Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2020-08-21
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2020-06-07 08:19:07
Megtekintve: 63
A legényt féltő leány
Tarisznyás János legény volt a talpán, igaz, amikor az ágyon heverészett, akkor nem a talpán, - de akkor is legény.

Jóképű is volt, kedves is, munkaszerető is, igaz, a munkát inkább nézni szerette, de, végül is, az is szeretet, ha erősebb szeretetek olykor meg is előzik.

Termetre medvéhez hasonlított. No és tudott írni, olvasni, ami nagy szó volt akkoriban, falun különösen. Meg történeteket is úgy tudott mesélni a falu kocsmájában, mint más senki sem.

Mondta is neki a kocsmáros, Tótumfaktum Pál:
- Akár medvevadásznak is elmehetnél, ha a medvéket szájjal le lehetne lőni! Ám nálam nem ihatsz előre a medve bőrére, mert a mi erdőnkben Kiáltozó Mari néni látott utoljára medvét. Ha látott, mert ki hitte, ki nem. Akinek érdeke volt, az hitte, de végül csak Pusztula Károlynak lett belőle haszna, mert így jól el tudta adni kis erdőrészét annak a bolond bárónak, ám a többi erdőbirtokosnak nem, mert addigra az elmeorvos a báró elméjét a helyére billentette. Ilyen káros lehet egyes orvosok tevékenysége!

Tarisznyás János álmot látott. Álmában a kedélyesen kőszívű kocsmáros szíve megenyhült iránta, és azt mondta neki:
- Egyél, igyál, a vendégem vagy, mert álmomban zsákmányul ejtettél egy medvét, most hozta a hírt a királyi futár, aki Medvekirálynak nevezett! Azt üzeni neked a király: valaki vár rád a nagyvilágban!

- Mi lehet az igaz az én álmomból, mi a kocsmároséból? – tűnődött János, felébredés után.

Hát, a kocsmáros egyből letagadta a saját álmát is, de még azt is, hogy János álmában ő megjelent volna, és ilyet mondott volna a legénynek.

Megharagudott ez a János mindenre, és mindenkire. A kocsmárosra, annak fukarságára, álomtagadására, a kocsmáros feleségére, mert nézete szerint a nőknek mindenben benne van a keze, saját ágyára, amelyben álmodott, de még a saját házára is, ahol ilyen hamis ágyak vannak!

Fogta magát, magához vette az üres tarisznyát, amit az üres kamrából nem tudott megtölteni, és még öt üres zsákot is, hogy, ha sok mindent talál a nagyvilágban, legyen a sok mindent mibe tenni, meg azt a bunkós végű botot is kézbe vette, ami támasznak is jó, meg fejbe veréshez is.

Ezt követően bezárta a háza ajtaját, de még le is lakatolta, és úgy otthagyta a faluját, Kutyakeserítőt, mint Szent Pál az oláhokat.

Legalábbis Szent Pál e mondásbeli legendája jutott eszébe, amit a hirtelen otthagyásnál szoktak emlegetni, de már nem emlékezett a mondás eredetére, csak annyi derengett neki: valami templom szerepelt benne, és Szent Pál valamiféle hűtlensége. Hát, igen, igen, arra emlékszik, hogy a tanító az iskolában egykor ilyesmiről magyarázott, de hát félig sem tudott rendesen odafigyelni, mert az a cserebogár az ő lyukas zsebéből lemászott a gatyájába… Milyen bogaras bogarak is vannak egy ilyen istenverte, fukar kocsmárossal megáldott faluban!

No, mindegy, ha már elhatározta, hogy elmegy a nagyvilágba, hát megy! Ment is.

Tévedésből Zsoldost, a kutyát, meg Karmulát, a macskát, bent felejtette a házban, de a jószívű falusiak később mindkettőt kiengedték. Akkora János már messze járt.

