Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-01-27 17:02:20
Megtekintve: 2577
Mongólia
Hajnalban ültünk vonatra, hogy búcsút intve Kínának, Mongóliába utazzunk. Utunk, először sűrűn lakott területeken, majd egyre gyérülő kisvárosokon, falvakon át, vezetett a hatalmas mongol pusztában. A mongol puszta lenyűgöző volt. A végtelen zöld mezőkön sehol egy állat, sehol egy ember. Órákat robogtunk, amikor egy rétisast, tevecsordát, vezető mongolt, egy jurtát láttunk. Szinte kihaltnak tűnt a táj. Néha láttunk kisebb lovas-csordát, apró mongol lovakon, szőrén megülve vágtázó sihedereket, és ostorát vadul pattogtató aggastyánokat. Késő délutáni szürkületben értünk Ulánbátor körzetébe. A várost hatalmas jurta-tábor fogja közre. Több száz, de lehet hogy több kilométer sugarú körgyűrűként, mint valami ostromló tatártábor veszi körül a jurta-kolónia a várost.
Az állomásra befutva azonnal a város egyetlen szállodájába hajtattak velünk, s elhelyezkedve egyszerű szobáinkba,, tisztálkodás után lementünk vacsorázni. A hatalmas étteremben mindenféle náció adott randevút egymásnak. Voltak itt francia, német, angol és magyar mérnökök, kutatók, orvosok és turisták vegyesen. A vendégek nagyobb részét azonban az itt dolgozó szakemberek tették ki. Sok magyarral beszéltünk, s lehangoltan nyilatkoztak az itteni posványról.
A vacsora azonban pompás volt. A mongolok kitettek magukért. Csodálatos birkaragu levest kaptunk. Aztán tésztába tekert borsos birka fasírtot, amit kifőztek a tésztában, és valami csodálatos mártással tálaltak, amibe kelbimbók voltak belefőzve. Kaptunk különböző birkakotlett-féleségeket, majd egészben sült bárányt hoztak ki, és ott az asztal közepén szeletelték fel a vendégeknek. A végén orosz tortaféleségeket, vodkát és pezsgőt tálaltak.
Ulánbátori városnézés
Másnap a hűvös 10 fok körüli időben, lengedező szélben indultunk útnak, hogy előbb busszal majd gyalog folytassuk sétánkat. A busszal felmentünk a hatalmas Szuhe Bátor-emlékűmhöz és a monumentális Sztálin-szoborhoz. Egyébként az egész olyan benyomást tett rám, mintha a századelejei Csitában vagy Irkutszkban valamelyik orosz gyarmati kolónián járnék. Megerősítette elképzelésemet az úton-útfélen jelenlévő sok-sok orosz katona és jármű. Sivár és szürke volt a város. Nem tetszett. És a várost körülvevő jurta-tábor egyenesen félelmetes. Az utcán járó feketére cserzett arcú, bőrökbe bugyolált, halinacsizmás toprongy leírhatatlanul penetráns bűzt árasztó, kortalan ezer-ránc apókák és anyókák visszataszítóak voltak. A gyermekek szintén rettenetesen néztek ki a magukra aggatott állatbőrökben, fekete retkes kis kezükkel dörgölték csipás, trachomás szemüket és örökké taknyos orrukat.

Az áruház
Ulánbátornak egy hatalmas áruháza van: a mongol GUM.
Mondták nekünk, hogy ne váltsunk be Tugrikot, de mi nem hallgatva az intő szóra, igencsak elláttuk magunkat. Én is jó ötezer forintért váltottam be Tugrikot. Aztán amikor kiderült, hogy ez az egy áruház van, a benne a jól-ismert szovjet tucatáru, hát igencsak félreállt a szájunk. Aztán miután magunkhoz tértünk ettől a traumától, kiszédelegve a metsző hideggé változó szélben, a városban kóvályogva felleltünk egy-két ócskást, handlét és szuvenír-boltot.
