Mi képernyőn ott viháncol.. - a látszat?
Alig hihető: valóság lehet
e felfuvalkodott bábok világa,
mit bámulnak butított emberek,

míg forog, röhög körsátoros cirkusz.
Hazugság ömlik. Szájal lelki gnóm.
A cethal kivet undorító Jónást
gyomrából minden tengerfordulón?

Honnan e táj? S hová tűnt az a másik,
Erdő Apám, s gyönyörű Rét Anyám?
Hová tűnt el a megtisztított tisztás,
hallgató s zengő Szépség, - a Hazám?

Elvette egy álarcos, gonosz isten
az Időt, melyben fényt adott a Nap,
s varázs ígért, dúdolt virágmagokban,
s kék kísért lélegző csillagokat.

Ott küzdelem, s kísérlet valóság volt.
Lehetett fában keresni a Fát,
tavaszban Tavaszt, s gyümölcse a Nyárnak
felvillantotta piros önmagát.

Honnan e táj, mostani, megvetendő?
Itt is, ott is mohó, szennyes kezek,
alig találsz már egyenes gerincet,
igaz szavú bátor becsületet..

S még hogy ünnep! Ünnepe tolvajoknak.
Körcirkusz tánc, tapsot kap, aki lop,
s valahol, versben, elámul Petőfi:
- Ezekről mondják azt, hogy magyarok?

Naiv Költő, tudósa Értelemnek,
s szép indulatnak, - heves vérű faj,
kiben együtt volt az a szláv szelídség,
s igazságért égig ugró magyar!

Mindig naiv (mert jót akar) a költő, -
és végül mindig elhagyja a nép,
mely, nagy tettekkel olykor szinte Isten,
s könnyen lesz kődobáló csőcselék.

(2015)

A képen:
Megkövezés, XVI. század körül, szerzője ismeretlen, forrás: http://offline.hu/kikapcs/2014/11/a-tortenelem-legszigorubb-buntetesei