Feltöltve: 2020-05-22 14:37:50
Megtekintve: 1384
Ki csapott be kit?
Ezüstkürtös Károly nem volt báró, csak egyik őse volt az, és már réges-régen nem volt váruk, de azért egy igen szép nagy házuk, három csinos tornyocskával, meg egy szélben panaszkodó szélkakassal, igen, és hát hétszáz hold kövér föld is valami, arra sem lehetett mondani, hogy azt a hétszázát! Meg azután Károly egy külföldi egyetemen kitanulta a gazdálkodást, így egyedül, intéző nélkül is, elintézett mindent a gazdaság irányításában, és hát hétszáz mégis a hét százszorosa, és a banknál is jól állt a szénája. Mindez nem semmi, ha van is olyan, akinek a valami ennél sokkal több.
Jóképű is volt ez a Károly, így kaphatott volna talán még grófkisasszonyt is, de arra gondolt: jó gazdaság, jó szakértelem, jó feleség, - mindez jó, ha együtt van. Nem kell neki nyafka, kényes hölgy, jobb egy szépséges, okos, jószívű parasztleány, még ha szegény is, mint a templom egere.
Ilyen romantikus különc volt! No, szóval elképzelt egy ilyen szépséges parasztleányt, és ha már valaki elképzel, miért ne a legjobbat képzelje el saját magának? Ennyire részrehajló még egy egészen ép szív is lehet, férfiszív is!
A leányszerzést is elképzelte ez a Károly: járja szabadidejében az erdőt-mezőt, meglátja a kedvére való parasztleányt, megszólítja… Visz magával puskát, mert az hozzátartozik a tekintélyhez, de, ha azt akarja, hogy a szegény leányt ne riassza el az ő gazdagsága, akkor nem az új puskát viszi, hanem a kopottat. Egyébként azt is csak a tekintély miatt, mert érettségi óta kiábrándult a vadászatból, addig is csak légpuskával irtotta a madárgyilkos madarakat, egyébként őzet, szarvast, vaddisznót nem is lehet közönséges légpuskával lelőni, csak legfeljebb azzal a légpuskával, amelyet Vadnyugaton használtak a vadul nyugtalankodók egykor, az indiános korban, és olyat már nem is gyártanak…
Hát, nem mondom, találkozott ez a Károly parasztlányokkal erdőn-mezőn, de egyik sem fedte az ő által elképzeltet…
Ám nagy sokára egy gombaszedő leány mégis szívet dobbantott nála. A leány nagyon szép volt, ruhája azonban arra mutatott: nem gazdag. Igaz, jó minőségűnek látszó ruha volt rajta, és gombaszedéshez nem feltétlenül báli ruhában mennek a lányok, hanem a kissé már kopottban, hiszen az erdő, - hát az erdő! Ág kinyúl, nyúl kiugrik, bokor odaugrik…
Bemutatkozott a leánynak:
- Kedves Kisasszony, én Ezüstkürtös Károly vagyok, szegény parasztlegény, de nem szégyellem becsületes szegénységem, és, ha a kisasszony parasztkisasszony, és szintén szegény, akkor talán megengedi, hogy elkísérjem gombaszedő körútján, és gombatudományommal segítsem: minél több gombát találjon!
Végignézett a leány, Dolgos Mariska, ezen a Károlyon, de ő nem az a fajta leány volt, aki mindjárt minden legényt lenéz. Arra gondolt: ez a legény vagy bolond, vagy úrféle kicsit hibbant ésszel, igen szép csizmával, és jóképű, továbbá nem úgy beszél vele, mint aki gúnyolódni akar rajta, és, ha úr, miért kellene úgy beszélnie, mint egy falusi fajankónak, de még esetleg köpködnie, meg káromkodnia is?
Utóbbi okból azt válaszolta:
- Ha úgy vesszük, szegény is lehetek, Dolgos Mariska meg mindenképpen vagyok, parasztleány is, és ha maga szegény parasztlegény, egy darabon elkísérhet, és bemutathatja gombászati tudományát, de még az egyik kosaram cipelheti is helyettem, lovagiasan!
Hát, kinek esett le az álla?
