Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2020-08-21
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2019-05-23 15:29:31
Megtekintve: 143
Bolondocska Márton ollós álmai
Bolondocska Márton apja, anyja, meg két testvére, valamint ő maga is, úgy nézett ki, ment egy nagy medve. A nevük fura volt, kissé bántó is lett volna, de egy idő után már senki sem tett célzást erre. Nem jó célozgatni olyan medvére, amelyiknek bunkója is van, meg kétcsövű vadászpuskája, de a tenyere sem kicsi, bár nem mancs, és nincsenek rajta nagy karmok.

No és most lássatok csodát olvasóim! A Bolondocska-családnak jól állt a medveség! A három medvelegény ölelgetését bizony nem egy leány szívesen vette volna, de erre, egyelőre, hiába célozgattak a hajadonok.

Bolondocska Márton volt a legidősebb, jó humorú, medvének csinos, és még az iskolában is kivágta egyszer a rezet, amikor az volt a feladat, hogy mindenki költsön egy verset. A legjobb verset felírják a kéménybe, korommal, és mindaddig olvasható lesz ott, amíg az őszi hidegek miatt nem kell befűteni a kályhákba.

Tavasszal írta ezt a verset, élete egyetlen költeményét, ez a Márton:

Jó volna, ha a málna,
most a szájamban málna,
mert imádom a málnát,
és hű de enném, már ma!

Ha volna, akkor enném,
befőttként is, és hittem,
hogy van még egy üveggel, -
de kiderült, hogy nincsen!

Az ember így csalódik
kamrában és befőttben,
s szomorú gondolattal
konyhánkban elidőztem…

Akkor bejött a macska,
én verset írtam, s egyben,
miként igazi költő,
a macskát is figyeltem!

Ez nem okozott gondot:
a vers magát is írja,
s egy édes málnafoltot
képzeltem kék papírra!

A macskát is figyeltem:
az málnát nem kért, persze,
de azért ravasz macska,
és megkérdeztem: - Csensz, te?

Nyávogta? Nem Csensz, - macska,
de Kínáról meséljek!
Meséltem, s közben eltűnt
sült hal, - és ez a lényeg,

mert jó anyám kereste,
és rám fogta a dolgot,
szóval: se hal, se málna, -
ily dolog dohogott ott.

A konyhából kidobtak.
A macska nyalta bajszát.
A málna sem vöröslött, -
így volt! Ez színigazság!

Ó, hát milyen is a világ! Az osztály nagyokat röhögött a versen, de csak addig, amíg a mosolygó tanár úr, nem izgatta fel magát a röhögésen, és nem íratott dolgozatot számtanból. Márton szájából eltűnt a málna édes íze, de azért a tanár azt mondta: övé az első díj, a másik és harmadik azért nem, mert csak első díj van, ám, ha Márton megígéri, hogy nem ír ebben a földi életében több verset, akkor jutalmul ezt a mostanit nem írják fel a kéménybe, korommal. Ilyen jóságos volt a tanár úr!

No, ez régebben volt. Bolondocska Márton betartotta a szavát: nem írt több verset.

Álmodni azonban álmodott. Utána azt mondta az apjának és az anyjának:
- Drága Szüleim! Álmomban vándor szabólegény voltam, vígan fütyültem, ollót csattogtattam. Jött egy királyleány, meglátott, megkért: csináljak neki hét nyelven beszélő szoknyát! Csináltam. Beleszeretett a kapott szoknyába, utána meg belém is! Hosszú útra megyek, szabólegény leszek!

Anyja csak annyit mondott neki: - Ne menj el! Utána meg sírt, mint a záporeső…

Azt mondta neki az apja:
- Egy álom csak egy, nem kettő. Vannak ravasz álmok. Vigyázni kell, mert nem minden király szereti szabólegényhez, vagy disznópásztorhoz adni a leányát. A királyleányról lerepülhet a szoknya, de te is berepülhetsz a börtönbe… Álmodj egy másikat, hihetőbbet!

