Reggel 6. Vekker. Rádió. ÁÁÁ! Istenem! Nem lehetsz ilyen kegyetlen! Mindegy. Kellett neked sörözni. Vasárnap Éjjel. Állat vagy. Na jó. Tükör. Haj. Boglya. Ragyásra gyűrt fej. Szakáll. Táskák. Apám! Neked lassan melled nő! NE! Kávét! Kávét! Országomat egy bögre meleg kávéért cserébe! Rágyújtok. Köhögök. Hörgök. Kavargatok. Szaggatnak a gondolataim. Nem vagyok ébren! Vagy igen? A kutya majdnem ledönt a székről üdvözlésképpen. Szegény párát elküldöm a búba. Főzök egy újabb kávét.
Na jó! Elég! Talpra! Odapofozom magamat a tükör elé. Rajta! Tusolás. Hideg víz?! HIDEG!!! Állat vagy! Berci te már megint állat vagy! Nincs meleg víz. Állat vagy!

És így tovább ... Ez van! Hétfő reggel.

Indulás. Villamos. Nem jön. … Végre! Metró. Ilyenkor előveszem a határidőnaplót. Nézzük. Csupa húszas, harmincas éveiben járó lelki vénség. Depresszív, zavaros emberek, kusza elmék. Ez az életem. Szerelem az eszeket. Megpróbálom érteni és érezni őket. Ez persze szinte lehetetlen. Én nem vagyok őrült, maximum őrülten hülye, így a reggeli csúcsban. Előre. Hátra. Hátra. Hátra. Előre. Taposs csak rám te cégéres barom! Hétfő. Csessze meg! Igenis csessze meg! Örkény is leírta: ha irodalmi célokat szolgál, akkor nem csak, hogy lehet, de ha nincs más lehetséges kifejezésforma, akkor kötelező káromkodnia a költőnek. Hát akkor: „Lófasz, Lófasz, Lófasz, Lófasz! Igenis: L ó f a s z!!!” Vegyél egy kocsit! Berci! Kocsi!
Iroda. Húúú! Titkárnő. Minek vettem én fel titkárnőt? „Mert utálsz kávét főzni.” Akkor ez jól is van így. Máris két erős dupla. Persze kávé. Csukafejes a mai napba!

Nagyjából így indult minden hétfőm akkoriban, eltelve saját ürességemtől, mint ahogy aznap is. Ő volt az első. Új páciens elsőnek. Nem jó! – pufogtam magamban, elküldve frissen felvett titkárnőmet melegebb helyekre.
Középmagas, uráli típusú, húszas évei végén járó, kissé testes fiatal férfi volt. Barna, egyenes, vékony szálú, hosszú haj, hátul összefogva, frissen mosva. Ovális jellegű borostás, sápadt arc, kissé erős orr, szemüveg. Viszonylag rendezett ruházat, mondjuk hanyagul elegáns. Jól tömött válltáska Egykedvű ábrázat. Domináns cigarettaszag kísérte. Ránézésre humán értelmiségi, aki most végzett, vagy éppen végzős valahol. Egyedül élhet – gondoltam. Ha lenne párja, az nem engedné el így. Erős „magány szaga” volt. Valahogy ez látszott az egész emberen.
A szokásos módszer mellett döntöttem. Először csak egy kötetlen beszélgetés bármiről, ami témaként adódhat. Irodalom, politika, történelem, kereskedelem, nők, kedvenc italok, filmek, mozi, sajtó. Akármi. Ezekből a kis beszélgetésekből már lehet egy rövidebb vázlatot készíteni.
-Üdvözlöm!
Kezet fogtunk. Kedvtelen, hideg, kellemetlen és erőtlen volt. Lehangolt, pedig nem voltam már úgy sem igazán jó hangulatban. Még egy kukac, aki nem tud elhelyezkedni. Diplomás munkanélküli, akit egyedülállóvá vált, még nincs egzisztenciája, de képtelen magáért bármit is tenni. Csak sír, panaszkodik, és másutt keresi problémáinak okát. Ő nem lehet felelős. Bárki, mindenki, csak Ő nem.

- Kér egy kávét? Cukor? Tej?
- Köszönöm.