Bizony, bizony, Dolgos Mariskáé!
Károly ugyanis nagykanállal ette a tudományt azon a külföldi egyetemen, ahol diplomát szerzett, és oly sokat tudott a gombákról, meg a gombalelő helyekről, hogy a leány így legalább kétszerannyi gombát talált, mint máskor. Az, hogy ez a magát Károlynak mondó bolond-e, vagy csak olyannyira észhibás, ami egy leány által gyógyítható, nem derült ki, ezért apja, a bíró vadászháza felé kormányozta ügyesen kettejük útját, de a vadászházról azt állította: nem az övé. Ez igaz is volt, mert az apja nevén volt a telekkönyvben.
A vadászházban sokáig beszélgetett a leány a legénnyel, és kezdett világossá lenni előtte, hogy itt egy különc úr keres magának szépséges leányt feleségnek, olyat, aki szegény. Nos, ő nem szegény, de miért ne lehetne az, ha egyszer tetszik neki ez a jóképű kelekótya? Márpedig tetszik neki, és látszik: ő is ennek a bolondosnak!
Utóbbi gondolatsorhoz jól jött, hogy a vadászház előtt megjelent egy orvhalász, Csutka Józsi, aki gyerekként csak Dolgos Mariskának nem mert ellentmondani.
Mariska Károlyt elküldte rőzsegyűjtésre, nem azért, mert arra volt szüksége, hanem azért, hogy ne legyen láb alatt. Addig lefirkantott egy parancslevelet a saját apjának, aki névlegesen a falu, Dolgosfalva, bírója volt, de Mariska uralkodott valójában, méghozzá annyira jól, hogy mindenki egyből engedelmeskedett neki, vakon.
Azt írta Mariska:
„Apus! Az igazságról most is kuss! Doboltasd ki a kisbíróval, hogy te engem kitagadtál, és a falu népe vegye tudomásul: olyan szegény lettem, mint a templom egere! Intézkedj, azonnal! Egyidejűleg, de ezt ne doboltasd, álljon rendelkezésemre, kitagadott szegény leányként, egy tiszta, rendes, de szegénységre valló ház, Rózsikának meg mondd meg: legyen készenlétben!”
Máris küldte a levelet apjának, Csutka Józsival, akinek a lelkére kötötte, úgy fusson, mint a nyúl, még ha közben kezét-lábát töri is!
Dolgosfalva népe hozzászokott, hogy a bíró szájából valójában Mariska parancsol, és így már az adószedők is régóta nagy ívben elkerülték a falu környékét.
Egyedül Dörgő János engedett meg magának egy kis csodálkozást, de ő is csak négyszemközt:
- Kitagadtad Mariskát, - de miért? Nála az ész, nélküle ez a falu nem megy semmire, de még jó, ha nem jön rá a semminél rosszabb. No és a Kati nevű lányod, akinek az én Mátyás fiam udvarol?
A bíró magabiztosan mondta:
- Hát Katit is kitagadom, ha Mariska kéri, abból, ha szereti a fiad, neki is haszna lesz, meg Katinak is!
Ebbe Dörgő János egyből belenyugodott.
Amikor Dolgos Mariska Ezüstkürtös Károllyal, és a két nagy, gombákkal telerakott kosárral, melyek egyikét Károly hozta, megjelent a falu egyetlen utcáján, az emberek szánakozó pillantásokat vetettek Mariskára, de nem csináltak azért olyannyira szenvedő arcot, mint három éve, amikor azok az adószedők jártak errefelé, akik azóta sem. Rózsika Néni, akinek előrehaladott kora az utóbbi időben óvatosan hátrafelé haladt, mióta Bakancsos Béla bácsi udvarolt neki, szomorú arccal irányította őket Dolgos Mariska új portája felé. Még meg is kérdezte Károlytól:
- Maga itt marad ebédre ennél a szegény leánynál? Én merő szánalomból készítek maguknak ebédet. Milyen paraszti ételt szeretne?
Károly eltűnődött, hogy milyen is az igazán parasztos étel, és azt mondta:
- Hát, ha a vendég kérhet, akkor szilvás gombócot! Ha van szilva… Ha nincs, akkor a szilva nélküli szilvás gombóccal is beérem!
