Feltöltve: 2020-02-18 16:14:43
Megtekintve: 1374
A nagyon válogatós legény
A válogatás sokszor nagyon indokolt, de van, amikor túlzásba viszi valaki, és akkor jogos lehet a fejcsóválás.
Nagybaltás János Picicipellősön éldegélt és, ha munkáról volt szó, hát abban is válogatós volt. Neki, ha kaszálni kellett, két kasza közül az egyik sem volt eléggé éles. Mire eldöntötte, hogy melyik kaszát használja, addigra apja már lekaszálta a rétet. János meg is jegyezte: - Hamar munka ritkán jó, ezért nem siettem el, de te, apám, a hamar munkát is jól el tudod végezni!
Apja erre nem mondott semmit, mert szeretett kaszálni, de még egy kis lelkiismeret furdalása is támadt: elkaszálta a fia elől a füvet?
Fia azonban megnyugtatta:
- Hamar megbocsájtás is ritkán jó, de azért én nem fogok rád egész életedben haragudni azért, amit a kaszád tett!
Ilyen közmondásokat tudott ez a János. Ennyi maradt meg szétszakadt iskoláskönyvéből, amikor Húzó Danival huzakodtak a könyvön. Az a vékony, közmondásokkal és szólásokkal telt rész. A könyv több mint kétharmada Dani kezében maradt. Dani fején viszont sokkal nagyobb púp maradt, mint Jánosén. Így tett ezúttal igazságot az élet. Máskor tett már az élet sok igazságtalanságot is, - meg tesz is!
No, jó, a kasza az kasza, - de a leány, az leány. Tovább nőtt Dani, már minden legénynél legényesebb legény lett, termetesebb.
Mondták neki a szülei:
- Nézz körül, hozz egy dolgos leányt a házhoz, feleségedként!
János átgondolta a dolgot, és kétszer is végigette a falubeli lányos házaknál az ebédet, gyakran a vacsorát is, feleségnek való iránti nézegetés nyomós indokával. Harmadszorra azonban már nem volt akkora hitele, mint először. Még a kocsmában sem!
Bánatában ez a János kezdett nem szépeket mondani az érte való rajongásukat kimutatni nem hajlandó eladó leányokról. Ám csak az igazat mondta:
- Julcsa keze nem kell, mert a kutyája nagyon ugat rám! Ebben a leány keze is benne lehet, vigye el az ördög azt a csirkepaprikást, amivel meg sem kínáltak!
János anyja kicsit továbbvitte az igazságot:
- Hát az a kutya, fiam, talán emlékszik arra, hogy mit csináltál vele iskolás korodban! Meg talán a kutya gazdája is!
János azonban visszavágott:
- Mondtam Julcsának: cseréje ki azt a kutyát egy másikra, amelyik nem ugatós, és annak meg adjon találóbb nevek, mert Morzsinak nevezni egy félelefántnyi nagy kutyatehénkedőt, hát az mégsem találó! Ám Julcsa még erre sem volt hajlandó, és a paprikás csirkére is hiába bámultam nála, nem értette a célzást… Nekem okos lány kell, mert én is okos vagyok, az a leány meg…
Nem járt jól Jánossal egy bizonyos falubeli Kati sem. Bár János kiolvasta megmaradt iskoláskönyve szerény maradékából a mondást: „Könnyű Katit táncba vinni!”, csak azt másként értelmezte, mint a leány. Ez még nem lett volna baj, de Katit nehezen sem lehetett bizonyos táncba belevinni.
Megint más falubeli leányok, nem, hogy a közmondásokat, meg a szólásokat nem értették, de még kerülő úton sem lehetett őket elvezetni az igazságig. Marcsi például örülhetett volna annak, hogy János őt „két szép combot mutogató libuskának” nevezi, ami az udvarlás kezdete is lehet, de a leány mégis csak egy libacombot tett János tányérjára. Igaz, a leány anyja a saját libamelléből adott a legénynek kárpótlást, de hát Jánosban mégis ottmaradt a beletörött tüske hegye…
Végül odaállt apja és anyja elé, és kijelentette:
- Kicsi ez a falu, megyek a nagyvilágba, ami azért, ha talán nem is olyan nagy, a falu kis világánál nagyobb! Az én eszemhez eszesebb leány kell, aki nem eszi meg észnél az én részemet is! Az én leendő feleségem ne csak leányszépség legyen, hanem leányként csuda okos is!
