Járkált, ugrált a cinke:
kis puha toll-remény,
a borús álmú szürkén,
s lemondó feketén.

Színét bár felmutatta:
csöpp sárga és a kék
őszbe át mégse hozta
volt mesék idejét,

vidámmá mégse tette
a kertet, szilvafák
sötétjét. Télre nézett
a forduló világ.

A kis madár-panaszszó
szólt, hullt, s a szívemen
éledt és fájt az érzés:
a lélek is ilyen.

Ilyen paradox-dallam
lesz, ha szólni akar,
ilyen kis síró semmi,
a lélek, néma dal.

... és minden-minden fájt már,
s egyre játszott velem
hamis valót, kegyetlent
elmúlás-életem.

Cinke, könnycsepp-panaszszó,
hulló kert, hallgatás,
ha itt a tél, az este,
nem lesz már semmi más,

csak fent didergő égbolt,
mely gyújthat fényeket:
lent a lélektelenben
mégis hideg, hideg...

(2014)

Illusztráció: Pixabay.