Csappantó Juliska is kitett magáért, mert Károly előtt, tapintatosan ugyan, de utalt Mariska szegénységére:
- Ilyen a Sors! Kitagad az apád, megtagad a világ, ott állsz egy szoknyában, de még az is milyen ráncosan táncos! Ráncba kellene szedni ezt a világot!
A legnagyobb sajnálkozási eredményt azonban Ferde Zsiga, a falu bolondja mutatta fel, mert ott ült egy bánatos nagy kövön, és őszinte könnyeket sírt, nem hamisakat. Még Ezüstkürtös Károly is megszánta, és megkérdezte:
- Önt mi érte? Mitől ezek a könnyek, amelyeket a Nílusban úszó krokodilusok is megirigyelhetnének?
- Ó, jaj! – mondta Ferde Zsiga, aki nem értette a falu új bolondjárását. Eddig én voltam a falu bolondja, mindenki szeretett, mint bolondot, és kaptam ezt-azt, de most, hogy mindenki más bolond lett ebben a faluban, lehet, hogy holnap nekem már észre kell térnem. Kinek kell bolond ott, ahol már mindenki bolond? Az embert kitúrják a jó állásából… Meg a jó üléséből… Meg a jó fekvéséből…
Hát Ezüstkürtös Károly úgy belejött a Dolgosfaluba járásba, szegény, szépséges Mariskájához, mint kiskutya az ugatásba.
Ám egyre jobban furdalta a lelkiismeret: nem volna-e jobb becsületesen bevallania ennek a szép leánynak, hogy ő beleszeretett, mint szegény leányba, ám becsapta, mert ő nem is annyira szegény, mint azt mutatta, viszont őszintén szereti, és meg szeretné kérni a kezét?
Hát, igen, igen, nem jó egy legénynek ilyen váratlan fordulattal megrendíteni a leány hitét, de azért, ha meggondoljuk, a gazdagság és a szegénység viszonylagos. Egy tengerentúli, dúsgazdag milliomoshoz képest ő akár szegénynek is mondható!
Egyidejűleg Mariskában is megfordult a gondolat: nem jó derült égből a hideg zuhany, de a forró sem, bár az ritkán szokott derült égből esni, inkább a borúsból… Az ő lelkiismerete sem tiszta ebben a szegénység-gazdagság ügyben…
Mariska végül mégis elszánta magát, és azt mondta Károlynak:
- Mondd meg nekem, te okos legény: ha egy leány kicsit füllent, hogy megszerezze egy csinos legény szívét, mert megtetszik neki a legény, az nagy bűn-e? Mi volna, ha én volnék az a leány, felkötnél-e az első fára, vagy csak a másodikra?
Megdobbant Károly szíve, és visszakérdezett:
- No és, Mariska, te nálam okosabb leányban, ha egy legény füllentene kicsit, hogy megszerezze egy gyönyörű leány szívét, mert megtetszett neki az a leány, az nagy bűn volna? Kínpadra vonnád azt a legényt, vagy csak szívpadra, és csak huszonötöt húznál a fenekére, vagy többet is?
Azt mondta Mariska:
- Van egy javaslatom! Valljuk be a füllentést egymás fülének, és, ha nem akkora az a bűn, akkor a száj adja meg a választ, ha pedig olyan nagy, akkor a fül döntsön: úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna, és maradjon tovább minden, udvar, udvarlás, de annyit mondok, ha nem kettőnk füléről van szó, hanem egy másik leány füléről, akkor annak füléért nem kezeskedem, sőt, saját kézzel…
Leültek az erdőben egy fatönkre, de egymáshoz annyira közel, hogy a két szív közül egyik sem tudta biztosan: melyik mellkasban dobog…
Mariska belesúgta Károly balfülébe:
- Az apám bíró, itt a faluban, és én bíróztatom, és nem tagadott ki, csak az én parancsomra mondta, hogy szegénnyé lehessek, és így megszerethess, és van mit aprítanunk a tejbe, mert naponta az a sok tehén hét dézsánál is többet ad, és a vízimalmunk sem malmozik mindig, van, amikor búzát őröl…
Károly felugrott, mérgesen, mint a kígyó, aki a sziszegést gyakorolja, de nem kígyószívből:
- Becsaptál!