János jólelkű apja adott a fiúnak egy nagyon nagy zsákot: abba tegye azt, amit a világban talál.
János jószívű anyja meg adott a fiának egy kissé kopott, de nagy zsebkendőt, - abba sírjon, ha megríkatja a világ, hiszen, ha a világ nevetteti, akkor a saját markába is nevethet, sőt, akár röhöghet is!
János is jó szándékú volt önmagához, átment a szomszédba, néhány dolgot kölcsönkérni. A szomszédban éppen senki sem volt otthon, de hát az ilyesmi Jánost nem akadályozta a kölcsönkérésben. Kölcsönvett a szomszédtól egy szamarat, „Ha ló nincs, szamár is jó!” felkiáltással, meg egy nagy tarisznyát, utóbbit jól megpakolta a szomszéd éléskamrájából ezzel-azzal, - ilyen élelmes volt!
No, most minden jó volt?
Még nem, mert a csökönyös szamár nem volt jó: nem akart elindulni a nagyvilágba. János utóbbi okból kölcsön vett a pillanatnyilag otthonától távol levő szomszédtól egy cifrán faragott botot is, amit a szamár hátán cifra szavakkal megtoldott, és így a szamár elindult.
A szomszéd viszont talált egy írást a konyhaasztalon a kölcsönvett dolgokról. Utóbbiról még a tanító úr sem tudta megállapítani: ki vett kölcsön és mit, és egyáltalán, a szomszéd tartozik-e valakinek egy szamárral, vagy az eltűnt szamár tartozik-e beszámolni a félig kiürült éléskamráról, meg a szomszéd emlékbotjáról, de lehet, hogy mindezeknek bottal ütheti a nyomát, de egy másik bottal, ha a nála levő bot már eltűnt.
Hát sok mindent talált János a nagyvilágban, ami zsákba tehető. Leányt is talált eleget, de kellőképpen gyönyörűt, és csuda okosat nem.
A világjárás, - ezt csak nem olvasó olvasóim miatt írom, akik erre még nem jöttek rá, - nem veszélytelen. A világot járóval sok minden történhet: 1.) ő járja a világot, de a világ is jár őrajta, utóbbihoz, persze, nem is feltétlenül kell a világot járni, a világ úgy is járhat rajta, hogy ő otthon marad, 2.) a világban sok újat láthat, de a világjárás közben rájöhet arra, hogy az újnak látszók is régiek, 3.) sok régi dolgot láthat újra, de gyakran abban sincsen köszönet, 4.) olyan nagy szerencse is érheti, hogy minden nagyobb szerencsétlenség elkerüli, 5.) rájöhet világjárás közben a közmondás igazságára, hogy nem minden arany, ami fénylik, de gyakran, mikor az arany fénylik, hát abból nagyobb baj lehet és lesz, mint sok ember gondolná. Még több minden más is lehet világjárás közben, de ha mindet felsorolom, akkor még az is megijedhet, aki eddig nyugodtan ült a fenekén, vagy hevert bársonnyal bevont-kivont palotájának gyémántokkal díszített heverőjén!
Végül azonban Jánosnál milyen bájosan csipogó kiscsibe kelt ki a világjárás során a szerencse aranytojásából!
Ott állt ez a János egy nagyon nagy, nagyon kopár hegy előtt. Pontosabban: nem állt, hanem ült a szamáron, de mégis úgy állt, mint szamár a hegyen!
Arra jött ugyanis egy hozzá hasonlóan nagytermetű, nagyon szép leány, aki igen leány volt, utóbbi nagyon látszott rajta, és az is szamáron ült!
János kedvtelve nézegette a leány leányságát!
