. Senki, sem mert a vészesen vicsorgó kutyához közelíteni. Ekkor Varjunénak megcsörrent a mobiltelefonja. A Családsegítő Központból telefonáltak.
–Hol vagy most Hilda?
–Terepen, most akarjuk elvinni a kisbabát, velünk van egy rendőr is. Meleg a pite Annuskám! Nem akarják kiadni a gyereket!
–Ne, csináljatok felhajtást.! Pakoljátok be őket a kocsiba. Megoldottuk a gordiuszi csomót: az Átmeneti Krízisotthonba visszük őket. Az asszonynak adunk egy takarítói státuszt, az embert kinevezzük kazánfűtőnek.
–Mit tegyünk a gyerekkel, ragaszkodnak hozzá?
–Kapnak egy manzárdot, ha képesek rá, akkor neveljék, de felügyeletünk alatt. Ennyit tudtam tenni Hildám!

–Mégiscsak van isten! Feri, beszéljem a kutyájával! Adja ki a dedet! Összecsomagoljuk magukat, és visszük az egész családot az Átmeneti Otthonba! Lesz lakhatásuk, állásuk! Biztatta Ferit Varjúné, de az nem moccant csak mereven magaelé nézett majd kibökte.
–Aszonggya mindanyiunknak lesz ott helye?
–Azt.
–Hű, az annyát! Hallod ezt asszony! Kapd össze magadat, azt, iszkiri! – rikkantotta Feri, majd kiitta maradék borát, fejébe nyomta zsíros kalapját, jól a szemébe húzta és leguggolva a kutyához, elkezdte vele megbeszélni a dolgokat.
–he, kiskutyám, ajde’, azt a dedet! Na, így szépen. Elmegyünk, innen mind. Most mér, nézel így rám, hát persze, hogy te is velünk jössz! Majd itthagynánk világcsúfjára egy életmentőt! Miután az asszony kezébe adta a kisdedet, ölbekapta Pemetét, cuppanós csókot, nyomot a pofájára és miközben eljárta vele a tápéi darudöbőgőst torkaszakadtából fújta a nótát, hogy aszongya, hogy:
„Kinek nincsen kutyája, maga ugat este,
Kinek nincsen babája, az, kurafi besttye!
Hely, élet, élet, cudar élet, ez aztán az élet,
Ha megunom magamat, magam is úgy élek!…”

4.
A történet happy enddel végződött. Három ember sorsa rendeződött. A kisdedet, miután az anya lemondott róla adoptálták Feriék. A kutya életmentő érdemérmet kapott és négyszázezer Ft pénzjutalmat, amiből bebútorozták lakrészüket. A kisfiút megkeresztelték és természetesen a Károly nevet kapta. Egy évig lakhattak volna az átmeneti otthonban, de a Polgármseterí Hivatal a szuterénban lévő lakrészt szolgálati lakássá nyilvánította és Ferit gondnoki státuszba, helyezték. A jóisten elmosolyodott ott fenn a magas égben.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-03-18 05:26:00
Örülök neked.Ha még egy jó szívfacsaró pozítívat akarsz,olvasd el a Végrehajtót. Bogi.
2006-03-17 23:33:16
jó jó. :) még pozitívat. :)
ez is szívfacsaró volt, de ezt szívesebben olvasom..úgy gondolom elég rosszal találkozunk az életben, ezért inkább szeretek szépeket olvasni, és tetszenek az írásaid. :)
jó volt olvasni ezt is. :)