Behoztam neki. Láttam, hogy fölösleges lenne megtörni a csendet. Csak ült, és nézegette a kavargó löttyöt. Körülbelül 5 perc, és nem történt semmi. Hirtelen ziláltan kotorászni kezdett táskájában, majd felnézett.

- Nem tudom elmondani! Leírtam! Nagyon sokat írtam! Félek, hogy baj lesz! Segítségre van szükségem! Valami nagy baj! Nem értem! Érzem! Félek magamtól!

Lassan letett az asztalomra egy viseltes spirálfüzetet. Ezután egy jó ideig bámult a kávéra, amit adtam neki.

- Leírtam. – mondta halkan, majd szinte kirohant a szobámból. Megdöbbenve álltam.

Úgy nézett ki, mint aki csak játszik egy színielőadást, hogy a világ legalább egy csöpp figyelmet szenteljen neki. Zavart volt, de talán szándékosan zavart. Mint aki fél. Ki tudja, hogy mitől, de fél. A félelme okozta bénultságát, pedig ezzel a zavartsággal próbálja okolttá tenni maga és az egész világ felé. „Emberek! Én bolond vagyok! Ne várjatok tőlem semmilyen szociális viselkedést!”

Ablakot nyitottam, és csak bambultam kifelé. Itt valami „baj van!” Vagy csak lesz? „Segítségre van szükségem!” „Félek!” „magamtól!” Én csak bölcsész vagyok. Nem pszichiáter- sóhajtottam hangosan. Mindegy! De itt tennem kell valamit. Legalább elolvasom, amit írt. Utána majd eldöntöm mi lesz. Konzultáció, egyebek … Vajon hozzájárul-e majd, hogy azt a füzetet másnak is odaadjam? Mindegy! Nekem ideadta. Nekem. Nekem?! Miért nekem?! Mindegy! ...

Hirtelen fáradt lettem. Akit csak tudtam, lemondtam aznapra. Így is maradt még néhány ember. Egy problémás házasság, ahol a férj féltékenyen nézi az asszony sikereit. Azt hiszi, a nő ízlése zavarja. Az, hogy önállóan választ ruhát. Ahelyett, hogy elválna, csak kínlódik, és nem tudja, miért! Egy kamasz, akinek inkább a szülei szorulnának segítségre. A szülő, aki már elvesztette a kontrollt kamasz gyereke felett! Nincs befolyása, s így inkább megfolytja gyermekét! Borzalom! De a gyerekkel jól elbeszélgetünk, elemzzük Tolsztojt, és így tovább. Végül is? Fizetnek érte.
Hétköznapi esetek, apró problémák, időnként gyerekes hülyeségek, melyek bármelyik kapcsolatban, életben felmerülnek, s mi mindössze a kompenzálás sűrű és biztonságos pókszövedékével tekerjük be ezeket megoldás helyett, de úgy, hogy a végén már nem is tudjuk, hogy mi az igazi bajunk. Olyan, mint a bőr alá hatoló idegentest, melyet aztán egyre és egyre vastagabb szövettok vesz körül, míg végül utálatos, kóros dúsulássá nem válik. Nekem nem marad más szerep, mint kimondani a nyilvánvalót: „Maga egyszerűen féltékeny!”. Néha azon gondolkodom, hogy nem lenne-e nagyobb értéke, ha csak rávezetném őket a felismerésre. Onnantól kezdve, már amúgy is nekik kell boldogulni. Már, ha meg tudják oldani. Megoldani? Én nem oldhatom meg! Pedig ezt várják! Elvárják ezek az üresfejű, sznob, tehetetlen ökrök, hogy gondolkodjam helyettük! Pedig az minden bajuk, hogy nem irányíthatnak!
Nem tudtam kiverni a fejemből azt a fiút. Őt valahogy nem tudtam megfejteni. Egy személyiség, aki annyira gyenge volna, hogy inkább önmaga menekül az őrületbe, csak ne kelljen szembenéznie a világgal, és önmagával? Rengeteg kérdés cikázott a fejemben. Nem értettem az egészet. Mi foglalkoztat ezen ennyire? Kóros és kész. - Akkor vettem észre, hogy nagyjából két órája meg sem mozdultam, csak meredek némán. Megijedtem. Gyorsan felálltam hát, hoztam egy kávét, és végre kinyitottam azt a spirált.
Kusza, de kiforrt írás. Tintával. Több helyen javítva, nyilazva, mint egy piszkozat. Aláhúzások, itt-ott hangsúlyos, nyomtatott betűk, szinte a papírba vésve:

„Nem tudom mit kéne leírnom! Néha rettegek, hogy nem jutok a végére, talán nincs is vége.

