Persze, gonosz varázslók is vannak, de Bubucskaföldi Kukucska Márton jó varázsló volt. A Bubucskahegyen éldegélt grófként, kacsalábon forgó ötemeletes kastélyában, onnan nézte le időnként az arrafelé járókat, de igen igazságos lenézéssel, mert mindenkit egyformán. Cselekedni viszont csak jót cselekedett, senkit sem ijesztett halálra, de még a Halált is többször elijesztette a völgyből. Bár, ha jól meggondolom, mikor valaki elijeszti a Halált, aki egy rossz embert akar elvinni, az jót cselekszik? Lehet, hogy szándékában igen, - de valójában?

Egy napon azonban Márton megunta a jó cselekedeteket, és bár rosszakra, bármennyire is divatosak a világban, nem vállalkozott, mégis így szólt ötemeletes, szélkakasos, kacsalábon forgó, és a meglepetéstől most hápogni sem tudó kastélyához, aki a Kacsázó Gedeon névre hallgatott:

Tisztelt Kacsázó Gedeon!
Ön kastély, s tisztelem, nagyon!
Ám ezután paraszt leszek,
hét lóval szántok és vetek!
S ha már beért a sok kalász,
ez hoz aratást, nyaralás!
Mindkét kézbe kaszát veszek,
s kaszálom az éretteket!
Grófi címem itt is hagyom,
s majd a zümmögést hallgatom:
méhek termelik mézemet,
s álmodok édenéletet!
Egy év, nem több, Gedeonom!
Ön én egy évre itt hagyom,
s arra kérem, Gedeonom:
addig ne sírjon oly nagyon!

Kacsázó Gedeon, a kacsalábon forgó kastély, egyből megértette (vannak értelmes grófi kastélyok is!), hogy, ha sírnia nem is kell, de azért gazdája versén röhögnie illetlenség volna, meg más okokból sem tanácsos, mert a legjámborabb oroszlán sem szereti, ha a bajuszát meghúzzák. Sőt, olyan okos kastély volt, hogy még mindazt, amit Márton történeteiről, verseiről és mostani paraszttá lenni vágyáról gondolt, azt sem kötötte gazdája orrára. Többnyire Márton olvasói is így tettek, azokból már három is volt, ami, ha tömegnek kicsike is, már egy terebélyes Olvasói Fa magocskája.

Márton megtartotta a saját magának adott szavát.

Elment egy világvégi faluba, ahol maga a falu, de még a világvégi ország is, egy tátongó, gyönyörű nagy szakadék szélén volt, onnan bámult le igen magabiztos ábrázattal.

Márton vett magának a világvégi faluban egy szerénykedő, hatszobás, tornácos parasztházat, majd vállon veregette a potrohos bírót, és kijelentette: ő mostantól már nem gróf, hanem egy nagy paraszt.

A bíró tisztelettel hajolt meg előtte, mert a hajlongásokból eddig mindig haszna volt, de amikor egyszer odáig mert menni, hogy egy nagy úrnak megemlített egy „talán” szócskát is, hát azt igen bánta utána:
- Én nagy tisztelettel fogadom a méltóságos paraszt urat, tekintsen a legalázatosabb szolgájának. Ha esetleg a méltóságos paraszt úr jelképesen földet is szeretne venni, mondjuk húsz-harminc holdat, azt a termésért ingyen is felszántják, bevetik, learatják a kevésbé módosabb parasztok, akiknek nincs, vagy csak egy-két hold földjük van, és napszámban unatkoznak!

Márton e bölcs tanácsért ismét vállon veregette a bírót, és a hatszobás parasztházba felfogadta szakácsnőnek Mari Nénit, vagyis Mindentudó Jánosnét, aki nem tudott mindent, de a főzéshez-sütéshez nagyon értett, meg a házat is rendben tartotta.

Méhkaptárak is jöttek, méhekkel, Márton parancsszavára, de ezeknek, szintén parancsszóra, hamarosan távozniuk kellett. Kiderült ugyanis: a méheknek nem csak szép, lágyan zümmögő hangjuk van, hanem fullánkjuk is. Meg félreértős rovarok, másként értelmezik a szeretet közelségét, mint egy költői lelkületű varázsló.

