Kietlen lélekvarázs imbolygó fényözönének rejtekén láttam megvillanni!
Keresztülhasadó látomásaim, áthatott ájultsággal hullottak alá.
Keresem Őt, s önmagam; társam a nyíltságba bújtatott erény,
Megérintett az ősi láz, úgy érzem, van kiért izzani.



Körbe gyűrűző pillanat szakadéka, aláássa a féltett álmokat,
Kárba veszhető megannyi szívverés életörvénye a remény.
Könnyek függönyeibe fátyolozva, pislogó táncot jár a láng,
Merengő tévhitek oltalmát szomjazva, magába roskad a végső gondolat.



Mélyünkbe záruló titkok zamatát szívesen ízleljük minduntalan,
Megfeszül minden, s a reszkető ösztönre a némaság szelíd béklyója vár.
Megannyi félelem kötelékeit levetkőznénk, ha szólít az éj?
Kísértő őrület tapadó porában, elveszve sétálunk, zavartalan.



Meghasonlott a képzelet ereje, s észrevétlenül ledöfte magát,
Máglyára dobta már mindenét, kihűlt nyomában reszket a kéz.
Miértek ezrei zsarolva szúrnak, és lesből támad az irigy vád,
Kergeti egymást a két világ, s összeolvadva lüktet a lét.