Azt mondta a leány Jánosnak, nagyon okosan, miközben a kopár hegyre mutatott:
- Ez egy hegy! Kopár. Hát, hogy milyen buta népek vannak! Van olyan, aki felmegy egy ilyen kopár hegyre, egészen a tetejére, és nem gondol arra: ha felment, akkor le is kell majd jönnie! Vannak ilyen nem gondolkodók! Felmenni nehéz, de lábon lejönni sem könnyű! No és mit lehet látni erről a nagy hegyről? Én körbeszamaragoltam a hegyet, és így is mindent láttam! Anélkül, hogy felmentem volna a hegyre! Körben is hegyek vannak körülötte, meg itt-ott rét.
Hű, de tetszett Jánosnak ez a leány! Nem csak a testi felépítése, hanem az esze is. Azt mondta neki:
- Én János vagyok, Nagybaltás, és velem nem lehet kibaltázni! Dicsérem a te nagy eszed, meg a szamaradnak is milyen szép fülei vannak! Igazad van a hegyekről, emberekről, de te még biztosan azt is sejted, hogy egy ilyen nagytermetű legény, mint én, hát annak nem elég négy lekváros bukta, mert akkor nálam ott a leány bukta! Picicipellősön, ahol én születtem, ezt még ma sem tudják a leányok. Meg a kétcombú leány is csak egy libacombot adott, igaz, az anyja libamelle…
A leány azt felelte:
- Én Éva vagyok, Megértő Éva, és ez itt nem holmi Picitcipellős, amiről még nem is hallottam, hanem Nagymelles… A plébános úr is mondta, hogy a Paradicsomban is Éva volt a lány, aki ott volt, és a legény az Édenben sem halt éhen. Mi nem termelünk paradicsomot, Jani, az a bolond csősz, mindig ad, ha nem dugok cserebogarat az orra alá, mert attól fél. Szamaragolj utánam, bemutatlak anyámnak. Apámnak is bemutatnálak, de ő, szegény, már két éve meghalt. Mi van abban az igen nagy zsákodban, amit olyan nem szívesen visz a szamarad, hogy már messziről látszik az undor bájos pofikáján?
János azt felelte: arra még ő is kíváncsi!
Megértő Klári Néni, Éva édesanyja, már nem volt sasszemmel látó, de azt egyből látta, hogy az ő leányához egy ilyen János nevű legény illik, mint Nagybaltás János. Sütött is olyan buktát egy nagy tepsivel, ami mesés ízű volt, de még a kétféle lekváros palacsintából is egyből lecsúszott egy fél tucat a legény torkán.
Kérdezte Éva édesanyja:
- No és mi van a zsákodban, János? Mostani nyári Mikulás, vagy még a tavalyi, téli?
Azt válaszolta János:
- Az utóbbi titok, még valamennyire én előttem is, mert már nem emlékszem mindenre, amit az úton találtam, és beletettem.
Hát, voltak abban a nagy zsákban nem különös és furcsa dolgok egyaránt: három szakadt gatya, egy csomó gatyamadzag, egy fél doboz tintaceruza, egy pár kopott, de még használható állapotú csizma, egy száját tátogató teknősbéka, egy kis fazék, amelyik nem nőtt nagyra, fületlen gombok, egy szobor elhagyott gipszorra, kis kosárka üresen, füles korsó fületlenül, de még egy igen kopott nagy pénztárca is.
Nos, ezek a tárgyak, - a csizmát kivéve, - nem sokat értek, mint tárgyak, de mi volt a nagy bőrtárcában?
Nagy bankóból nagyon sok!
Mint kerülhetett bele az a sok pénz?
Jánosnak rémlett valami:
- Csak az a mókás úr tehette bele a pénzt abba az üres tárcába, amit az úton találtam! Azt mondta nekem, hogy ő milliomosan liliomos! Akkor ezen csak nevettem, de most úgy vélem, hogy kicsit kelekótya is lehetett…
- Kié lesz ez a sok pénz? – tátotta el a száját Klári néni, Éva édesanyja.
