Feltöltve: 2020-06-07 15:23:38
Megtekintve: 1396
Lelkes Miklós: Tanár és tanítvány, - gondolatok, emlékek a pedagógusnapon
Az ünnepnapokra szükség van annyiban, hogy figyelemfelhívások lehetnek valamire, fontos dologra is, ezt elismerem, mégsem szeretem ezeket. A köznapok jó szándéka, becsületessége nélkül az ünnepnapok esetleges jó szándéka, még ha ott van is, keveset ér. A valóságról és a valóságnak megfelelő igazságról való figyelem elterelésével egyébként az ünnepnap kárt is okozhat, olykor esetleg nagyobbat, mint első pillanatra gondolni lehet.
Korszakokon átívelően voltam tanítvány vagy tanár. Az némi jó érzést ad a visszaemlékezésnek, hogy általános iskolásként és gimnáziumi tanulóként (a világháború utáni koalíciós idők, majd Rákosi-korszak) egyetlen olyan tanáromra sem emlékszem, akire rossz érzéssel gondolnék, akit embertelennek tartottam volna.
Az általános iskolás évek torna (testnevelés) tanárja horthysta katonatiszt volt (de feltehetően nem volt olyan vétke, ami miatt nem vették volna fel tanárnak), és, ha méregbe jött a kissé verekedős tanulókra, akkor néhányszor a szokásos katonatiszti kifejezést használta („kitaposom a beledet”), nem rám, hanem a verekedőkre. Csak olykor ugrott ki belőle, ritkán, ez a könyvekből ismert egykori katonai modor, és alapvetően jóindulat volt mögötte. Én már akkor, gyermekként, mint érdekes típust szemléltem.
Tekintettel arra, hogy a verekedőket senki sem árulta el, kétszer a testnevelő tanár „kollektív büntetést” volt kénytelen alkalmazni. Ez egyik alkalommal a sáros udvaron fekvőtámaszokat jelentett az egész osztálynak.
A másik alkalom, nem emlékszem arra, hogy az udvar sáros volt-e, lehet, hogy csak piszkos, de az is ilyen kollektív büntetést hozott. Előzménye az volt, hogy az osztály néhány eszetlenje, főleg „politikai” okból (már, persze, amennyire ez sejthető volt) az orosz nyelv tanárnőjét bosszantotta, mert, amikor a táblára írt, és így háttal állt az osztálynak, sörétszemet dobtak a táblára. Ketten-hárman (köztük voltam én is, de ezzel nem akarom magam fényezni, így volt!) erről az „embertelen gyerekségről” megpróbáltuk „bűnös” osztálytársainkat lebeszélni, de nem hallgattak ránk. Nem volt tekintélyünk a rendbontók előtt, mert mi nem voltunk verekedéspártiak, és jól tanultunk.
Ez a sörétszemezés először a tanárnőnél, mivel nem tudta a koppanás okát, csak kis zavart jelentett, de újabb koppanások megértették vele a dolgot, és a tanáriba ment. Lehet, hogy rosszul is lett, de ezt csak hallomásból tudom, nem biztos. Áldott állapotban volt, ráadásul nagyon jószívű is volt ez a tanárnő, orosz nyelvi dolgozatoknál minden puskázást elnézett, én egy alkalommal elbeszélgettem vele, kiderült, hogy egyformán tanuljuk az orosz igeragozást, mert még ő is tanulja, úgy tanít. Nagyon elítéltem ezt a „több, mint szokásos” gyerekcsínyt.
Miért írtam le ezt a visszaemlékezést, amit nyomtatott osztályújságunkban is megírtam az ötvenéves jubileumra?
Nos, csak azért, mert ebben az időszakban, bár sok minden történt a börtönökben (Rákosi-korszak) olyan felrengető és veszélyes ostobaság egyáltalán nem jutott az eszébe a hatalomnak, hogy iskolai rendőrséget kell szervezni. Megírtam ezt a véleményem nemrégen (GYERMEKNAPI GONDOLATOK FELNŐTTEKNEK -
http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=47144), de nem látom, hogy e korszak felnőttjeinek egy része értelmesebbek lenne egykori, sörétdobáló osztálytársaimnál.