A szakma, melyet megpróbálok életemnek tekinteni, bölcsen azt a tanácsot adja: nézz meg egy problémát egészben, majd bontsd darabokra, míg a megállapodás szerinti legkisebb részig el nem jutsz.

Nem tudok mit tenni. Kezdek iszonyúan kikészülni. Csak ülök, és bámulom a villogó monitort, a monitort, a monitort. Interlace. Néha bekapcsolom a tévét is, mostanában már inkább csak azt. Csak bámulom azt is, és próbálok kikapcsolni. ANNO. Anno jó volt ez a módszer. 2-3 óra erejéig kiragadott mindenből, de ma már nem. NEM. NEM! Nem is értem mi történt, vagy történik éppen velem:
Állítólag egy minden jóval ellátott ember vagyok, ítt huszas éveim közepén (bár ezt én állítom magamról). Szerencsétlen, tehetetlen valaki lettem, vagyok, vagy afelé haladok, amit eddig csak legfeljebb rossz példaként állítottam magam elé. Állandóan csak gondolkodom. Jár a fejem azon, hogy mi vezetett idáig. Mivel nincs kivel megbeszéljem, leírom, így talán könnyebben áttekinthetővé válik minden. Hogy mi az a minden, azt még nem tudom, s hogy tudni fogom-e valaha, azt sem tudom. Nem tudom, csak beszélek, hátha saját szavaim elemzése segít rájönnöm mi a baj. Mert valami az.
Csak részben tudtam a szüleimről leválni. Nincs igazi problémamegoldó képességem, csak mások gondjaira. Kezdetben (úgy 10-8 évvel ezelöttig) mások problémáit mindig sikerült megoldanom, de aztán eluralkodott rajtam az önzés. Nem azért, mert: "Ha én megoldom, nekem is oldja meg valaki!", hanem, mert megtanultam elemezni, s rájöttem nekem is vannak problémáim. Rájöttem, hogy léteznek. Azóta szinte semmi sem megy úgy, hogyan azt magamtól elvárnám.

A jelen helyzet a következő:
- Van egy alig fizető, de legalább szakmai munkám.

Valóban melegágya a sikeres teljesítésnek, abban, amit szeretek, ott, ahová mindenáron tartozni akartam, mert nem tartoztam soha sehová, csak a speciális ügyek „egyetlenszereplős” kartotékjába. Ehelyett csak ülök a sötétben, és nem tudom, mit csinálok. Semmit. De az a semmi is valami. Valami tudatosan tudatalatti cselekvés. ÖNSZABOTÁLOK!!!

Ahogy egy hozzáértő mondta: nagyon erős hajlam van bennem önmagam büntetésére.

DE MIÉRT? MIÉRT JÁR A BÜNTETÉS? KEDVES ÉN! MITKÖVETTEMEL?!?!?!”

Jézusom! – kiáltottam. Egy ember, aki képes lerombolni a saját személyiségét? Szánt szándékkal? Miért? Ki Ő, hogy meg meri ezt tenni magával?! Minden ember érték, s Ő tönkre teszi ezt az értéket! Szándékosan szétszaggatja saját elméjének egységét. Uram Isten! - rá kellett gyújtanom. Ez valami nagyon-nagyon hibás lelki működés! Ki kell tisztulnom! Irány haza, téka, film, mozi, Fanni, valami!
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A nálam hagyott írás így folytatódott:

„A 80-as évek elején láttam meg először a Föld világát, valahol egy egészségügyi intézmény falai között.
Nem tudom, hogy ezután mi történt velem, jó ideig semmire nem emlékszem. Életem első emlékében anyám jobb oldalán sétálok, mint apró gyermek. Nagyjából három éves lehettem. Felnézek egy négy emeletes szalagház teteje felé: MEKKORA! Még a csodálkozás élményét is érzem. Ebben a házban nőttem fel.
Emlékszem, utána apám tapétázza a falat, azzal a zöldmintás, beige alapú, füvet mímelő tapétával, mellyel körülvéve utána az életemet éltem. Csak a látványra emlékszem. Apám arca nem tiszta. Szekrények széthúzva, ő a falat keni, én éppen anyámmal jövök valahonnan. Ő sincs meg. Csak tudom, hogy ott van. Megint a jobb oldalán vagyok. A kezemet fogja.
Emlékszem, azt később is nagyon szerette. Állandóan ahhoz ragaszkodott, hogy a buszon vagy villamoson az ölébe üljek. Ma már tudom, egy gyermek feltétlen bizalma a felnőttet nagyon boldoggá teszi. De így az első függetlenedési kísérleteimet sorra megvétózta azzal, hogy mindig magához kényszeríttet, mikor egyedül akartam ülni. Nem rossz szándék, csak puszta önzés.
Hogy ez zavart-e? Akkor nagyon. Nem értettem az okát. Az hittem rossz, ha egyedül vagyok egy széken, vagy éppen büntetést kapok valamiért. Nem tudom miért.
A következő kép. Szüleim együtt. Az első ilyen emlék. Konyha, valószínűleg egy hétvégi ebéd után lehetünk. Veszekednek. Anyám erősen számon kér valamit. Talán, hogy apám hol volt vásárolni, miért nem szólt, hogy oda megy, vagy épp miért nem vett valamit, amit kellett volna. Valami hasonló apróság. Már nem emlékszem. Apám vizenyős tekintettel vagy rám, vagy anyámra, inkább anyámra mered. Hogy ez a tekintet passzív bámulás-e, vagy valamilyen intés, utasítás, vagy egyáltalán micsoda, a kisgyermek nem érti, nem érzékeli, csak a puszta cselekvést.
Anyám indulatos, kiabál: MIÉRT NÉZEL ÍGY RÁM!?! Furcsa az egész. Vészterhes. Ilyen még nem volt a kisgyermek életében. Biztos, mert nem tudja, mi fog történni. Ha már átélte volna, tudná, mi ez.
Hogy féltem-e? Igen! Igen! Vagy inkább ijedt értetlenség volt bennem. Nem értettem, hogy apám mit tett, amiért így kell bánni vele. A kisgyermek szerint semmit. Apám ekkor felöltöztetett, és levitt valahová:

"Fiam! Most nagyon fontos dolgot akarok mondani neked. Édesanyád beteg. Nagyon beteg. Sohasem lesz egészséges, és nem is volt. Nem látja tisztán a világunkat. Meg kell értened! Felnőtté kell válnod! ITT ÉS MOST! Mi már nem tehetünk semmit érte. Ő őrült! Érted, őrült!!!! El kell szakadnod tőle! Már nincs velünk!"

Valahogy így kezdődött az apró gyermeknek a földi pályafutása, valamikor értelme hajnalán. Nem értette apját. Megijedt attól az erős hangjától. Félt. Anyja magából kikelve, furcsa hangon magyarázta neki, hogy itt minden haldoklik, de szereti, és csak ne féljen semmitől. Nem tudott mit kezdeni az élménnyel. Csak vitte. Éveken át. Vitte. Érezte, hogy nem normális ez az egész, de még azzal sem volt tisztában, mi az a nem normális. Nem tudta megfogalmazni. Akkor még érzéslény volt, mint minden gyermek, aki apró kezeivel, fantáziából és kockából, Isten méltó társaként életet teremt. Ami azon kívül volt, azt legfeljebb nézte, de nem látta. És végképp nem értette. Hétköznapi esetben nem is kellett volna értenie. De ezen a ponton valaki megkívánta tőle, hogy 5 évesen felfogja a számára felfoghatatlant, a beérhetetlent.