A mérges fizimiska mellett, utána szomorú képet is megpróbált vágni, de Mariska észrevette: a legény szeme viszont örömtől csillog.
A legény egyébként egy perc múlva már nevetett:
- Hét dézsa tej? Akkor nagy a bűnöd: hét csókra ítéllek! A vízimalmot majd máskor ítéljük meg…
A leány megadta a hét csókot, mindegyik olyan kitűnő minőségű volt, amilyeneket a lányregények írói sem tudnak kitalálni…
Most azonban Károly súgta bele a leány jobbfülébe:
- Én meg szintén nem vagyok annyira szegény, mint mutattam, mert a házunkon három kisebb torony is van, meg nagy szélkakas, de én nem vagyok szélkakas, és az a kis birtok a holdban van, azaz csak hétszáz holdban…
Mariska felugrott, és úgy ugrott odébb, mint a darázs, amelyik meg szeretett volna csípni valakit, de őt csípték meg:
- Becsaptál! Felkötni való hazug vagy!
Megijedt Károly, nagyon!
Ám Mariska csak néhány métert ugrott odább, és odakiáltotta:
- Gyere ide, te csacsi, hadd kösselek fel a nyakamra!
Esküvőjük után eltelt két hónap, és boldogan hevertek az ágyon, amikor Mariska hirtelen elkérte férje egyik fülét és belesúgta:
- Úgy füllentettünk egymásnak, hogy bennem most már egy kis jövőbeli füllentő is van! Csak azt nem tudom, hogy egy kis szoknyás leányfüllentő lesz-e, vagy egy kis nadrágos fiúcska…
Férje örömében sok csókot adott feleségének, utána pedig eltűnődött:
- Ki kit csapott be? Ő Mariskát, vagy Mariska őt? Mindketten egymást, de ki jobban a másikat?
Végül legyintett: ilyen fajta becsapások házastársak között nem számítanak! Ám mégis úgy érezte: ha olyan kislányuk születne, mint a felesége, hát az sok legényészen túljárna! Persze, az nem baj addig, amíg a jó szívben van a ravaszság, kellenek a kis rókalányok, meg a rókalegénykék egyaránt ennek a kerekeken is olykor nehezen továbbguruló világnak…
Csak hát nem minden bájos ravaszság olyan, amelyik tavaszt ád!
(2020)
Illusztráció: Pixabay.
Jóképű is volt ez a Károly, így kaphatott volna talán még grófkisasszonyt is, de arra gondolt: jó gazdaság, jó szakértelem, jó feleség, - mindez jó, ha együtt van. Nem kell neki nyafka, kényes hölgy, jobb egy szépséges, okos, jószívű parasztleány, még ha szegény is, mint a templom egere.
Ilyen romantikus különc volt! No, szóval elképzelt egy ilyen szépséges parasztleányt, és ha már valaki elképzel, miért ne a legjobbat képzelje el saját magának? Ennyire részrehajló még egy egészen ép szív is lehet, férfiszív is!
A leányszerzést is elképzelte ez a Károly: járja szabadidejében az erdőt-mezőt, meglátja a kedvére való parasztleányt, megszólítja… Visz magával puskát, mert az hozzátartozik a tekintélyhez, de, ha azt akarja, hogy a szegény leányt ne riassza el az ő gazdagsága, akkor nem az új puskát viszi, hanem a kopottat. Egyébként azt is csak a tekintély miatt, mert érettségi óta kiábrándult a vadászatból, addig is csak légpuskával irtotta a madárgyilkos madarakat, egyébként őzet, szarvast, vaddisznót nem is lehet közönséges légpuskával lelőni, csak legfeljebb azzal a légpuskával, amelyet Vadnyugaton használtak a vadul nyugtalankodók egykor, az indiános korban, és olyat már nem is gyártanak…
Hát, nem mondom, találkozott ez a Károly parasztlányokkal erdőn-mezőn, de egyik sem fedte az ő által elképzeltet…
Ám nagy sokára egy gombaszedő leány mégis szívet dobbantott nála. A leány nagyon szép volt, ruhája azonban arra mutatott: nem gazdag. Igaz, jó minőségűnek látszó ruha volt rajta, és gombaszedéshez nem feltétlenül báli ruhában mennek a lányok, hanem a kissé már kopottban, hiszen az erdő, - hát az erdő! Ág kinyúl, nyúl kiugrik, bokor odaugrik…
Bemutatkozott a leánynak:
- Kedves Kisasszony, én Ezüstkürtös Károly vagyok, szegény parasztlegény, de nem szégyellem becsületes szegénységem, és, ha a kisasszony parasztkisasszony, és szintén szegény, akkor talán megengedi, hogy elkísérjem gombaszedő körútján, és gombatudományommal segítsem: minél több gombát találjon!