Szót fogadott Márton, engedelmesen, még aznap éjjel másikat álmodott, és utána így szólt:
- Drága Szüleim! Álmomban vándor kertészlegény voltam, vígan fütyültem, kertészollót csattogtattam. Jött egy királyleány, meglátott, megkért: csináljak neki hét nyelven beszélő kertet! Csináltam. Beleszeretett abba kertbe, amit csináltam neki, utána meg belém is! Hosszú útra megyek, kertészlegény leszek!

Anyja csak annyit mondott neki: - Ne menj el! Utána meg sírt, mint a záporeső…

Azt mondta neki az apja:
- Két álom csak kettő, nem három. Vannak ravasz álmok. Vigyázni kell, mert nem minden király szereti kertészlegényhez, vagy pékinashoz adni a leányát. A királyleány szíve ugrálhat a virágos kert láttán, de téged is beugrathatnak a verembe, amelyik nyáron jó hűvös, de fagyos télben már korántsem kellemes… Álmodj egy harmadikat, hadd lássuk: kin vigyorog az igazság, rajtad-e, vagy máson!

Márton harmadik álma azonban rejtélyesebb volt, mint a két első. Utána így szólt a szüleihez:
- Drága Szüleim! Álmomban vándor voltam, vígan fütyültem mindenre, és találtam egy patakot. Az folyton folyt, már unta is. Jött egy királyleány, meglátott, megkért: fogjak neki egy nagy rákot, mert szeretné tudni: a rák mindig előre megy, vagy inkább hátrafelé, mint a világról állítják a jól értesült rossz nyelvek!

Fogtam. Igaz, a rák belém csípett az ollójával, de hát valamit, - valamiért. Odaadtam a királykisasszonynak, de azt úgy megcsípte, hogy nem is akarta elengedni, mármint a rák a királykisasszonyt. A királykisasszony kiabált: - Csináljak vele valamit! Csináltam! A rákkal is, mert annak a patakban van a helye, nem a királykisasszony popsiján! Utána mi történt? Nem tudom, mert felébredtem! Ha nem ébredtem volna fel, akkor talán tudnám!

Anyja csak annyit mondott neki: - Ne menj el! Utána meg sírt, mint a záporeső…

Azt mondta neki az apja:
- Három álom, az már tényleg három! Ám vannak ravasz álmok. Vigyázni kell, mert nem minden király szereti jutalmul egy hozzád hasonló legényhez adni a leányát, még ha megmentetted is a rák ollójától való további szenvedésétől!. A mesékben is inkább sárkánytól való megmentés szerepel, mint rákollótól… Ám szöget ütött a fejembe: mindhárom mesében olló szerepel! Jó! Menj vándorútra, előbb tanuld ki szabóságot, utána tanuld ki a kertészkedést, mindkét foglalkozás hasznos lehet királykisasszony nélkül is, de meg, ha egy patakban sok rákot találsz, azokat szedd egy vödörbe, mert a főtt rák ollójának húsa igen ízletes. Állítólag. Hozd haza a rákokat is, kipróbáljuk!

Addig neked pénzt is, mert az ember jobban érzi magát, ha pénz van a zsebében, de nehogy költs belőle, mert akkor a végén elfogy! Mindent hozz azután haza, még azt is, amit magaddal se vittél: pénzt, ollót, rákot. mindent!

Lovat nem adok alád, mert azt elköthetik a lókötő lótolvajok, de. ha nincs ló, akkor csak magukat köthetik fel, a lovad nem köthetik el! No meg mire való a mások szekere, amire bármikor felkéredzkedhetsz…

Anyja most már semmit sem mondott neki, csak sírt, mint a záporeső… Később átment a szomszédba, és a szomszédasszonnyal együtt sírtak. Márton anyja azért, mert a fia vándorútra megy, a szomszédasszony meg azért, mert az ő fia nem megy, bármennyire küldi, csak heverészik otthon, az ágyon!

Elment Márton kitanulni szabóságot, kertészkedést, ollót szerezni, rákot fogni…

Hát, hogy egyeseknek milyen nagy disznó szerencséjük van!

