Érett szedren kis cukorcsillagok
édesgették magukhoz a napot,
s darázs szimatolt, e fenegyerek.
Zöld lombokat lankasztott a meleg.

Fentről bámult folyton kíváncsi kék,
s előcsipogtak felhő-hócsibék.
Szóval: nyár volt. Színjáték, végtelen.
Álmos nyugalom, álmos félelem, -

s álom sehol. Csupán a vágy maradt
az Álmomra, álomvágyó nyarak!
Egy darabig. Majd vágy, mely kincsre vágy,
elvesztette a kincset: önmagát.

Félig a lustaság beszélte le:
- Álomkincs? Tél-túl fárasztó mese!
Félig a bölcsesség gondolta úgy:
hiába kört jár végül minden út.

Lehet: így van. Mégis, olykor miért
fáj a Nincs, ha hiánya szívhez ért,
s végtelen mögé rejtett végtelen
álmot kér virágalkony-éneken?

Érett szedren kis cukorcsillagok
búcsúztatták az elcsengő napot.
A darázs szállt, eltűnt, akár a fény
életestém tücsökhang-szőnyegén.

Eltűnt, igen. Élő fény nem maradt,
csupán halott, mit őriz hold-lakat.
Fény, mely bezárt. És álmatlan, velem:
rabságba zárt szabadság, végtelen.

(1990-es évek)

Illusztráció: Pixabay.