Tarisznyás János sok szép tájat látott a nagyvilágban, igaz, sok ugatós kóbor kutyát is, de azokat a botjával távol tartotta magától, mert, - okosan! – nem hitte el, hogy az „amelyik kutya ugat, az nem harap” mondás minden kutyára vonatkozik. Egy rövid szakállú, hórihorgas embertől kapott egy kutyariasztó kereplőt is. Ez nem volt közönséges kereplő, mert nem csak éles hangon kerepelt, hanem mindenféle ördöghangokat is hallatott, ami miatt nem csak a nem kívánatos kóbor kutyák, hanem a nem kívánatos emberek is elkerülték. Igaz, a kívánatosak is, de hát egy ilyen kereplő nem válogat.

Miből élt világjárása során Tarisznyás János?

Persze, úgyis fogalmazhatnánk: miért nem halt éhen?

Nos, ennek oka az lett, hogy „olyan író lett, aki nem ír”, - ám történeteket mondogat. Ezek a történetek érdekesek voltak, és János előzőleg alaposan tájékozódott: mit tart a város vagy falu népe a medvékről? Pártolja őket, - vagy ellenséges velük szemben? Dicsőség övezi a medvét a város vagy falu történetében, - vagy nem? Miként került a medve a város vagy falu címerébe, ha ott van?

Történeteit a medvékről a vendégfogadókban, kocsmákban jól fogadták, étellel, itallal kínálták, végül híre terjedt, hogy ő a „Medvekirály”, aki valamikor a világ egyik leghíresebb medvevadásza volt. Kicsit jobb lett a sorsa, ezt öltözéke is mutatta, amelyik óvatosan eltávolodott a kolduskinézettől és az elszegényedett úréra hasonlított, ha kopott is volt. Történeteiben finoman sejtette: ő valaha valaki volt ám! Igazából ez nem volt hazugság, mert mindenki, aki él, előzőleg már volt valaki, mihelyt megszületett és egy kis tejet szopott.

Így jutott el János, végtelennek tűnő vándorútján egy szakadék széléhez.

Leült a szakadék peremére, ami valóban nem ajánlatos, veszélyes, de megtette. Egy dalt énekelt a legközelebbi vendégfogadói fellépés belépőjéhez, amit éppen akkor költött ki a szótojásokból:

Hevertem már medvebőrön!
Körülvett nagy bundás öröm.
Fagyos télben meg nem unja
magát szögön medvebunda!

Te szép kislány, ne szegd kedvét,
ha füledbe dörmög medvéd!
Ha medvédnek jó a kedve,
mindjárt kész a szerelemre!

Talán tovább is költötte volna János e leányoknak hízelgő medvés sorokat, ha nem szól rá egy fa alól ijedten csengő leányhang:
- Jaj! Vigyázzon az úr! Beleeshet a szakadékba! Jöjjön el onnan! Azonnal!

Örült János, hogy úrnak szólították, így hát visszakisasszonyozott:
- Milyen kedves a kisasszonytól, hogy félt egy ilyen könnyelmű legényt, mint amilyen én vagyok. A nevem Tarisznyás János! Ha oda ülhetnék a kisasszony mellé, máris röppennék, mint a galamb a párjához, udvarlónak!

A leány tovább ijedezett:
- Én Kötényes Rózsika vagyok, és csak egy hónap múlva leszek nagylány, a papám szerint, aki bíró a faluban, mert akkor leszek tizennyolc éves. A mamám szerint még akkor sem udvarolhat nekem senki, mert a legények egyből leszakítanák még a bimbós virágot is. Így nem ülhet mellém, pedig tetszik a dalocska, amit énekelt.

János azonban megoldást ajánlott, mert igen megtetszett neki ez a bimbózó Rózsika:
- Igaza van, kisasszony, de ha én nem a kisasszony mellé ülök, hanem felmászok a feje fölé, a fára, akkor nem a kisasszony mellett ülök, hanem a fán. Ott mondogathatom azt, amit a kisasszonyról gondolok, és, ha mindazt nem szívből gondolom, akkor itt üssön belém a villám!

A leány ebbe beleegyezett, és bár nem volt esedékes a villám. azért az a derült égből is lecsaphat, de meg János szívből mondta az udvarló szavakat, így a villám nem csapott le, és János sok mindent megtudott a leányról, az apjáról, aki bíró, meg a leány mamájáról, szóval az egész Kötényes családról, de még annak rokonságáról is.