Pénzünk egy részét kis réztárgyakra, apró szuvenírekre költöttük. Volt, aki usánkát vett, muffot, sőt sokdioptriás Gyula barátom még vett egy halinacsizmát is. A maradék pénzünket elittuk a búcsúesten. Aztán eljött az utolsó vacsora, 0és bepezsgőzve, élményekkel megtöltve a tarisznyánkat autóztunk ki este 10-kor a reptérre.
A reptéren megdöbbentő élményben volt részünk, mármint azoknak, akik nem ismerik a szovjet belsőjáratokat. Én ugye, aki végigéltem már egy-két Vnukovói dekkolást, nem csodálkoztam, amikor a katonai parancsnok kijelentette, hogy a gép nem indul, majd később, de lehet, hogy csak négy nap múlva. Magyarázat egy szál sem. Ekkor omlott össze idegenvezetőnk Ica, és kitért a hitéből. Nekünk ugye, megvolt a jegyünk a moszkvai járatra, nem lehetett gatyázni. A hatalmas bundákat cuccolló lengyelek nyugodtan ültek a farkas és kutyabundákon, sőt a rekkenő hőség ellenére még rajtuk is volt egy-egy bunda a kabát alatt. Délelőtt tízre végül is kiderült, hogy megy ugyan egy futárgép, de Irkutszkig, ott át kell szállni, de erre csak tizenöten férünk fel. Mivel a mi csoportunk 13 fő volt, így mi tudtunk elmenni. Nagy kő esett le a szívünkről. Még részt vettünk egy óriási vámvizsgálaton. A mongolok mindenünket kiforgatták, s elkérték certifikátunkat a vásárolt árukról, amit viszont elfelejtettek visszaadni. Miután átpréselődtünk az öklüket rázó lengyel bizniszmenek sorfalán, s részvéttel legeltettük szemünket a bundákban izzadó handlékon, bőröndjeinket feldobáltuk egy befaroló teherautó platójára. A teherautó el, mi be a tranzitba. Az ablakból elhűlve szemléltük, miképpen hányták szinte vasvillával bőröndjeinket a gép bal oldali rakterébe. Majd amikor már beszállhattunk volna, megjelent egy négyfős katonai csoport, s hatalmas vasládákat próbáltak még a gépbe begyömöszölni. Elborzadva néztük, mint cincálják kis, előbb bepasszírozott bőröndjeinket, hogy helyet csináljanak az újabb ládáknak. Végül is hatalmas izgalmak árán felkerültek málháink, és végül mi is a futárgépre.
Irkutszkban aztán szépen kiszállítottak bennünket. Kicsekkolás, motozás, vámolás. Aki már átesett az orosz vámosok tortúráján, az el tudja képzelni, hogy megőrültünk, amikor a motozó vámos hölgyek el akarták kobozni maradék nescafénkat, kínai csokijainkat, s amikor ki tudja hányadszor részletesen fel kellett sorolni a nálunk levő idegen pénzeket, ékszereket... Na, de sebaj, mindezért kárpótolt a mediterrán nyári napsütés a virágdíszbe öltözött irkutszki repülőtéren. Négyórás lődörgés után becsekkolás: irány Habarovszk. Habarovszkban megismétlődik a ki- és becsekkolás, és végre óriási gyötrődések után, megérkezés Moszkvába. A Vnukovói vámolás és kicsekkolás már nem is rendített meg bennünket. Boldogan ültünk buszunkban, és robogtunk a Kozmosz szállodába. A Kozmosz jól-ismert tranzitszálló, legalább annyiszor fordultam meg benne, mint Osztankínóban. Ismerősként mentünk le sétálni a munkásnegyedbe, hogy megnézzük, meg vannak-e még a három évvel ezelőtti Izvesztyiják és Pravdák az ablakokon. Megvoltak. Annyi változás történt azért, hogy a templomot kitatarozták, és éppen mise volt. Bementünk. Gyönyörű látvány volt belül, és lenyűgöző élményben volt részünk.
