Feltöltve: 2019-05-07 08:51:04
Megtekintve: 1368
Segítsmagadon János
Segítsmagadon János, ha tudott, segített magán, de még másokon is, ha megérdemelték. Ha nem tudott másokon segíteni, akkor legalább vigasztalta őket. Az is valami, csak kérdés, hogy mikor, és főleg: mi.
Vigasztaló, meg bíztató mondásokból ez a János sokat összeírt. Volt közöttük közmondás is, ilyen: „Segíts magadon, az isten is megsegít!”. Hát, persze, volt rá eset, hogy az illető segített magán, de az isten úgy gondolta: most már ennél az embernél nincs szükség az ő segítségére, boldogul az nélküle is. Boldogult? Hát, ki tudja? Volt olyan, aki csak megboldogult, de annak meg minek már a földi segítség?
Segítsmagadon János végül maga is nagyon rászorult volna a segítségre. Falubeli háza leégett, tehene, mind a három, megdöglött valami nyavalyában, két lova hűségesen követte a teheneket a pusztulásban, az aszály tönkretette a földjén a termést, kútja is kiszáradt, almafáiról meg eltűnt az összes alma.
Vigasztalták Jánost, mert jószívű falu volt. Ilyen bölcseket mondtak neki: „Úgy még sohasem volt, hogy sehogy se lett volna!”.
Elgondolkozott János. Tényleg! Olyan helyzetet még sohasem látott, amire ezt az okos mondást nem lehetett volna ráilleszteni.
Maradt a kertben egy óriási sütőtök, azt felszeletelte, kisütötte, de meg azt is kisütötte: átok veri ezt a falut, elmegy kicsit világot nézegetni, hátha közben az átok elmegy, visszajön az áldás, bőkezű lesz a szűkmarkú, és a szerencse is bekukucskál az ablakán. Itt azonban eszébe jutott: a háza leégett, nincs már ablaka sem.
Összeszedte vagyona maradékát: egy tarisznyát, a fekete-fehér foltos macskát, meg a bölcs mondásokkal, vigasztalásokkal majdnem teleírt irkát. Utóbbi kettőt beletette a tarisznyába, hogy ne legyenek külön, a tarisznyát meg a vállára akasztotta, és már ment is, a nagyvilágba.
A macskának nem tetszett az irka, de azért abba is tett macskakaparásokat, nem csak a tarisznya szövetébe. Utóbbinak csak annyi komoly következménye lett, hogy alul kilyukadt a tarisznya, a lyukon kilógott a macska fekete farka, de a macska nem ugrott ki a tarisznyából, - csak cipelje őt az a János!
Hát, ugye, olvasóim, azt nem kívánják, hogy én most János hosszú világjáró útját leírjam, de volt egy hely, ahol János megállt. Azon a helyen állt egy magas, gőgös hegy is, a hegyen egy kastély. Meg a nagy hegy körül volt hét kisebb hegy, - talán a nagy hegy gyermekei?
János felment a kastélyhoz, bezörgetett.
Kijött a kastélyból egy óriási ember. Nem csak magas volt, de vastag is, mintha két bikát gyúrtak volna össze, miután a szarvakat levették róluk. Nem tudni, hogy tényleg óriás volt-e, vagy csak rendkívül nagytermetű, de János nem ijedt meg tőle, csak a fekete-fehér foltos macska, de János erősen fogta a tarisznyát, a macska, Mecselindek Elindek (ezt János egy meséből adta névül a cicának) így nem tudott kiugrani a tarisznyából.
Az óriási ember (akár óriás volt, akár csak túl nagyra nőtt) úgy bámult Jánosra, mint a bika, csak harag nélkül. Egyébként nem szólt egy szót sem, csak bámult.
Megjelent az óriás mellett azonban egy olyan gyönyörű leány, hogy azon csábosan szép volt minden. Jó humorú is volt ez a leány, és barátságos is, mert megsimogatta a tarisznyából kilógó és tornamutatványokat végző fekete farkat.