Végignézett a leány, Dolgos Mariska, ezen a Károlyon, de ő nem az a fajta leány volt, aki mindjárt minden legényt lenéz. Arra gondolt: ez a legény vagy bolond, vagy úrféle kicsit hibbant ésszel, igen szép csizmával, és jóképű, továbbá nem úgy beszél vele, mint aki gúnyolódni akar rajta, és, ha úr, miért kellene úgy beszélnie, mint egy falusi fajankónak, de még esetleg köpködnie, meg káromkodnia is?
Utóbbi okból azt válaszolta:
- Ha úgy vesszük, szegény is lehetek, Dolgos Mariska meg mindenképpen vagyok, parasztleány is, és ha maga szegény parasztlegény, egy darabon elkísérhet, és bemutathatja gombászati tudományát, de még az egyik kosaram cipelheti is helyettem, lovagiasan!
Hát, kinek esett le az álla?
Bizony, bizony, Dolgos Mariskáé!
Károly ugyanis nagykanállal ette a tudományt azon a külföldi egyetemen, ahol diplomát szerzett, és oly sokat tudott a gombákról, meg a gombalelő helyekről, hogy a leány így legalább kétszerannyi gombát talált, mint máskor. Az, hogy ez a magát Károlynak mondó bolond-e, vagy csak olyannyira észhibás, ami egy leány által gyógyítható, nem derült ki, ezért apja, a bíró vadászháza felé kormányozta ügyesen kettejük útját, de a vadászházról azt állította: nem az övé. Ez igaz is volt, mert az apja nevén volt a telekkönyvben.
A vadászházban sokáig beszélgetett a leány a legénnyel, és kezdett világossá lenni előtte, hogy itt egy különc úr keres magának szépséges leányt feleségnek, olyat, aki szegény. Nos, ő nem szegény, de miért ne lehetne az, ha egyszer tetszik neki ez a jóképű kelekótya? Márpedig tetszik neki, és látszik: ő is ennek a bolondosnak!
Utóbbi gondolatsorhoz jól jött, hogy a vadászház előtt megjelent egy orvhalász, Csutka Józsi, aki gyerekként csak Dolgos Mariskának nem mert ellentmondani.
Mariska Károlyt elküldte rőzsegyűjtésre, nem azért, mert arra volt szüksége, hanem azért, hogy ne legyen láb alatt. Addig lefirkantott egy parancslevelet a saját apjának, aki névlegesen a falu, Dolgosfalva, bírója volt, de Mariska uralkodott valójában, méghozzá annyira jól, hogy mindenki egyből engedelmeskedett neki, vakon.
Azt írta Mariska:
„Apus! Az igazságról most is kuss! Doboltasd ki a kisbíróval, hogy te engem kitagadtál, és a falu népe vegye tudomásul: olyan szegény lettem, mint a templom egere! Intézkedj, azonnal! Egyidejűleg, de ezt ne doboltasd, álljon rendelkezésemre, kitagadott szegény leányként, egy tiszta, rendes, de szegénységre valló ház, Rózsikának meg mondd meg: legyen készenlétben!”
Máris küldte a levelet apjának, Csutka Józsival, akinek a lelkére kötötte, úgy fusson, mint a nyúl, még ha közben kezét-lábát töri is!
Dolgosfalva népe hozzászokott, hogy a bíró szájából valójában Mariska parancsol, és így már az adószedők is régóta nagy ívben elkerülték a falu környékét.