Alighogy kitette a lábát a faluból, megállt előtte egy négylovas hintó. A hintó fogatát hajtó csak káromkodott a bakon, de a hintóból kiszállt egy úrféle. Az udvariasan így szólt Mártonhoz:
- Méltóztatnék paraszturaságod letérni az út közepéről, hogy négykerekű járművünk akadálytalanul gördülhessen tovább, és derék kocsisom ne folytassa a bakon ezt a cifra, de udvariasnak nem mondható szóáradatot? Én Szabó Márton vagyok, a híres szabó, az Arany Olló Érdemrend tulajdonosa! Meg könyvet is írtam ÖTLETES ÖLTÖNYÖK, AMELYEK BÁRMILYEN NYELVÖLTÖGETÉST KIBÍRNAK, HA VALAKI EZEKET MAGÁRA ÖLTI. Írta: nemes SZABÓ MÁRTON, az Arany Olló Érdemrend tulajdonosa. Ugye, olvasta?
.
Megörült Márton csudamód, de a kérdésre nem válaszolt, mert az ember ne fitogtassa hiányos műveltségét:
- Ön Szabóként szabó, de meg ráadásul az ollója is aranyból van, és az Ön keresztneve is Márton? Elmondom az álmaimat!

- Üljön a hintóba, én is elmondom az én álmaim! – válaszolta az úriember.

Hát a Szabó nevű szabó álmaira is azt lehetett mondani: - Nem semmi! Az úr az első álmában megálmodta: gyönyörű felesége szakácsnő lesz, és olyan szelíd, kedves, hogy egyszer sem ver a férje fejére. Második álmában megálmodta a konyhát, látta is álmában magát, amint felesége fenséges húslevesét kanalazza, mélytányérból, nagykanállal. Harmadik álmában csak tizenkét kanalas gémet látott egy tóban, de azoknak is mindnek kanál formájú csőre volt, ahogy illik is a kanalas gémekhez. Ekkor az úr vette kardját, kanalát, lóra ugrott. Tizenkét konyhát megtekintett, de nem mindegyikben volt szép a szakácsnő, ám végül rálelt a szépségesre is. Mondta neki: - Hozd, kedvesem, a főzőkanalad, meg a nagylábasod, mert holnap elveszlek feleségül.

A leány nem ellenkezett. Azóta is boldogan élnek. Három gyerekük közül csak egy lett utcagyerek, az mindig az utcán játszik a többi kópéval, csak enni meg aludni jár haza, de a leányka a konyhában lábatlankodik, a másik fiúcska meg nála, a szabóműhelyben, amit műteremnek neveznek, mert a szabóság, - hát az igazából művészet! Egy költő verset is írt neki, kapott is érte ingyen egy öltözet ruhát, csak a nadrág szárából ő kétujjnyit levágott, mert rövidnek találta a költeményt, ami így szól:

Szabó Márton! Ön egymaga
Hazánk jól szabó Csillaga!
Ha tehénnek készít gatyát,
bikák mind bőgnek, így: - Nahát!
Ne szabadkozzon! Ön, ha szab,
ollójánál nincs szabadabb,
s ha fentről nézi égi nép,
hány tőgy ringat szép népmesét!

Azt mondta végül Szabó Márton Bolondocska Mártonnak, de már a nagy háza kertjében:
- Álomtestvérem! Én megtanítalak úgy szabni, ahogy nem szabnak sehol sem. Utána átküldelek a sógoromhoz, aki annyira kertész, hogy az esze szinte kertnyi, és kert nélkül is tud kertelni. Meg kertészollót csattogtatni. A sógorom megtanít kertészkedni. Jó lesz így?

Márton úgy vélte: pénzt még nem kértek tőle a mesterségbeli oktatásáért, – hát eddig ez jó!

