Már csak rozzant bárka vagyok,
de még visznek mozdulatok,
lassan, s bár zökkenőkön át,
továbbmegy test-anyagvilág.

Megérthetetlen az a test,
amely lelket úgy keresett,
s szót vitt az égő vízre ki!
Miért kellett lélek neki?

Miért? A kérdés ottmarad, -
hol nappali felhők alatt,
hol meg esték csillagszívén
választ nem hozó költemény.

Költemény? Olykor tört remény
az égő víz végtelenén,
nem léttel játszó lét-halott,
tudósnak vélt tudatlanod, -

de rossz, ha nincs, és jó, ha van,
s gondot megsejthet gondtalan…
Ha vers figyel, érted figyel:
az ördög tőled mit visz el,

miért nem lehetsz önmagad,
s pusztulnak el igaz szavak,
s miért csapnak be észt, s szívet
álruhás, gonosz istenek…

Már csak rozzant bárka vagyok,
de még visznek mozdulatok,
még Anyag visz, szépség-mese
szemekbe néző gyermeke,

s habár tudom: meg nem lelem,
ma is a Lelket keresem,
az Ismeretlen ég-reményt,
azt a különös Költeményt,

mely nem enyém, és nem tiéd,
mert őrzi ős Mindenkiét,
azt a legyőzött diadalt,
amelyről azt hiszik: kihalt,

de mégis ott, de szívben ott,
még abban is, mely bút hozott,
és észben ott, és tettben ott,
s méltán imádják csillagok,

mert mindenkinek ad Hazát,
s emberség szóval önmagát
mutatja csak, s zászlók felett
lobbant igazünnepeket…

Egy rozzant bárka megy tovább,
neki már nem jön Ararát,
és galamb sem jön, hófehér,
zöld ággal, és a csend, s a vér

kibékül, vérnek csend dalol,
s egy csók a csendhez áthajol, -
de jönnek majd új emberek,
s Költemény is, és Szeretet

rosszat Gyűlölni úgy tanul,
hogy lesz csodás, gyönyörű, új,
nyílik isteni Eszme-szem,

s új Végest szül a Végtelen!

(2020)

Illusztráció: Pixabay.