Egyedül Dörgő János engedett meg magának egy kis csodálkozást, de ő is csak négyszemközt:
- Kitagadtad Mariskát, - de miért? Nála az ész, nélküle ez a falu nem megy semmire, de még jó, ha nem jön rá a semminél rosszabb. No és a Kati nevű lányod, akinek az én Mátyás fiam udvarol?
A bíró magabiztosan mondta:
- Hát Katit is kitagadom, ha Mariska kéri, abból, ha szereti a fiad, neki is haszna lesz, meg Katinak is!
Ebbe Dörgő János egyből belenyugodott.
Amikor Dolgos Mariska Ezüstkürtös Károllyal, és a két nagy, gombákkal telerakott kosárral, melyek egyikét Károly hozta, megjelent a falu egyetlen utcáján, az emberek szánakozó pillantásokat vetettek Mariskára, de nem csináltak azért olyannyira szenvedő arcot, mint három éve, amikor azok az adószedők jártak errefelé, akik azóta sem. Rózsika Néni, akinek előrehaladott kora az utóbbi időben óvatosan hátrafelé haladt, mióta Bakancsos Béla bácsi udvarolt neki, szomorú arccal irányította őket Dolgos Mariska új portája felé. Még meg is kérdezte Károlytól:
- Maga itt marad ebédre ennél a szegény leánynál? Én merő szánalomból készítek maguknak ebédet. Milyen paraszti ételt szeretne?
Károly eltűnődött, hogy milyen is az igazán parasztos étel, és azt mondta:
- Hát, ha a vendég kérhet, akkor szilvás gombócot! Ha van szilva… Ha nincs, akkor a szilva nélküli szilvás gombóccal is beérem!
Csappantó Juliska is kitett magáért, mert Károly előtt, tapintatosan ugyan, de utalt Mariska szegénységére:
- Ilyen a Sors! Kitagad az apád, megtagad a világ, ott állsz egy szoknyában, de még az is milyen ráncosan táncos! Ráncba kellene szedni ezt a világot!
A legnagyobb sajnálkozási eredményt azonban Ferde Zsiga, a falu bolondja mutatta fel, mert ott ült egy bánatos nagy kövön, és őszinte könnyeket sírt, nem hamisakat. Még Ezüstkürtös Károly is megszánta, és megkérdezte:
- Önt mi érte? Mitől ezek a könnyek, amelyeket a Nílusban úszó krokodilusok is megirigyelhetnének?
- Ó, jaj! – mondta Ferde Zsiga, aki nem értette a falu új bolondjárását. Eddig én voltam a falu bolondja, mindenki szeretett, mint bolondot, és kaptam ezt-azt, de most, hogy mindenki más bolond lett ebben a faluban, lehet, hogy holnap nekem már észre kell térnem. Kinek kell bolond ott, ahol már mindenki bolond? Az embert kitúrják a jó állásából… Meg a jó üléséből… Meg a jó fekvéséből…
Hát Ezüstkürtös Károly úgy belejött a Dolgosfaluba járásba, szegény, szépséges Mariskájához, mint kiskutya az ugatásba.
Ám egyre jobban furdalta a lelkiismeret: nem volna-e jobb becsületesen bevallania ennek a szép leánynak, hogy ő beleszeretett, mint szegény leányba, ám becsapta, mert ő nem is annyira szegény, mint azt mutatta, viszont őszintén szereti, és meg szeretné kérni a kezét?
Hát, igen, igen, nem jó egy legénynek ilyen váratlan fordulattal megrendíteni a leány hitét, de azért, ha meggondoljuk, a gazdagság és a szegénység viszonylagos. Egy tengerentúli, dúsgazdag milliomoshoz képest ő akár szegénynek is mondható!
Egyidejűleg Mariskában is megfordult a gondolat: nem jó derült égből a hideg zuhany, de a forró sem, bár az ritkán szokott derült égből esni, inkább a borúsból… Az ő lelkiismerete sem tiszta ebben a szegénység-gazdagság ügyben…
Mariska végül mégis elszánta magát, és azt mondta Károlynak:
- Mondd meg nekem, te okos legény: ha egy leány kicsit füllent, hogy megszerezze egy csinos legény szívét, mert megtetszik neki a legény, az nagy bűn-e? Mi volna, ha én volnék az a leány, felkötnél-e az első fára, vagy csak a másodikra?
