Elég ahhoz egy-két szó,
Mi oly hideg, mint a hó,
S szíved jéggé dermed hirtelen.
A világ miért ilyen kegyetlen?


Gondolataid szana-szét szállnak,
Egymásra nem találnak.
Elveszetnek érzed magad,
Fagyott szívből véred fakad.


Véred csurog testeden,
Emlékeid elhagynak,
A világ oly esztelen,
Érzéseid egyedül maradnak.


Vérben izzik szemed,
Sírnod kéne, hogy fájdalmad,
Csillapítsd, de nem mered,
Kikiáltani a világnak.


Szemed lehunyni nem tudod,
Érzéseid, mint bukott
Emberé, kinek világa színtelen,
S szürkét lát mindenben.

Lehet így élni egyáltalán?
Érzések nélkül, bambán?
Úgy érzed, megaláztak,
Földbe tiportak, rúgtak-vágtak.


Magadra hagytak,
Gondjaid vállad nyomják,
Csak ők maradtak,
Megoldásuk várják.


Összeroskad térded a gondok fölött,
Letérdelsz a vörös tócsába,
Ahogy jeges szívből, véred csöpög,
Beleordítasz a nagyvilágba.

Ott állsz, nézel az égbe,
A végtelen sötétséget lesve.
Nem bírod, elsírod magad,
Forró könnyed olvasztja havat.


Melegíti egész tested,
De szíved jégfogságba szenved,
Meghalt benne minden érzelmed,
S e nélkül, nincs miért létezned.