Kimondott mondataink ott keringenek az űrben.
Beléjük ütközünk,
aztán,
eltűnőben,
kérdésre válaszként,
érkeznek,
már mások.
Kimondott mondatok, félszeg villanások.

Az egyiket ölelem,
a másiktól futnék,
rám tapad,
hornyaival akaszkodik, és csatolja rám a mázsás láncokat.
A súlyuk ellen nincs fegyverem,
minél magasabbra vágynék,
a súly annál lejjebb ránt.
Kiáltás szakad ki belőlem,
csendül a fém,
szakad a lánc.

Selymes pókfonálon ereszkednek közelembe más szavak.
Körbe lengnek,
símogatásuk belém tapad.

Hátrahajló fejjel,
símuló ráncokkal
döbbenek rá,
hogy rab vagyok.
A szavak tettek azzá.
Gyilkosom nincs.
Csak kapálózás.
És újabb mondatok.