Megdobbant Károly szíve, és visszakérdezett:
- No és, Mariska, te nálam okosabb leányban, ha egy legény füllentene kicsit, hogy megszerezze egy gyönyörű leány szívét, mert megtetszett neki az a leány, az nagy bűn volna? Kínpadra vonnád azt a legényt, vagy csak szívpadra, és csak huszonötöt húznál a fenekére, vagy többet is?
Azt mondta Mariska:
- Van egy javaslatom! Valljuk be a füllentést egymás fülének, és, ha nem akkora az a bűn, akkor a száj adja meg a választ, ha pedig olyan nagy, akkor a fül döntsön: úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna, és maradjon tovább minden, udvar, udvarlás, de annyit mondok, ha nem kettőnk füléről van szó, hanem egy másik leány füléről, akkor annak füléért nem kezeskedem, sőt, saját kézzel…
Leültek az erdőben egy fatönkre, de egymáshoz annyira közel, hogy a két szív közül egyik sem tudta biztosan: melyik mellkasban dobog…
Mariska belesúgta Károly balfülébe:
- Az apám bíró, itt a faluban, és én bíróztatom, és nem tagadott ki, csak az én parancsomra mondta, hogy szegénnyé lehessek, és így megszerethess, és van mit aprítanunk a tejbe, mert naponta az a sok tehén hét dézsánál is többet ad, és a vízimalmunk sem malmozik mindig, van, amikor búzát őröl…
Károly felugrott, mérgesen, mint a kígyó, aki a sziszegést gyakorolja, de nem kígyószívből:
- Becsaptál!
A mérges fizimiska mellett, utána szomorú képet is megpróbált vágni, de Mariska észrevette: a legény szeme viszont örömtől csillog.
A legény egyébként egy perc múlva már nevetett:
- Hét dézsa tej? Akkor nagy a bűnöd: hét csókra ítéllek! A vízimalmot majd máskor ítéljük meg…
A leány megadta a hét csókot, mindegyik olyan kitűnő minőségű volt, amilyeneket a lányregények írói sem tudnak kitalálni…
Most azonban Károly súgta bele a leány jobbfülébe:
- Én meg szintén nem vagyok annyira szegény, mint mutattam, mert a házunkon három kisebb torony is van, meg nagy szélkakas, de én nem vagyok szélkakas, és az a kis birtok a holdban van, azaz csak hétszáz holdban…
Mariska felugrott, és úgy ugrott odébb, mint a darázs, amelyik meg szeretett volna csípni valakit, de őt csípték meg:
- Becsaptál! Felkötni való hazug vagy!
Megijedt Károly, nagyon!
Ám Mariska csak néhány métert ugrott odább, és odakiáltotta:
- Gyere ide, te csacsi, hadd kösselek fel a nyakamra!
Esküvőjük után eltelt két hónap, és boldogan hevertek az ágyon, amikor Mariska hirtelen elkérte férje egyik fülét és belesúgta:
- Úgy füllentettünk egymásnak, hogy bennem most már egy kis jövőbeli füllentő is van! Csak azt nem tudom, hogy egy kis szoknyás leányfüllentő lesz-e, vagy egy kis nadrágos fiúcska…
Férje örömében sok csókot adott feleségének, utána pedig eltűnődött:
- Ki kit csapott be? Ő Mariskát, vagy Mariska őt? Mindketten egymást, de ki jobban a másikat?
Végül legyintett: ilyen fajta becsapások házastársak között nem számítanak! Ám mégis úgy érezte: ha olyan kislányuk születne, mint a felesége, hát az sok legényészen túljárna! Persze, az nem baj addig, amíg a jó szívben van a ravaszság, kellenek a kis rókalányok, meg a rókalegénykék egyaránt ennek a kerekeken is olykor nehezen továbbguruló világnak…
Csak hát nem minden bájos ravaszság olyan, amelyik tavaszt ád!
(2020)
Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!