Minden vizsgán vizsgázó és vizsgáztató egyaránt vizsgázik. A diák a vizsgáztatónak felel, utóbbi viszont saját lelkiismeretének és igazságérzetének. A vizsgáztatók bukásait nem tartja más számon, mint a vizsgázók emlékezete.

Nagyon nehéz vizsgázónak egy tantárgyból mindent tudnia, de majdnem hasonlóképpen nehéz semmit sem tudnia. Több mint negyvenévi vizsgáztatás és sok-sok vizsgázó után mindegyik csoportban csak egy-egy esettel találkoztam. Hozzáteszem: a mindent tudó nem is magyar volt, hanem Banglades állampolgára, de, érdekes módon, a semmit sem tudó sem volt hazánkfia.

Jó néhány fogalom jelentése szinte kikiabál a szóból a diáknak, hogy miként kell a fogalmat meghatároznia. Humoros, hogy a diák ezt sokszor képtelen meghallani, még a vizsgáztató tréfás figyelmeztetése után sem.

A vizsgához tárgyilagos jóakarat kell /kellene/ diák és tanár részéről egyaránt.
A vizsgáztató részéről már a tárgyilagos rosszakarat is veszélyes, mert mindenáron a diák nem tudását akarja igazolni.

A vizsgán a diák egy-egy tévedése olykor sokkal közelebb áll az igazsághoz, mint az, amit a tankönyv nagy határozottsággal állít.

A rossz vagy félig rossz tankönyvek, jegyzetek úgy készülnek, hogy befolyásos szakemberek - nem egyszer ilyen-olyan tudományos ranggal felruházottak – presztízs okokból, hiúságból vállalják az egyébként igen rosszul fizetett tananyag elkészítését. Egy szűkebb területen elért tudományos eredmény önmagában még korántsem jelenti azt, hogy az illető egyúttal jó oktató is, jó lényegmeglátó képességgel. Miért is jelentené?

X. egy etikátlan világban jelesre vizsgázott etikából, amiből nem lett semmi haszna. Később viszont az Élet ugyanebből a tárgyból elégtelent adott neki, - ezt viszont már húsosfazék-politikusként kitűnően tudta kamatoztatni!

A csacsi az életvizsgán mindenre hízelgően-helyeslően ráiázott, a táltos csikó viszont szamárságok hallatán fájdalmasan felhorkant-felnyerített. Szamárországban vajon melyikükből lett később főminiszter?

A magyar oktatásnak egyetlen lényeges baja van: képtelen eljutni lényegtelentől a lényegesig, a kevésbé fontostól a nagyon szükségesig. Ennek több oka van, így az is, hogy sok pedagógusnak is elsősorban csak saját tantárgya az igazán lényeges, és másé alig érdekli, no meg maga a mindennapi élet szükséglete sem. Így utáltatja meg az iskola sok-sok nebulóval a szépirodalmat, ezen belül a költészetet, a számokkal nehezen barátkozóval a matematikát, a botfülűvel az éneket, a kevésbé ügyesebbel a testedzést, a tornaórákat, - és folytathatnám. Tudom, hogy kissé sarkított vélemény, és holnap egyre-másra fognak az olvasók tiltakozni, mégis kimondom: a magyar pedagógiai gyakorlat nagy baja, hogy elsősorban büntetni akar és nem tanítani, a tudás szeretetére, gondolkodásra, tisztességes életre nevelni!

Annak a vizsgáztatónak, aki a vizsgán ideges hangulatot, rossz légkört teremt, nem volna szabad vizsgáztatnia, egyes tanintézményeknél mégsem ritka az ilyen vizsgáztató. A tudást, a joggal elvárható mértékben, természetesen, meg kell követelni a vizsgázótól, de jó, vagy legalábbis elviselhető hangulatban, különben ijedtében egyik-másik vizsgázó azt is elfelejti, amit tud.

A tudás önmagában még egyáltalán nem dicsérendő, csak akkor, ha birtokosa jóra használja.

A tanár, ha tudást vet el, gondolkodásra késztető csírákat, akkor magvető, de ha a vizsgán rendszeresen olyasmit kérdez, ami sem előadásaiból, sem pedig a tankönyv anyagából nem következtethető ki, csupán azért, hogy rossz jegyeket adhasson, hatalmát fitogtathassa, akkor inkább cselvető.

Sok diákkal az a baj: akkor hagyja abba a vizsgára való felkészülést, amikor úgy hiszi magáról, hogy tudja az anyagot. Ha valakivel időben ellenőriztetné tudását, a vizsgáig megszabadulhatna ettől a tévhittől.

Hiányos tudás olyan, mint sok betegség: gyógyítani lehet, ez esetben tanulással, de, mint minden más gyógyításhoz, ehhez is érteni kell.

(2009)

Illusztráció: Pixabay.