Amerikában (USA) lehet, hogy van vagy kell iskolarendőrség, ott imádják a fegyvereket, többször írtam erről, hát ez szomorú, de ott sem váltak be olyan dolgok, amelyek nem naggyá, hanem kisebbé tették Amerikát (Amerika álma - http://www.mek.oszk.hu/03200/03222/html/83.htm, EGYMÁSBA SZŐTT -
http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=47147), és egyre veszélyesebbé teszik a világot, - újra!
Gimnáziumi tanáraimról, tanárnőimről sincs rossz emlékem. A matematikáról, mint tantárgyról igen, erről már többször írtam. Ám azok a történelem és irodalom órák az 1950-es években! Egész sorozatot írtam Szépirodalmi élményeimből címmel. Csak egynek írom internetes címét ide, de a többi is megtalálható a világhálón, a facebookon is (Ady Endre: A fekete zongora - https://www.harmonet.hu/psziche/7928-ady-endre-a-fekete-zongora.html).
Egy társadalomban mindenki valamilyen mértékig a társadalmi rend, és ezen belül az éppen regnáló hatalom „foglya” (Melyik ördögöt válasszuk - http://polusonline.blogspot.com/2014/04/lelkes-miklos-melyik-ordogot-valasszuk.html).
Ezt nehezen akarják megérteni az emberek. Még azt is nehezen, hogy nem csak az iskola tanít, hanem sok-sok minden, egy életen át. A legragyogóbb közoktatás sem oldhatja meg egy ország, egy társadalom tudásproblémáit, ha az iskola utáni „élet” az ellenkezőjét „tanítja”. A Tízparancsolat is legtöbbször hiába mondja, hogy „NE LOPJ!”, ha az „Élet” inkább arra oktat: „LOPJ!”.
A pedagógusok ma – foglyok. Valamennyire mindig azok, hiszen egy társadalmi rendhez alkalmazkodniuk kell. Ám most sokkal inkább foglyok, mint a Kádár-korszakban voltak. Az egy erkölcsileg sokkal jobb társadalmi rend volt, mint a mai (Nem volt nehéz - https://www.poet.hu/vers/126622 ). A polgári világ magasabb szintű termelékenysége győzött, de – ezt a pedagógustársadalomnak is látnia kell, mint mindenkinek, - az erkölcsi és gazdasági fejlődés összetartozik. A gazdasági (technikai) fejlődés a világban gyors volt, de az erkölcsi fejlődés elmaradt. A világ erre napjainkban is mutatja a súlyosbodó problémákat.
A NAT lehet bármilyen rossz, bármennyi kárt is okozhat, azért a becsületes, valóban hazájukat szerető pedagógusok összefogása, egymást segítő tevékenysége mégis nagy erő volna. Sok minden tanít (Tanítók -
http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=47141).
A becsületes, hazáját szerető pedagógus nem adja meg magát, szól, tesz egy élhetőbb, értelmesebb, tisztességesebb, jogtisztelőbb polgári Magyarországért. Én most ezt látom nem könnyű, de mégis valamennyire reális útnak. Később? Valamikor egy jobb társadalmi rend jön, csak félő, hogy háborúk után. A forradalom, az igazi, mindig jobbat hozott. Ezt Madách Imre is látta, céloz is rá Az ember tragédiája egyik fejezetében. Petőfi Sándor is látta, akinek Eszméjét a magyarság még mindig nem becsüli meg.
Hát, igen, így igaz, nem becsüli meg. Igaz az is: nem érett rá ma sem a világ, de attól még egy értelmes, becsületes magyarság kellőképpen tisztelhetné. Egy olyan magyarság volna jó, amelyik átlát azokon az önérdek ravaszságokon, amelyekkel a nacionalizmus kábította és kábítja a magyarságot. Szomorúan láttam ezt most is, pedagógusként, a FIDESZ-KDNP „Trianon emlékezésein” (1914 – 1918 - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=47150).