Azt mondta Jánosnak a leány:
- Én féltem az urat, mert ebben a faluban csalafinta lányok vannak. Mondta ezt Jani bácsi, a csősz is! Ne szálljon meg más háznál, hanem csak a miénknél, ott még nincs nagylány, de egy hónap múlva lesz, mert betöltöm a tizennyolcadik évemet. Mondta az apám is, a bíró. Hozzáteszem: apám éppen írnokot keres, mert a bíróságot szereti, de írni utál. Ha maga tud írni, akkor talán felveszi az urat írnoknak. Most elbúcsúzom, mert az, hogy apám felveszi-e, hát az a mamámtól függ, és egyelőre nem jó, ha együtt látnak minket, mert az anyám félt engem, mint még bimbózót. Mutasson az apámnak egy írást is, ami az írnokságáról szól, elég ha megmutatja, mert apám olvasni sem szeret, csak muszájból teszi néha.

Amikor elváltak, János egy közmondásra gondolt: „Aki mer, az nyer!”.

Hát, ugye, azt nem gondolta, hogy mindenki nyer, aki mer, mert sokféle merés és nyerés van, de még olykor a lónyerítések sem egyformák. Ám fogta magát, kissé rendbe hozta ruházatát, írt saját magáról egy félig olvashatatlan írást, hogy ő milyen okos és ügyes írnok volt Kitudjaholvanban, lepecsételte egy szétnyomott nagy szúnyoggal, és felkereste a bírót, Kötényes Mártont.

Azt mondta:
- Tisztelt Bíró Úr! Nem akármilyen írnok vagyok, mert még tanácsokat is tudok adni, és a Bíró Úr jól járna velem, ha maga mellé venne, és együtt járnánk, mert akkor nem kellene írnia, csak döntenie a falu ügyeiben, és mindent leírnék. amit a Bíró Úr nekem mond. No és titkokat is úgy tudok őrizni, mint senki más, mert ezeket olyan tokba teszem, hogy az, aki megtalálná, hát az sem tudná: arabusul írták ezt, vagy még úgy sem? Egy hónapig csak szállást kérek és ellátást, és, ha nem válnék be, nyugodtan elbocsájthat, mert ilyen írnok után, mint én, két kézzel kap az, akinek esze van!

A bíró ebéd után megbeszélte a dolgot a feleségével, mert mindenben a feleségére hallgatott, és a feleségének is tetszett az ötlet, meg János is, egy írnok emeli a bíró tekintélyét, de még a feleségének tekintélyét is.

Így lett írnok János Kötényes Márton mellett.

Hát, a bíró már egy hét múlva látta: jó vásárt csinált! Ez az ember valóban írni is tud, olvasni is, tanácsot adni is, a száját tartani is, meg mindenkit szóval tartani… Aranyat ér, persze, nem arannyal fizeti majd, nem király ő, csak egy falusi kiskirály! Még akkor is, ha a felesége, a kiskirályné dönt mindenről a trón mögött…

Kötényes Rózsika azonban, aki áttért Jánosnál a bizalmasabb viszonyra, azt mondta Jánosnak:
- Féltelek, te János, téged, mint legényt, a falubeli leányoktól, még így is, hogy nálunk laksz! Azok nagy ravaszok, csak egy leánynak lehet hinni a faluban, az pedig én vagyok. Én csak egy kis szívbéli ravaszkodó vagyok, az nem veszélyes, mert az csak akkor akar egy legényt megszerezni magának, férjének, ha megszereti. Egyelőre csak nekem udvarolj, titokban! Később majd kiugratjuk a nyulat a bokorból, elkapjuk, megsimogatjuk, az ügyet elsimogatjuk. Itt egy titkos eljegyzési csók, tekintsd ezt előlegnek.

Eljegyzési csókot váltottak, a biztonság miatt többet is.

Hanem egy éjszakán ki mászott be János szobájába?

Nem könnyű kitalálni: egy törpe!