- Hát, - mondta János, - a szüleimé a fele, mert apám adta a nagy zsákot, anyám meg a nagy zsebkendőt, amibe végül nem kellett belesírnom, mert nem ríkatott meg a világ.
Ám mondok valamit, csak úgy mellékesen! Klári Néni talán tudja már, hogy leánya nem csak szép, de nagyeszű is. Hozzám illő. Én igen délceg is vagyok, meg az eszem is sok. Klári Néni engem fiává fogadhat, ha hozzám adja Évát. Csak hát van egy közmondás, amit most találtam ki, de a köz majd mondogatja: „Hamar esküvő jobb, mint a halogatott, mivel a halogatás alatt legény is megunhatja a dolgot, meg a leány is”. Ha viszont házasságot kötnek, akkor csak házastársakként unhatják meg egymást, de, ha gyerekeik születnek, akkor nincs is idejük az unalomra, tudom, mert én is voltam gyerek, és annyi mindent csináltam, hogy ha mindezt apám és anyám tudnák, talán még most is meghúznák a fülem!
Éva azt mondta a leánykérésre:
- Piros vagyok, mint az érett paradicsom, de itt van válaszként egy csók, Jancsi, abból értesz, mert te nagyon okos vagy!
Elvitték a sok pénz felét Picicipellősre, János szüleinek, - hát azok csak néztek! Ám azután néztek, miután előbb eltették a pénzt, mert be kell tartani a sorrendet.
A szomszéd, szegény, közben meghalt, de a leánya megházasodott, és ott volt a szomszédban, férjével. Nagyot néztek, amikor János beállított a különös módon kölcsönkért csacsival, a telerakott tarisznyával, meg a faragott bottal.
A leány, vagyis hát már feleség, Panni, azt mondta:
- Sokáig szóbeszéd tárgya volt, hogy a szamarunkat, a tele tarisznyát, meg a faragott botot az ördög vitte el, és az hagyott itt egy olvashatatlan írást. Férjem, Csacskay Bendegúz, író, és meg is írta erről a mesét. Kicsit kicifrázta ugyan, mint valaki ezt a faragott botot… Igazából ezzel a mesével indult el írói pályáján, ez volt az első nagy sikere!
(2020)
Illusztráció: Pixabay.
Nagybaltás János Picicipellősön éldegélt és, ha munkáról volt szó, hát abban is válogatós volt. Neki, ha kaszálni kellett, két kasza közül az egyik sem volt eléggé éles. Mire eldöntötte, hogy melyik kaszát használja, addigra apja már lekaszálta a rétet. János meg is jegyezte: - Hamar munka ritkán jó, ezért nem siettem el, de te, apám, a hamar munkát is jól el tudod végezni!
Apja erre nem mondott semmit, mert szeretett kaszálni, de még egy kis lelkiismeret furdalása is támadt: elkaszálta a fia elől a füvet?
Fia azonban megnyugtatta:
- Hamar megbocsájtás is ritkán jó, de azért én nem fogok rád egész életedben haragudni azért, amit a kaszád tett!
Ilyen közmondásokat tudott ez a János. Ennyi maradt meg szétszakadt iskoláskönyvéből, amikor Húzó Danival huzakodtak a könyvön. Az a vékony, közmondásokkal és szólásokkal telt rész. A könyv több mint kétharmada Dani kezében maradt. Dani fején viszont sokkal nagyobb púp maradt, mint Jánosén. Így tett ezúttal igazságot az élet. Máskor tett már az élet sok igazságtalanságot is, - meg tesz is!
No, jó, a kasza az kasza, - de a leány, az leány. Tovább nőtt Dani, már minden legénynél legényesebb legény lett, termetesebb.
Mondták neki a szülei:
- Nézz körül, hozz egy dolgos leányt a házhoz, feleségedként!
János átgondolta a dolgot, és kétszer is végigette a falubeli lányos házaknál az ebédet, gyakran a vacsorát is, feleségnek való iránti nézegetés nyomós indokával. Harmadszorra azonban már nem volt akkora hitele, mint először. Még a kocsmában sem!
