Mert ez egy messziről jött ember.
Épp teát sósít könnyel.
Még messzebbre menne,
de nincs már hozzá mersze.
Tudod az a kis udvar, hol az évek szállnak,
meg a gyári munka, hol a lélek szárad,
és a lajtorja, ami csak a tetőre visz ma fel.
Nem tudom, miért érzem
azt,
hogy
innen
zuhanni kell.
Meg az a jól öltözött,
aki éppen azt lesi,
hogy hová teheti
és honnan veheti.
Nekem még mindig számít az a
görbe
reggeli
kifli,
amin két csücsök van,
és boldoggá tesz, hogy a szádban ott van,
hogy a messziről jött ember
továbbmenni nem mer,
mer azt hiszi, ha itt marad,
- tudod te is - motyogni szabad.
Hogy te honnan jöttél és merre indulsz,
mikor az országúton jól rámozdulsz,
mer hát attól éled az kis anyag az agyban,
az a sok kilométer meg sehonnan
nem hiányzik,
nincsen térkép,
csak világ-háló
és rém-mesélés.
De ha eleget taposod
a gázpedált,
még megértheted,
miért áll ott
az az útszéli furcsa
fazon a ködben,
tudod a lélek is mozdul a sík tükörben.
Vissza- meg vissza-pillantva tűnik el
a messziről jött ember,
aki elmozdulni nem mer.