A törpe azonban nem volt tolvaj, mert tapintatosan megsimogatta János szemhéját, mire a legény felébredt. A törpe a fülébe súgta:
- A kereplőd elcserélem erre a kis ládikóra.

János azt hitte, hogy még álmodik, és azt mondta a törpének:
- Jó, - de mi van a ládikóban?

- Néhány arany ékszer, de mi azoknak nem vesszük hasznát. A kereplővel viszont távolt tudjuk tartani a kóbor kutyákat, és ismerek egy ezermestert, aki el tudja készíteni a kereplő mását. Az a feleségemé lesz. Vedd úgy, hogy ezzel egyúttal nászajándékot is adtál nekünk! Én Kiskukorica János vagyok, feleségem pedig egy törpelányka, aki már nem leány, Kiskukorica Jánosné, egykori leánynevén Pöttömputtony Cecília. No, minden jót!

János azt hitte: még mindig álmodik. Álmodott is, mert újra elaludt. Később valaki felébresztette, de annak nagyon örült, mert Rózsika jött újabb eljegyzési csókokért.

Ám reggel, amikor kinyújtózott, mit lökött le véletlenül az éjjeli asztalkáról?

Hát ez felébresztette az ébrenlétből is, mert nem mást, - egy faládikót!

A ládikóban, kiderült, gyönyörű arany ékszerek vannak, még ha az egyiken-másikon levő gyémánt nem is versenyezhetett volna a Gyémántok Világszépség Versenyén, mert nem volt akkora, de azért túl kicsi sem! Nem szabad telhetetlennek lenni…

Aznap János egy kicsit izgatottabban viselkedett, amit a bíró nem vett észre, de a felesége igen.

Meg is kérdezte: - Rosszat álmodott, Tarisznyás Úr?

- Az Ön házában, Nagyságos Asszonyom, csak gyönyörűeket lehet álmodni, mert ez egy Éden! – válaszolta János. Nem csoda, ilyen fenségesen szépséges hölgyek mellett, akik ilyen értő féltéssel vezetik ezt a példamutató házat…

Aznap éjjel a törpe már, természetesen, nem jött, de Kötényes Rózsika kezdett teljesen rászokni az eljegyzési csókokra, és azokon túlmenő engedményeket is tett… János, hálából is, de szíve kívánalmából is, azt mondta a leánynak:
- Add ide a fülecskéd, szerelmem!

A leány gyorsan odaadta, János pedig egy nagyon szép történetet súgott bele a leány fülébe, amiben törpék már nem szerepeltek, de az ő eddig titkolt nagysága sem vetkőzött teljesen meztelenre, és kérte a leányt, hogy, ha meg tudja állni, akkor édesanyjának még ne említse ezt a dolgot, nehogy ez a kis maradék az ő egykori gazdagságból elriassza anyai szívét…

Ezt mondta, de olyan hangon, hogy Rózsika, akinek éles esze volt, egyből megértette: most a mamával el kell intéztetnie a házasságukat, még éppen idejében, - de azért a leány mindjárt látni szerette volna a faládikó tartalmát.

Utóbbit gyertyaláng mellett mutatta meg János, és Rózsika szerelmes szíve rögtön égig repült a szerényen gyertyalángos szobában, és azt mondta:
- Gyönyörű ékszerek! Látom rajtad, hogy egy idő óta meg akarod kérni a kezem, hát én már bebizonyítottam, hogy szeretlek, annál jobban nem is lehet bizonyítani egy leánynak, és te is mindent bebizonyítottál, így nem tiltakozom a mielőbbi esküvő ellen, és nem sajnálom édesanyámtól a legszebb ékszert sem ezek közül, de, mint leendő feleséged, ezt a fülbevalót és ezt a gyűrűt szeretném…

János sem volt butácska, egyből a leánynak adta a két ékszert, és megcsókolta.

Az esküvő után azt mondta a bíró, elégedetten:
- Mindegyikünk kapott valami értékeset: én írnokot és vőt, feleségem vőt, leányom férjet, a férje feleséget, most már csak a Sors további jótéteményei hiányoznak… Remélhetően megjönnek azok is.

Megjöttek.

(2020)

Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!