No, továbbra is jó lett. Fél évig szabóinas volt, fél évig kertészinas, igaz, mindkét helyen félt, hogy majd pénzt kérnek tőle a tanításért, de nem kértek tőle, hanem még adtak is… Gondolta: kér a pénzhez egy ollót is, aranyból, de azt nem kapott, még ezüstből sem, viszont kapott egy ismert mondást: „Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka!”. Ám végül kapott egy jól csattogtatható közönséges acélollót, meg egy kicsit rozsdás kertészollót, de az sem volt nemesfémből, ha abból lett volna, akkor nem tűri meg magán a rozsdát…

Mindent összevetve azonban elégedetten távozott. Szabó Márton még meg is dicsérte:
- Most egy ideig ne tegyél szövetett az ollód két szára közé, pihentesd, de csak százéves korodig, mert nem kell komolyan venni az örökkévalóságot!

Elbúcsúzott mestereitől Bolondocska Márton. A kertész is vállon veregette, és tréfásan azt mondta neki:
- Ne légy olyan bolond, Bolondocska, hogy a fákat, bokrokat nyesegesd! Azt bízd a nyestekre! Ha látsz egy nyestet, mondd neki: „Nyest vagy, te beste, hát akkor nyess, te! Minden görbe fát nyess egyenesre, s eljön az este!

Hazafelé vette útját Bolondocska Márton, de eltévedt. Én nem szoktam tévedni, de már velem is előfordult az eltévedés. Ám nem kaptam ki a feleségemtől, mert eltévedés közben sem tündérlányokkal nem bájoskodtam-bajoskodtam, sem boszorkány nyanyákkal nem pletykázgattam, - de erről majd máskor!

Bolondocska Márton azonban eltévedt, és egy nagy mocsárhoz ért. Annyit megjegyzett egy el nem olvasott könyvből, amiben kép is volt, hogy ilyenkor zsombékról zsombékra kell ugrálni, óvatosan, mindaddig, amíg nincs vége a mocsárnak.

Hát mi történt! Már az elején rosszul ugrott, és elkezdte őt lenyelni a mocsár. Az ingoványos talaj már majdnem felfalta, de Márton nyakánál abbahagyta a nyelést. Úgy érezte a legény, hogy valami szilárdabb dolog van a talpa alatt, de megmoccanni sem mert. No, gondolta, most elsüllyedek a hátizsákommal együtt, és szüleimnek nem lesz gondja se temetésemre, sem síromra, megtakarítják az elmúlásom körüli költségeket…

Tán így is lett volna, ha nem jelenik meg egy nagyon gyönyörű és halálra váltan megrémült leány. A halálra vált leány nem halt meg az ijedtségtől ugyan, de rémületében akkorát ordított, hogy Márton, a mocsárban, majdnem szívbajt kapott. Azt ordította Márton mocsárból kilógó feje láttán:
- A Mocsár Szelleme!

Hát kétségtelen, hogy Márton a mocsárból még kilátszó feje nem volt szép látvány, nem olyan bájos, mint az ordító, aranyhajú leánygyönyörűség…

Márton azonban a leány ordítását a saját javára fordította:
- Igen, én a Mocsár Szelleme vagyok, és, ha segítsz nekem, akkor küldök neked egy legényt udvarlónak, aki nem akárki, hanem Nagy Valaki!

Nos, ha ijedős is volt a leány, Macskakereső Ági, a kíváncsisága legyőzte félelmét. Igaz, nem jött túl közel a mocsár széléhez, de azért aranyhaját és csinos fülét, meg orrát ki-kidugta egy fűzfa mögül. Beleegyezett a következőkbe: 1. ő, mivel nem messze, a patakon túl lakik, hazarohan hosszú kötélért, és azzal ide visszaszalad, 2. a kötél egyik végét a tölgyfához köti, a másikat odadobja a Mocsár Szellemének, 3. amikor a Mocsár Szelleme kimászik, a kötél segítségével, a sártömegből, akkor ő hazarohan, és nekiáll vacsorát készíteni, meg várni a Mocsár Szelleme által beígért legényt.