Ezt követően Márton hozzálátott a paraszti munka tanulmányozásához. Szép verset írt a szántásról, majd a vetésről, és később a zöldellő búzamező még inkább meghatotta. Később, aratás után, fel is jegyezte a paraszti életet nem ismerő városiak okítására:

Amikor még zöld a kalász,
zölden fésülgeti a szél,
ilyenkor még otthon pihen
kezektől kopott kaszanyél,
vagy csak a fű, amit kaszál
kifent kaszával a paraszt, -
de aranyarcú gabona
éles kaszát földjén maraszt!
Áldott idő, marokszedés,
kévékbe kötött sok kalász,
nincsen dalokra szebb idő,
mint mikor itt az aratás!
Fent felfénylik pacsirtaszó,
vagy dalt szolgáló más madár
hangja, - égáldott gabona,
szívemben mosolyogsz, te nyár!

Márton, persze, a versírás idejét nem a beérett búzamezőn töltötte, de azért az aratást is megszemlélte. Az aratók daloltak is neki, ami még költőiebbé varázsolta a tájat.

No és milyen szerencse érte ezt a varázslót!

Talált egy vizenyős rétet. Az cuppanós csókokat adott a csizmájának, de hát az ilyen rét kötelessége. Ám talált ott egy talpalatnyi kis szigeten csíkhalakat halászó macskát, amelyiknek a bundája fekete volt, de a farka fehér!

A cica ugyan nem akarta abbahagyni a csíkhal halászatot, de Márton beemelte sonkaszagú tarisznyájába. A tarisznyában még volt sonka is. Így a varázslónak sikerült hazavinnie a cicát, és elneveznie Fehérfarkú Ferdinándnak. Mari néninek is tetszett a macska, igaz, minden tetszett neki, ami új gazdájának tetszett, mert Márton nem volt szűkmarkú.

Márton elhatározta: megtanítja a cicát az embernyelv egy olyan változatára, amit csak a nagyon tanulékony emberek képesek megérteni, de ilyen ember ritka, mint a fehér holló, az említett világvégi faluban viszont, - úgy tűnt!, - fehér holló nincsen is, ott a kevésbé fekete már szinte fehérnek tartható, de még az sem gyakori.

Hát a cica úgy megtanult ezen a varázslónyelven, hogy az igazi csoda volt a sok hamis csoda között! Mari néni is megdicsérte a cicát, bár a furcsa nyávogásból csak annyit értett meg: a cica nem fogja visszautasítani a libamájat, ha megkínálják vele!

A varázsló abban a hitben tanította e nyelvre a cicát, hogy senki sem fülel e nyávogós jelenetekre, senkinek sincs ebben a faluban annyi esze: megértse, amit ő ért már, és Fehérfarkú Ferdinánd is egyre inkább.

Semmit sem szabad azonban túlzásba vinni, még a lebecsülést sem!

Valaki a szomszéd ház kertjében ugyan ugyanis gyakran fülelt. Szép fülekkel fülelt, de azért varázslatos nagy szemeit is használta.

Ki volt az?

A szomszéd házacska úrnője, Kapa Éva.

Ő volt a falu legszebb leánya. Igaz, két másik leány is megközelítette Éva szépségét, és azok mindketten külön-külön magukat tartották a Falu Legszebb Leányának, de meg tucatnyi mérsékelten szép leány is ugyanezt tartotta magáról, - de valójában Kapa Éva volt a legszebb.

Ám ez a leány, mármint Kapa Éva, okos is volt, nagyon.

Így gondolkodott:
- Ha én Éva vagyok, e kétszobás házban, miért ne lehetne a hatszobás ház gazdája Ádám, még ha a neve Márton is? Ha én Kapa Éva vagyok, miért ne kapálhatnék a saját kertemben akkor, amikor a szomszéd kertben a leendő Ádám, még ha most Márton is, a csinos macskáját tanítja valamiféle cirkuszi mutatványra? No és miért kellene nekem, ha szemérmes, szende parasztleány vagyok is, e dög meleg nyárban, bundában kapálnom? A bunda helyett, igaz, nem használhatok csak egy fügelevelet öltözetnek, de azért vannak olyan lenge ruhadarabkák, amelyek…

Elég volt-e Bubucskaföldi Kukucska Márton szívének meghódításához Kapa Éva néhány kapálási bemutatása?

Nem volt elég. Mártonnak megtetszett ugyan a leány, és tervbe vette, hogy majd a leányt is megtanítja valami hasznos dologra, de a varázsló szíve egyelőre a macska, Fehérfarkú Ferdinánd tanítását szolgálta.

Így következett be a váratlan fordulat: Kapa Éva beleszeretett Mártonba, - de mit ér a szeretet viszont szeretet nélkül?

Ám nagyon okos leány volt ez az Éva: észrevette, hogy Márton nem cirkuszi mutatványra tanítja a cicát, hanem – beszédre!