Ebéd után lementünk a boltokba, elköltendő maradék rubeleinket. Nem akarok propagandát csinálni, de az élelmiszer boltokban a halbűzön és a hatalmas fagyaszott tengeri halakon kívül csak konzervek sorakoztak. Azaz mégsem. Átverekedve magunkat a bűzkordonon egy termetes matróna hatalmas véres húsvágó tőkén egy fél disznót darabolt bárdjával a békésen sorban álló tömegnek. Na, de hogy? Nem úgy ám, mint itthon, bontva. Na, nem! Ahogy jött: keresztben. Az első kapta a fejet, a második egy szeletet a nyakával, a harmadik a mellső lábakat és így tovább, míg az utolsónak csak a farka jutott. Ledöbbenve, kiguvadt szemekkel néztük a jelenséget. Felfordult gyomorral iszkoltunk ki, s léptünk be az elektromos boltba.
A boltban tök üresség. A faliszekrénynek álcázott vitrinben: két villanykörte, egy vasaló és egy hajsütővas volt kitéve. Öt eladó támassza a pultokat. Belépünk, köszönünk, majd kiguvadt szemekkel szemléljük a látványt. Kérdezik, mit parancsolunk?
Mondom én, hogy szeretnék valami elektronikát, rádiót vagy valami dallamcsengőt, vagy ilyesmit. Értelmetlenül bámulnak rám, mintha a Holdról jöttem volna, s mutatnak a vitrinre. Végül is kiderült, hogy lényegében ma csak a vitrinbe betett áruk kaphatók. Hiába van dallamcsengő a polcokon, a raktárban s rádió is. Nem: ma ezek nem kaphatók, holnap másik három-négy fajta, és így tovább. Ez a szocialista elosztás gyakorlata. Félőrülten támolyogtunk ki a boltocskából. Végül is nem kaptam sehol sem dallamcsengőt. Aztán bementünk egy-két cipőboltba. Sajnálom szegény oroszokat: mindenütt műbőrcipőket árultak. Ruha- és gyerekboltok. Ez aztán a legizgalmasabb. Az egyik ruházati boltban kanyargó sor.
- Mit árulnak? - kérdezem az egyik sorban állótól.
- Usánkát - mondja a legtermészetesebben.
- Nyáron? - nézek rá bambán.
- Akkor kell megvenni, amikor van. - mondta o bölcsen, s megszégyenülten vánszorogtam a sor végére.
- Akkor hát vegyünk valami szép usánkát mi is, Gyulám! - mondom szobatársamnak, s mivel időnk tenger, kivártuk a sorunkat. Odaérve, fel sem nézve az eladó kezünkbe nyomott egy-egy usánkát meg a blokkot.
- Szkolkó rázmér? - bőgöm kétségbeesetten meredve a legalább 59-es hatalmas tökfödőre.
- Csencs! - vágja pofámba nyugodtan a szavakat az eladó, és már a következő vevővel foglalkozik.
Még egy kétségbeesett próbálkozást teszek:
- Eto color plahoj! Rázmér bolsaja! Usanka plahoj! - kaffogom, de o csak int elhessegetően.
Gyula viszont egy kis szürkét kap, ami se neki, se nekem nem jó. Bénán forgatjuk kezünkben az árut, majd kifizetve, beállunk a másik sarokban lévő csencselők körébe. Ekkor ugrik be, ugyanis a szisztéma. Nem gatyáznak az egyéni igényekkel, mert ha mindenkit meghallgatnának, nem fogyna el a sor sohse. Mindenki kap egy darab usánkát, majd aztán arrébb menve egymás közt méretre és színre cserélik. Erre mondják: ügyes.
Így aztán már nem is zaklatott fel az sem, amikor a cipősoron - aki kapja, marja, - osztották a cipőket, és a sarokban meg cserélgették méretre.
Így telt utolsó délutánunk Moszkvában, hogy aztán élményekkel megrakodva felszálljunk a Malév-gépre, s elrepüljünk hazafelé. Ezzel aztán egy időre be is fejeztem a szocialista tábor és főleg a Szovjetunió felderítését.
Az utóbbi tíz évben Délkelet-Ázsiával, Japánnal és Dél - Amerikával ismerkedtem. S mialatt és hűtlenül a nyugati végeket vallattam, álnokul szétesett a nagy Szovjetunió. És ha újra útra kelek, már csak az utódállamocskákban tehetem tiszteletemet. Hát, istenem, így változik körülöttünk a világ!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!