Később tudatosan is szembesülnie kellett a ténnyel: anyja krónikus elmebeteg, és apjával sem stimmel valami, bár azt még ma sem tudom, hogy mi. Mindegy milyen áron, de összetartotta ezt a beteg családot. Kellett neki! Erre volt szüksége!! Önző, beteg barom!!! Emlékszem ám! Óvodás koromban folyton csupaszon grasszáltál a reggeli fürdés után! Este sosem, csak reggel. Azt mondtad: „Sietnem kell! Nincs idő máshogy megoldani!” Féltem a látványától. Elborzasztott. Anyám soha nem tett így. Egyszer láttam csak ruha nélkül. Éppen fürdött. A kisgyerek odaállta a kád mellé, és végignézett rajta. Tetszett neki, hogy ruhátlan. Benyúlt a vízbe, és ráfröcskölte. Érdekes élmény volt. Talán izgató is, de nem tudtam, hogy mi ez az izgalom. Egy tárgy lett! Igen! Egy átkozott tárgy! Úgy vágytam rá, mint kutya a csontra, gyerek a játékra, élet a halálra, szín a feketére, NEEMTUDOOOOOM!!!!! Nem.

Máskor is volt ám ilyen! Igen! Volt! Több lány! Én 8, ő kétszer annyi! Meg akartam ÖÖLLNNIIIIIIII!!! Na nem szétszabdalni! Azt nem! Csak, hogy tehetetlen legyen. Mozdulatlan. Élettelen. A szobámba tenni! A fal mellé! Állva! Megemészteni a testét! Lassan! Először csak a szememmel! Aztán érezni a szépség ízét! De úgy, hogy ne tegyük ám tönkre! Csak… nagyon lassan! A magamévá tenni. Nagyon! Ő az enyém! Érted! AZ ENYÉM! ENYÉM! ENYÉM ENYÉMENYÉMENYÉMENYÉMENYÉMENYÉM Nem lehet másé!

Milyen érdekes! Nem? Az, hogy viszonozzanak bármit is, az nem volt lényeges. Soha. Sőt nem is gondoltam rá. A szüleim közti bármiféle szeretetnek még csak a jelét sem láttam életemben. Azt sem igazán, hogy jól éreznék magukat együtt. Persze a karácsonyi üdvözlőkártyák mindig így szóltak: „sok szeretettel”. De ennek nem volt tartalma. Semmi! SOHA SEMMI SEMMI!!! EZ FÁJ: A GYERMEKNEK FÁJ!!! ÉRTITEK TI MOCSKOS DISZNÓK!! FÁJ NEKIIIII!!!!!!!

Hát ezt tették velem?
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mint a későbbi elbeszélésekből tudom, talán egy hétig, talán tovább is látszólag szárnyakat kaptam. Nem volt probléma, amire rá ne tudtam volna világítani. Értettem az emberek érzéseit, és az érzések miértjeit is. Boldog voltam magamtól. De a füzetet, azt a füzetet, azt nem tudtam ki nyitni még egyszer. Kerültem. A friss kartonok alatt bukkantak rá kollégáim. Furcsa mi? Elástam. A sráccal együtt. Talán az volt az utolsó tiszta pillanata.
Az emberek, akikkel napi kapcsolatban voltam, most tartanak tőlem. Utálom ezt. Elkezdtek összesúgni a hátam mögött. Egy ideig nem értettem mi történik. Isten, egy durva és bosszúálló Isten voltam, aki mindenkinek kiosztotta a jussát? Könyörtelenül? Szülőnek a gyermekéért, férjnek a feleségéért? Egy kolléga mondta el, hogy még Fanni is panaszkodott neki. „Egyre rosszabb! Gyakran okoz fájdalmat, mintha ezt élvezné! Pedig mindig olyan gyengéd tudott lenni. Segíts! Nézd meg, kérlek! Szerintem valami nincs rendben nála!” Mára már együtt élnek.

Kár, hogy nem emlékszem az egészre.

Hogy ki voltam én? Egy fiatal, sikeres és ambíciótelt agyturkász. Büszke arra, hogy mások lélekürülékéből aranyat tudtam formálni! Aranyat magamnak. A saját boldogságom árát, mely mások belső halála volt!