Fekete-fehér a világ,
arcod hamuszürke,
feledés homálya vetült rá
vagy zománca tűnt le?

Nézlek, s az ég fehér,
szép szemedben nagy tűz lobog,
féltő tenyerem máris ég,
s egy fekete patak ott csobog.

Ott a háttérben céltalan,
fürdető habja nem csillan felénk,
csak folyik és folyik a távolban,
mi mégis keressük a szép reményt.

Talán sok változás jöhet,
talán megáll a patak és vége,
nekünk nem csacsog többet,
talán elkékül az ég, de nem vesszük észre.

Avagy a vérünk mossa le a köveket.