Bánatában ez a János kezdett nem szépeket mondani az érte való rajongásukat kimutatni nem hajlandó eladó leányokról. Ám csak az igazat mondta:
- Julcsa keze nem kell, mert a kutyája nagyon ugat rám! Ebben a leány keze is benne lehet, vigye el az ördög azt a csirkepaprikást, amivel meg sem kínáltak!
János anyja kicsit továbbvitte az igazságot:
- Hát az a kutya, fiam, talán emlékszik arra, hogy mit csináltál vele iskolás korodban! Meg talán a kutya gazdája is!
János azonban visszavágott:
- Mondtam Julcsának: cseréje ki azt a kutyát egy másikra, amelyik nem ugatós, és annak meg adjon találóbb nevek, mert Morzsinak nevezni egy félelefántnyi nagy kutyatehénkedőt, hát az mégsem találó! Ám Julcsa még erre sem volt hajlandó, és a paprikás csirkére is hiába bámultam nála, nem értette a célzást… Nekem okos lány kell, mert én is okos vagyok, az a leány meg…
Nem járt jól Jánossal egy bizonyos falubeli Kati sem. Bár János kiolvasta megmaradt iskoláskönyve szerény maradékából a mondást: „Könnyű Katit táncba vinni!”, csak azt másként értelmezte, mint a leány. Ez még nem lett volna baj, de Katit nehezen sem lehetett bizonyos táncba belevinni.
Megint más falubeli leányok, nem, hogy a közmondásokat, meg a szólásokat nem értették, de még kerülő úton sem lehetett őket elvezetni az igazságig. Marcsi például örülhetett volna annak, hogy János őt „két szép combot mutogató libuskának” nevezi, ami az udvarlás kezdete is lehet, de a leány mégis csak egy libacombot tett János tányérjára. Igaz, a leány anyja a saját libamelléből adott a legénynek kárpótlást, de hát Jánosban mégis ottmaradt a beletörött tüske hegye…
Végül odaállt apja és anyja elé, és kijelentette:
- Kicsi ez a falu, megyek a nagyvilágba, ami azért, ha talán nem is olyan nagy, a falu kis világánál nagyobb! Az én eszemhez eszesebb leány kell, aki nem eszi meg észnél az én részemet is! Az én leendő feleségem ne csak leányszépség legyen, hanem leányként csuda okos is!
János jólelkű apja adott a fiúnak egy nagyon nagy zsákot: abba tegye azt, amit a világban talál.
János jószívű anyja meg adott a fiának egy kissé kopott, de nagy zsebkendőt, - abba sírjon, ha megríkatja a világ, hiszen, ha a világ nevetteti, akkor a saját markába is nevethet, sőt, akár röhöghet is!
János is jó szándékú volt önmagához, átment a szomszédba, néhány dolgot kölcsönkérni. A szomszédban éppen senki sem volt otthon, de hát az ilyesmi Jánost nem akadályozta a kölcsönkérésben. Kölcsönvett a szomszédtól egy szamarat, „Ha ló nincs, szamár is jó!” felkiáltással, meg egy nagy tarisznyát, utóbbit jól megpakolta a szomszéd éléskamrájából ezzel-azzal, - ilyen élelmes volt!
No, most minden jó volt?
Még nem, mert a csökönyös szamár nem volt jó: nem akart elindulni a nagyvilágba. János utóbbi okból kölcsön vett a pillanatnyilag otthonától távol levő szomszédtól egy cifrán faragott botot is, amit a szamár hátán cifra szavakkal megtoldott, és így a szamár elindult.
A szomszéd viszont talált egy írást a konyhaasztalon a kölcsönvett dolgokról. Utóbbiról még a tanító úr sem tudta megállapítani: ki vett kölcsön és mit, és egyáltalán, a szomszéd tartozik-e valakinek egy szamárral, vagy az eltűnt szamár tartozik-e beszámolni a félig kiürült éléskamráról, meg a szomszéd emlékbotjáról, de lehet, hogy mindezeknek bottal ütheti a nyomát, de egy másik bottal, ha a nála levő bot már eltűnt.
