Eljött az ősz, és színekkel zenélt
egy volt tájnak, mely Szépségeknek élt,

s nagy köntösén át-, meg át csillogott
elmúlás, finom, fénylelkű titok,

mely úgy titok: bár rejti önmagát,
de sejteti, - szépségben él tovább,

meg csúfban is, torzban is, mert a holt
arcokról már tanulság lesz a volt,

s annak, ki ért, máris ott múlt s jelen
(együtt: jövőt ad), – a történelem.


Az őszök is, - akkor… Szívem hona
többnyire nem volt hozzám mostoha.

A nyáj? Csendben húzódott völgybe le,
de csúcs felé mentem, tágabb mese

vonzott, amelyben végtelen világ
szórja piros tükörre csillagát.


Az őszök – akkor… Csak emléke él
egy volt tájnak. S nem Szépségnek zenél

mostani ősz, hideg színsort ragyog, -
de szívem piros tükrén csillagok,

s bár más a csúcs, és fáj a szem, ha lát,


jobban látom egy volt táj igazát.


(2019)

Illusztráció: Pixabay.