Így történt. Bolondocska Mártonnak nagyon megtetszett a leány, továbbá az is, hogy a leány legyőzte félelmét a beígért legényre való kíváncsiságában. Helyre kislány ez, és minden a helyén van rajta!

Márton a patakban kimosta a ruháját, a napon megszárította, és ugyanolyan legény lett a talpán, mint volt előtte. A csizmája kicsit lassabban száradt, ezért egy darabig mezítláb ment, de amikor egy igen nagy erdei ház állt előtte, akkor csodálkozott: az erdő közepén ilyen is van? Egymagában?

Hát… - volt!

Itt éldegélt Macskakereső Ágika a mamájával, özvegy Macskakereső Jánosnéval, a macskájával, ami nem is volt macska, hanem sokkal nagyobb macskaféle, mert hiúz, aki valamikor kicsike volt, de megnőtt, valamint kutyus is volt, Kormos névre hallgató puli, amelyik igen tudott ugatni, de azért nem jött Mártonhoz közelebb, csak megugatta.

Azt mondta a legény a leánynak és a leány anyjának:
- Engem a Mocsár Szelleme küldött, a nevem Bolondocska Márton, híres tanítómesterek tettek szabóvá úgy, hogy nem csak szabóollót, de kertészollót is tudok csattogtatni! Azt kérdezteti a Mocsár Szelleme: elégedettek-e velem, így első látásra, vagy mehetek vissza a Mocsár Szelleméhez? Az talán küldene Ágikának nálam jobbat, de mivel nálam jobb nem létezik, valószínűleg rosszabbat küldene.

A leány anyja, özvegy Macskakereső Jánosné, vagyis Klári Néni, nevetett, és barátságosan így szólt:
- Az mondja egy özvegy tyúk: majd a végén meglátjuk! A felső szinten két padlásszoba van, az egyikben uhu bagoly lakik, de csak éjszakánként huhog, mi már hozzászoktunk a földszinten! A másik szoba a tiéd, abban nem lakik bagoly, csak néhány denevér, - de nem vérszívó denevérek!

A leány, Macskakereső Ágika azonban felkiáltott:
- Ne menj vissza a Mocsár Szelleméhez, Marci, mert én már az első látásra láttam: mindig ilyen medveszerű legényről álmodtam, mint te, de te még jobban nézel ki, és jobban is nézel rám, mint az álombeli medvém! Meg a hangod is kedvesen brummogós! Igaz, álombeli legényeken kívül más legényt nem láttam még, mert eddig kislány voltam, és Édesanyám nem vitt be a faluba, ami irtó messze van, ha egyáltalán van! Most már nagylány vagyok, és nagyon tetszel. Majd később megmutatod, hogy miként csattogtatod a szabóollót, meg a kertészollót!

Mi tagadás, Márton kitett magáért, mint legény. Túlzásba nem vitt szorgalommal ásott, kapált, fát aprított, halászott, vadászott, heverészett, és még nagyobb buzgalommal evett, utóbbit két legény helyett is, bár egymaga. Később a bűvös szabóollója csattogtatását is megmutatta a leánynak, és csupán egy csókot kért egy ollócsattantásért, hogy a leány ne tartsa őt telhetetlennek. Nem is tartotta.

Teltek a hetek, hónapok, így szólt Márton a leány édesanyjához:
- Később a leánya kezét is megkérem, de első a munka! Van maguknál egy csáklya?

Klári Néni elkomorodott:
- Jaj, te legény, olyan hibbant vagy, mint az a drága jó uram volt, bár csak addig, amíg élt! Az is egy csáklyával piszkálta a mocsarat, miután felcsatolta a csizmáira azokat a hosszú gólyalábakat, hogy ne süllyedjen el! Mondtam is neki: - Te, Jancsi, meg fog haragudni rád a Mocsár Szelleme! Már most nem tudni, hogy miben halt meg és miért, de annyi bizonyos: meghalt, eltemettük, elsirattuk! Ha te is mocsárpiszkáló vagy, akkor nem adom oda a csáklyát, amit ott tartott, abban a nagy fáskamrában! Nem akarom, hogy te is magadra haragítsd a Mocsár Szellemét!