Hát sok mindent talált János a nagyvilágban, ami zsákba tehető. Leányt is talált eleget, de kellőképpen gyönyörűt, és csuda okosat nem.
A világjárás, - ezt csak nem olvasó olvasóim miatt írom, akik erre még nem jöttek rá, - nem veszélytelen. A világot járóval sok minden történhet: 1.) ő járja a világot, de a világ is jár őrajta, utóbbihoz, persze, nem is feltétlenül kell a világot járni, a világ úgy is járhat rajta, hogy ő otthon marad, 2.) a világban sok újat láthat, de a világjárás közben rájöhet arra, hogy az újnak látszók is régiek, 3.) sok régi dolgot láthat újra, de gyakran abban sincsen köszönet, 4.) olyan nagy szerencse is érheti, hogy minden nagyobb szerencsétlenség elkerüli, 5.) rájöhet világjárás közben a közmondás igazságára, hogy nem minden arany, ami fénylik, de gyakran, mikor az arany fénylik, hát abból nagyobb baj lehet és lesz, mint sok ember gondolná. Még több minden más is lehet világjárás közben, de ha mindet felsorolom, akkor még az is megijedhet, aki eddig nyugodtan ült a fenekén, vagy hevert bársonnyal bevont-kivont palotájának gyémántokkal díszített heverőjén!
Végül azonban Jánosnál milyen bájosan csipogó kiscsibe kelt ki a világjárás során a szerencse aranytojásából!
Ott állt ez a János egy nagyon nagy, nagyon kopár hegy előtt. Pontosabban: nem állt, hanem ült a szamáron, de mégis úgy állt, mint szamár a hegyen!
Arra jött ugyanis egy hozzá hasonlóan nagytermetű, nagyon szép leány, aki igen leány volt, utóbbi nagyon látszott rajta, és az is szamáron ült!
János kedvtelve nézegette a leány leányságát!
Azt mondta a leány Jánosnak, nagyon okosan, miközben a kopár hegyre mutatott:
- Ez egy hegy! Kopár. Hát, hogy milyen buta népek vannak! Van olyan, aki felmegy egy ilyen kopár hegyre, egészen a tetejére, és nem gondol arra: ha felment, akkor le is kell majd jönnie! Vannak ilyen nem gondolkodók! Felmenni nehéz, de lábon lejönni sem könnyű! No és mit lehet látni erről a nagy hegyről? Én körbeszamaragoltam a hegyet, és így is mindent láttam! Anélkül, hogy felmentem volna a hegyre! Körben is hegyek vannak körülötte, meg itt-ott rét.
Hű, de tetszett Jánosnak ez a leány! Nem csak a testi felépítése, hanem az esze is. Azt mondta neki:
- Én János vagyok, Nagybaltás, és velem nem lehet kibaltázni! Dicsérem a te nagy eszed, meg a szamaradnak is milyen szép fülei vannak! Igazad van a hegyekről, emberekről, de te még biztosan azt is sejted, hogy egy ilyen nagytermetű legény, mint én, hát annak nem elég négy lekváros bukta, mert akkor nálam ott a leány bukta! Picicipellősön, ahol én születtem, ezt még ma sem tudják a leányok. Meg a kétcombú leány is csak egy libacombot adott, igaz, az anyja libamelle…
A leány azt felelte:
- Én Éva vagyok, Megértő Éva, és ez itt nem holmi Picitcipellős, amiről még nem is hallottam, hanem Nagymelles… A plébános úr is mondta, hogy a Paradicsomban is Éva volt a lány, aki ott volt, és a legény az Édenben sem halt éhen. Mi nem termelünk paradicsomot, Jani, az a bolond csősz, mindig ad, ha nem dugok cserebogarat az orra alá, mert attól fél. Szamaragolj utánam, bemutatlak anyámnak. Apámnak is bemutatnálak, de ő, szegény, már két éve meghalt. Mi van abban az igen nagy zsákodban, amit olyan nem szívesen visz a szamarad, hogy már messziről látszik az undor bájos pofikáján?
János azt felelte: arra még ő is kíváncsi!
