Sétálok Pesten,
Romokban a lelkem,
Elgondolkodva sétálok,
Közbe meg-megállok,
Gondolataim kavalkádja,
Egyre megy ki, az öngyilkosságra.


A Margithíd hídfőjénél sétálok,
S egy pillanatra megállok,
Lenézek a sodró Dunára,
Mint habzó óceánra,
Látom, hogy magam levetem,
Életem a habok közt vesztem.

Sétálok az út szélén,
Egy villamos jön felém,
Nézem, lámpája elvakít,
A gondolatom szétszakít,
Látom, magam elévetem,
Életem kerekei közt vesztem.

Fent vagyok egy ház tetején,
S állok a teteje szélén,
Lenézek a nyüzsgő tömegre,
Az összes gondot feledve,
Látom, hogy magam levetem,
Halálom a nyüzsgő tömeg közt lelem.


Egy hűvös szobában vagyok,
Egy kés ragadok,
Kezeim az asztalra teszem,
S csendesen felvágom erem,
Látom, hogy összecsuklik testem,
Életem magányosan vesztem.


Egy gyönyörű lány oldalán,
Sétálok a folyó partján,
Szavai a szívembe gázoltak,
Tettei a lelkeim hatoltak,
Szívem megáll, elszáll lelkem,
Életem szerelmem karjában vesztem.


Sétálok Pesten,
Romokban a lelkem,
Az öngyilkosságot elvetem,
Mert így nem adom életem,
Rendbe hozom, s mindent feledek,
Halált öregen, majd ágyban lelek.