Hát, ugye sok mindent lehet lopni. Nem csak pénzt, időt, diplomát, hatalmat, tudományos értekezést, lovat, birkát, tyúkot, libát, malacot, - hanem ingyen nyelvórákat is.

Mire Fehérfarkú Ferdinánd megtanult a varázslóval beszélgetni nyinyámnyemenciciscicándi nyelven, addigra a saját kertjéből, kapálgatások közben, átfülelő és ügyesen átnézegető Éva leány is folyékonyan beszélte ezt az érdekesen nyávogósat, - és még jól is állt neki!

Tréfásan úgy is mondhatnám: Éva a Kor Cicája volt! Tudta mit kell tennie. Hozott a cicának füstölt marhanyelvet, sült libamájat, meg egy köcsög jó falusi tejfölt, nem idővesztegetés vagy elvesztegetés céljára, hanem becsületes megvesztegetésre. Nem vesztegette az időt sem, mindent elmondott Fehérfarkú Ferdinándnak.

Azt mondta neki a cica:
- Két nő megértheti egymást, ha nem ugyanaz a kandúr kell mindegyiknek. Egyszerű a dolog, mint az egérkergetés. Én ugyanis nem fogok már egereket, csak kergetem őket, hogy ne hízzak el a másfajta ínyencfalatoktól. Ha beleszerettél a gazdámba, nem kell kiszeretned belőle. Lehetsz a gazdám mellett a gazdasszonyom is, te szülsz kisbabákat, én szülök kiscicákat, te vigyázol a kisbabákra, meg a kiscicákra, megparancsolod a szakácsnőnek, hogy lásson el minket mindenféle jó falattal, - és miénk a világ! Ez nem lesz nehéz!
Feküdj bele az ágyadba, és sóhajtozz, erősen! Beteg leszel, én meg áthívom a varázslót, hogy segítsen rajtad!

Megértette ezt Kapa Éva. Felvette a legszebben kihímzett hálóingét, befeküdt az ágyba. Szaladt a cica, hamarosan meg rohant vissza, a varázslóval együtt.

A varázsló izgatottan, kétségbeesetten mondta:
- Éva kisasszony, úgy hallom, megállt a szíve, nem dobog!

- Így van! – sóhajtott a leány. Már nem is dobog!

Az ijedt varázsló a leány szívére tette a kezét. A leány szíve vadul dobogott, sőt, még a varázslóé is rákezdte. Hát lehet, hogy ezzel a kézrátétellel gyógyította meg a leány szívét?

A leány nem akármilyen csókkal fizette meg a segítséget.

A következő hetekben még kétszer került sor a varázsló gyógyító segítségére, ezeknél kissé tovább tartott a segítség, de a fizetség is nőtt, két, majd három csókra.

Végül azt mondta a cica a gazdájának:
- Nagyon belejöttél e leány gyógyításába, és a te szíved is igen dobog minden alkalommal, még én is meghallom! Nem volna egyszerűbb, ha véget vetnél e leány leányságának, elvennéd feleségül, és akkor, ha nem dobog a szíve, mivel úgyis melletted fekszik az ágyban, a füledbe is belesúghatja panaszát…

Márton elismerően csókolta meg cicáját:
- Te milyen okos cica vagy!

Megvolt a falusi lakodalom, de az esküvő után, a mézeshetek elteltével, Bubucskavölgyi Kukucska Mártonnak be kellett vallania: ő nem is akkora paraszt, mint aminek mutatta magát, hanem inkább grófféle, és nagyon bánná-e az ő felesége, született Kapa Éva, ha felkeresnék az ő elhagyott ötemeletes kastélyát, Kacsázó Gedeont? Ő itt már kicsit unja magát. Persze, a két falusi házat, meg a mások által művelt harminc hold földet megtartják, mert olykor a falusi élet az igazi… Fehérfarkú Ferdinánd velük utazna a kastélyhoz… Bánná-e mindezt az ő drága felesége?

Éva, az illem kedvéért, úgy tett mintha ezt kicsit bánná, mert érezte: ennyivel tartozik szülőfalujának, de hozzátette: ő természetesen követi férjét tűzön-vízen át, aki nem csak a férje, hanem varázslatos orvosa is, de meg kíváncsi lett a különös kastélyra is…

Lám! Mindent meg lehet oldani, nem kell hozzá csak néhány csekélység: egy jószívű varázsló, egy hihetetlenül okos macska, egy talpraesett, csodálatosan szép leány, meg egy ötemeletes, kacsalábon forgó kastély a hozzá tartozó természeti szépségekkel, - a többi már megy, magától!

(2019)

llusztráció: Pixabay.