Megértő Klári Néni, Éva édesanyja, már nem volt sasszemmel látó, de azt egyből látta, hogy az ő leányához egy ilyen János nevű legény illik, mint Nagybaltás János. Sütött is olyan buktát egy nagy tepsivel, ami mesés ízű volt, de még a kétféle lekváros palacsintából is egyből lecsúszott egy fél tucat a legény torkán.
Kérdezte Éva édesanyja:
- No és mi van a zsákodban, János? Mostani nyári Mikulás, vagy még a tavalyi, téli?
Azt válaszolta János:
- Az utóbbi titok, még valamennyire én előttem is, mert már nem emlékszem mindenre, amit az úton találtam, és beletettem.
Hát, voltak abban a nagy zsákban nem különös és furcsa dolgok egyaránt: három szakadt gatya, egy csomó gatyamadzag, egy fél doboz tintaceruza, egy pár kopott, de még használható állapotú csizma, egy száját tátogató teknősbéka, egy kis fazék, amelyik nem nőtt nagyra, fületlen gombok, egy szobor elhagyott gipszorra, kis kosárka üresen, füles korsó fületlenül, de még egy igen kopott nagy pénztárca is.
Nos, ezek a tárgyak, - a csizmát kivéve, - nem sokat értek, mint tárgyak, de mi volt a nagy bőrtárcában?
Nagy bankóból nagyon sok!
Mint kerülhetett bele az a sok pénz?
Jánosnak rémlett valami:
- Csak az a mókás úr tehette bele a pénzt abba az üres tárcába, amit az úton találtam! Azt mondta nekem, hogy ő milliomosan liliomos! Akkor ezen csak nevettem, de most úgy vélem, hogy kicsit kelekótya is lehetett…
- Kié lesz ez a sok pénz? – tátotta el a száját Klári néni, Éva édesanyja.
- Hát, - mondta János, - a szüleimé a fele, mert apám adta a nagy zsákot, anyám meg a nagy zsebkendőt, amibe végül nem kellett belesírnom, mert nem ríkatott meg a világ.
Ám mondok valamit, csak úgy mellékesen! Klári Néni talán tudja már, hogy leánya nem csak szép, de nagyeszű is. Hozzám illő. Én igen délceg is vagyok, meg az eszem is sok. Klári Néni engem fiává fogadhat, ha hozzám adja Évát. Csak hát van egy közmondás, amit most találtam ki, de a köz majd mondogatja: „Hamar esküvő jobb, mint a halogatott, mivel a halogatás alatt legény is megunhatja a dolgot, meg a leány is”. Ha viszont házasságot kötnek, akkor csak házastársakként unhatják meg egymást, de, ha gyerekeik születnek, akkor nincs is idejük az unalomra, tudom, mert én is voltam gyerek, és annyi mindent csináltam, hogy ha mindezt apám és anyám tudnák, talán még most is meghúznák a fülem!
Éva azt mondta a leánykérésre:
- Piros vagyok, mint az érett paradicsom, de itt van válaszként egy csók, Jancsi, abból értesz, mert te nagyon okos vagy!
Elvitték a sok pénz felét Picicipellősre, János szüleinek, - hát azok csak néztek! Ám azután néztek, miután előbb eltették a pénzt, mert be kell tartani a sorrendet.
A szomszéd, szegény, közben meghalt, de a leánya megházasodott, és ott volt a szomszédban, férjével. Nagyot néztek, amikor János beállított a különös módon kölcsönkért csacsival, a telerakott tarisznyával, meg a faragott bottal.
A leány, vagyis hát már feleség, Panni, azt mondta:
- Sokáig szóbeszéd tárgya volt, hogy a szamarunkat, a tele tarisznyát, meg a faragott botot az ördög vitte el, és az hagyott itt egy olvashatatlan írást. Férjem, Csacskay Bendegúz, író, és meg is írta erről a mesét. Kicsit kicifrázta ugyan, mint valaki ezt a faragott botot… Igazából ezzel a mesével indult el írói pályáján, ez volt az első nagy sikere!
(2020)
Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!