Márton azonban kivágta magát a kutyaszorítóból:
- A két eset nem ugyanaz! Nekem nyugodtan odaadhatja, Klári Néni, mert én pertuban vagyok a Mocsár Szellemével, vagyis tegező viszonyban. Engem ő küldött magukhoz!

Ettől fogva Márton háromszor is felcsatolta csizmájára a gólyalábakat, és kutatni kezdte: miért csak a nyakáig nyelte el őt a mocsár? Mi lehetett a talpa alatt, ami megtartotta?

Kétszer is sikertelenül kutatott válaszok után, de harmadszorra a mocsár széléig húzta a csáklyával a bűnös valamit: egy nagy vasládát. Ha már odáig húzta a csáklyával, a csáklya és két vastag faág segítséggel ki is húzta mocsárból a vasládát. Megenyhült a bűnös láda iránt, hiszen, ha az nincs a talpa alatt, akkor, hát akkor ma nem lehetne legény a talpán… Még Tarpán sem, amit az iskolában valamilyen Esze nevű, kuruckodó legénnyel együtt emlegettek… Ha kincs volna a ládában, és egy a kincsek között egy gyűrű is, akkor máris eljegyezhetné Ágikát! Meggyűrűzhetné…

A vasláda ezt a kérését nem teljesítette. Sok ékszer volt ugyan benne, aranyból, ezüstből, gyémántos karperecek, fülbevalók, - de gyűrű egy sem!

Márton azonban nem esett kétségbe, hanem, okos legényhez méltóan, így gondolkodott:
- Ha Ágika igazán szeret, akkor egy eljegyzési fülbevalót is elfogad, van itt egy pár, aranyból, közepén gyémánttal… Hát majd a fülébe súgom, hogy, ha szeret, elégedjen meg ennyivel, adja oda nekem a kezét, és szóljon az Édesanyjának: megboldogult férje valószínűleg mégsem volt annyira hibbant, mint gondolta.

Hát, hogy milyen szerény, minden hiúságtól mentes lányok is vannak a világon! Jó, nem sok ilyen van, de Macskakereső Ágika ilyen volt, mert a kezének pusztán fülbesúgásbeli megkérésére rögtön felkiáltott: - A Tiéd! Szeretlek! Itt egy beleegyező csók!

Néhány további beleegyező csók után, Márton még bátrabb lett, és Ágika fülébe súgta, hogy eljegyzési gyűrűt még nem talált, de, ha Ágika megelégedne arany fülbevalókkal gyűrű helyett, egyelőre, mert később majd…

A páratlanul szép pár arany fülbevaló láttán Ágika akkorát üvöltött, hogy nem csak a madarak repültek el, hanem, ha van ott farkas, akkor az is elszalad, de abban az erdőben nem voltak farkasok, így csak néhány nyúl nyargalt el oly messzire, hogy még a „gyáva nyúl” kifejezést sem érdemelte ki, pedig Ágika csak ennyit mondott:
- IGEN!!!

Minden elrendeződött. Ágika mamájának a kincs láttán elállt a szeme-szája, de azért nem állt a fiatalok boldogságának útjába. A kincsből jutott Márton szüleinek és testvéreinek is. Ágika megkapta Mártont férjnek, Márton Ágikát feleségnek. A gólyától mindketten később kaptak egy kisbabát, de csak akkora, amikorra a gólya visszajött Afrikából, viszont a babát nem onnan hozhatta, mert kislány volt, és Ágikára hasonlított. Márton csak finoman célzott arra, hogy ha a baba övé is, viszont legközelebbi gólya fordultában egy fiúcskát is hozhatna, mert nem minden célzás ilyen finom.

A gólya értelmes madár volt, hosszú lábakkal, hosszú csőrrel, és az esze sem volt rövid. Hozott, egy évre rá. Később nagyon rászokott a babahozatalra, és már a csendes erdő sem volt annyira csendes.

(2019)

Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!