Az Idő-folyó furcsán kétirányú:
siettetnénk, ha előre halad,
mert ilyenkor ritkán gyors, pikkelyt villant
hol öröm-, hol meg bánat-pillanat.

Ám visszafelé is tart, hamarosan,
és belőle a múlt zuhog, zuhog,
s fényes tenyérben emlékecske-házak,
remény-csókok, hit-útú csillagok,

s hajlott kérdőjel: a part mit akart ott,
voltban? Feltűnik szétmosott sziget
helye, s az is: piros aranypecséttel
mint látott el volt-alkony szíveket.

A víz mutatja egykor-önmagam, de
visszafelé sem vagyok más halott, -
a táj árult el, és nem én a tájat:
dacos halottként meg így halhatok.

Kevés ez, Folyó? Több nem is lehetne?
A hiába-szót viszem, vinni kell.
A Közösség kell, - s nem kell a közösség,
hamis virágos isteneivel,

s a nép sem kell, mikor elbutult állat, -
pedig az állat okos is lehet:
megkülönböztet jó embert és rosszat,
becstelenséget és becsületet.

Ó, furcsa Folyó, kétirányú mozgás,
jelenben múltat is látó halott!
A tétováknak vers inthet, kiálthat,
ha nem is érhet meg pirkadatot.

(2011)

Illusztráció: Pixabay.