(2020)
Az illusztráció:
Tanító a diákjaival. A kép a Trefort Ágoston Általános Iskolában készült, Kasik Nóra felvétele (2007), forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/6f/Tan%C3%ADt%C3%B3_a_di%C3%A1kjaival.jpg
Korszakokon átívelően voltam tanítvány vagy tanár. Az némi jó érzést ad a visszaemlékezésnek, hogy általános iskolásként és gimnáziumi tanulóként (a világháború utáni koalíciós idők, majd Rákosi-korszak) egyetlen olyan tanáromra sem emlékszem, akire rossz érzéssel gondolnék, akit embertelennek tartottam volna.
Az általános iskolás évek torna (testnevelés) tanárja horthysta katonatiszt volt (de feltehetően nem volt olyan vétke, ami miatt nem vették volna fel tanárnak), és, ha méregbe jött a kissé verekedős tanulókra, akkor néhányszor a szokásos katonatiszti kifejezést használta („kitaposom a beledet”), nem rám, hanem a verekedőkre. Csak olykor ugrott ki belőle, ritkán, ez a könyvekből ismert egykori katonai modor, és alapvetően jóindulat volt mögötte. Én már akkor, gyermekként, mint érdekes típust szemléltem.
Tekintettel arra, hogy a verekedőket senki sem árulta el, kétszer a testnevelő tanár „kollektív büntetést” volt kénytelen alkalmazni. Ez egyik alkalommal a sáros udvaron fekvőtámaszokat jelentett az egész osztálynak.
A másik alkalom, nem emlékszem arra, hogy az udvar sáros volt-e, lehet, hogy csak piszkos, de az is ilyen kollektív büntetést hozott. Előzménye az volt, hogy az osztály néhány eszetlenje, főleg „politikai” okból (már, persze, amennyire ez sejthető volt) az orosz nyelv tanárnőjét bosszantotta, mert, amikor a táblára írt, és így háttal állt az osztálynak, sörétszemet dobtak a táblára. Ketten-hárman (köztük voltam én is, de ezzel nem akarom magam fényezni, így volt!) erről az „embertelen gyerekségről” megpróbáltuk „bűnös” osztálytársainkat lebeszélni, de nem hallgattak ránk. Nem volt tekintélyünk a rendbontók előtt, mert mi nem voltunk verekedéspártiak, és jól tanultunk.
Ez a sörétszemezés először a tanárnőnél, mivel nem tudta a koppanás okát, csak kis zavart jelentett, de újabb koppanások megértették vele a dolgot, és a tanáriba ment. Lehet, hogy rosszul is lett, de ezt csak hallomásból tudom, nem biztos. Áldott állapotban volt, ráadásul nagyon jószívű is volt ez a tanárnő, orosz nyelvi dolgozatoknál minden puskázást elnézett, én egy alkalommal elbeszélgettem vele, kiderült, hogy egyformán tanuljuk az orosz igeragozást, mert még ő is tanulja, úgy tanít. Nagyon elítéltem ezt a „több, mint szokásos” gyerekcsínyt.
Miért írtam le ezt a visszaemlékezést, amit nyomtatott osztályújságunkban is megírtam az ötvenéves jubileumra?
Nos, csak azért, mert ebben az időszakban, bár sok minden történt a börtönökben (Rákosi-korszak) olyan felrengető és veszélyes ostobaság egyáltalán nem jutott az eszébe a hatalomnak, hogy iskolai rendőrséget kell szervezni. Megírtam ezt a véleményem nemrégen (GYERMEKNAPI GONDOLATOK FELNŐTTEKNEK -
http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=47144), de nem látom, hogy e korszak felnőttjeinek egy része értelmesebbek lenne egykori, sörétdobáló osztálytársaimnál.
Amerikában (USA) lehet, hogy van vagy kell iskolarendőrség, ott imádják a fegyvereket, többször írtam erről, hát ez szomorú, de ott sem váltak be olyan dolgok, amelyek nem naggyá, hanem kisebbé tették Amerikát (Amerika álma - http://www.mek.oszk.hu/03200/03222/html/83.htm, EGYMÁSBA SZŐTT -
http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=47147), és egyre veszélyesebbé teszik a világot, - újra!
Gimnáziumi tanáraimról, tanárnőimről sincs rossz emlékem. A matematikáról, mint tantárgyról igen, erről már többször írtam. Ám azok a történelem és irodalom órák az 1950-es években! Egész sorozatot írtam Szépirodalmi élményeimből címmel. Csak egynek írom internetes címét ide, de a többi is megtalálható a világhálón, a facebookon is (Ady Endre: A fekete zongora - https://www.harmonet.hu/psziche/7928-ady-endre-a-fekete-zongora.html).
Egy társadalomban mindenki valamilyen mértékig a társadalmi rend, és ezen belül az éppen regnáló hatalom „foglya” (Melyik ördögöt válasszuk - http://polusonline.blogspot.com/2014/04/lelkes-miklos-melyik-ordogot-valasszuk.html).
Ezt nehezen akarják megérteni az emberek. Még azt is nehezen, hogy nem csak az iskola tanít, hanem sok-sok minden, egy életen át. A legragyogóbb közoktatás sem oldhatja meg egy ország, egy társadalom tudásproblémáit, ha az iskola utáni „élet” az ellenkezőjét „tanítja”. A Tízparancsolat is legtöbbször hiába mondja, hogy „NE LOPJ!”, ha az „Élet” inkább arra oktat: „LOPJ!”.
A pedagógusok ma – foglyok. Valamennyire mindig azok, hiszen egy társadalmi rendhez alkalmazkodniuk kell. Ám most sokkal inkább foglyok, mint a Kádár-korszakban voltak. Az egy erkölcsileg sokkal jobb társadalmi rend volt, mint a mai (Nem volt nehéz - https://www.poet.hu/vers/126622 ). A polgári világ magasabb szintű termelékenysége győzött, de – ezt a pedagógustársadalomnak is látnia kell, mint mindenkinek, - az erkölcsi és gazdasági fejlődés összetartozik. A gazdasági (technikai) fejlődés a világban gyors volt, de az erkölcsi fejlődés elmaradt. A világ erre napjainkban is mutatja a súlyosbodó problémákat.
A NAT lehet bármilyen rossz, bármennyi kárt is okozhat, azért a becsületes, valóban hazájukat szerető pedagógusok összefogása, egymást segítő tevékenysége mégis nagy erő volna. Sok minden tanít (Tanítók -
http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=47141).
A becsületes, hazáját szerető pedagógus nem adja meg magát, szól, tesz egy élhetőbb, értelmesebb, tisztességesebb, jogtisztelőbb polgári Magyarországért. Én most ezt látom nem könnyű, de mégis valamennyire reális útnak. Később? Valamikor egy jobb társadalmi rend jön, csak félő, hogy háborúk után. A forradalom, az igazi, mindig jobbat hozott. Ezt Madách Imre is látta, céloz is rá Az ember tragédiája egyik fejezetében. Petőfi Sándor is látta, akinek Eszméjét a magyarság még mindig nem becsüli meg.
Hát, igen, így igaz, nem becsüli meg. Igaz az is: nem érett rá ma sem a világ, de attól még egy értelmes, becsületes magyarság kellőképpen tisztelhetné. Egy olyan magyarság volna jó, amelyik átlát azokon az önérdek ravaszságokon, amelyekkel a nacionalizmus kábította és kábítja a magyarságot. Szomorúan láttam ezt most is, pedagógusként, a FIDESZ-KDNP „Trianon emlékezésein” (1914 – 1918 - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=47150).
(2020)
Az illusztráció:
Tanító a diákjaival. A kép a Trefort Ágoston Általános Iskolában készült, Kasik Nóra felvétele (2007), forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/6f/Tan%C3%ADt%C3%B3_a_di%C3%A1kjaival.jpg
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!