Azt kérdezte a leány Jánostól:
- Ön a tarisznyájában hordja a farkát? Miért fekete farok az? Miért tornázik?
Ilyen kíváncsi volt az a gyönyörű leány, Harangnyelvű Klára, de ez a neve csak később derült ki. A leány nem volt óriás, de törpe sem, csak egy fejjel volt alacsonyabb Jánosnál, annyi meg illendő is egy leánynak, ha hozzáillő legénnyel találkozik.
Azt mondta János a leánynak:
- Kedves Kisasszony, az én nevem Segítsmagadon János. A saját farkam nem szokott tarisznyából kilógóan tornázni, ez a cicám farka, aki egy mesebeli hőstől, Mecselindek Elindektől kapta a nevét. Ám a szívem a kisasszony láttán már hevesen végez cirkuszi mutatványokat a mellkasomban, mert Ön olyan csodálatosan szép, hogy áldom azt a sok bajt, ami elűzött engem a nagyvilágba, és elintézte: Önt megpillanthassam!
A leánynak, Harangnyelvű Klárának, tetszett János dicsérete, és rögtön így szólt:
- Mellettem ez az ember, Harangnyelvű Márton, az Apám, és mennyeien tud harangozni! Ám vigyázzon, mert ha az apám elordítja magát, ez a hegy menten összeomlik a bőgő hangjától. Jöjjön be, mesélje el a bajokat, amelyek elűzték Önt a falujából! Meg azután munkát is kaphat nálunk, igaz, itt nem három nap az esztendő, hanem egy esztendő három év, de hát a három, az mindenképpen három, ha egyet sem vesznek el belőle! Ne féljen, ha letelik a három év, akkor, még ha ingyen dolgozik is nekünk, nem engedjük el ingyen, mert olcsó húsnak híg a leve!
Utóbbit, mármint az „olcsó húsnak híg a leve” kifejezést János nem tudta, hogy mire értette ez a Klára, de nem értetlenkedett, gondolta, majd kiderül! Attól nem félt, hogy a bámuló óriási apa elordítja magát, mert, ha az balgán így cselekedne, akkor a kastély sem maradna a levegőben, pedig látszott azon is: nem tegnap építették.
A kastélyban sok szoba volt, cseléd kevesebb, mint ahány szoba, de a szakácsnő úgy tudott főzni, sütni, hogy azt bármelyik mesterszakács megirigyelhette volna. Asztalhoz ültek, Klára látszólag szerényen evett, de sokat, János még a soknál is többet, de szerénykedés nélkül, az apa, az óriás, viszont csak úgy öntötte barlangnyílássá vált szájába a rengeteg ételt, így Klárának és Jánosnak igyekeznie kellett. Ám igyekeztek!
Másnap azt mondta Klára Jánosnak:
- Adok neked egy nagy-nagy, sőt, óriási üres zsákot. Kicsit nagyszájú, de tudnod kell, hogy mikor fogd be a száját! A nagy-nagy zsákban dió legyen, sok! A mi diófánkon rengeteg dió van. Nyisd ki majd a zsákot, vedd elő az eszed! A dióval teli zsákkal csinálj szerencsés fogást!
Igazat mondott Klára?
Igen, és otthagyta Jánost. A kastélykertben óriási diófa volt. Rajta sok-sok dió. Odament János a diófához. Dióverővel.
A fáról hullottak is a diók, de milyen kis csintalanok voltak ezek a varázsdiók! A földről mindjárt visszaugráltak a fára.
János egyik kezével most a zsákot tartotta, a másikkal a dióverőt használta, és felkiáltott a fára:
- Ismeritek Anyátok, most megjött az Apátok! Itt kuksol a zsákban, bele, mindahányan!
A kíváncsi diószemek mind beleugrottak a zsákba, János meg gyorsan bekötötte a zsák száját. Nem tetszett ez a diószemeknek, mérgesen csörögtek, zörögtek a nagy zsákban.
Harangnyelvű Klárának viszont tetszett János ötletessége. Megajándékozta a legényt egy olyan mosollyal, amelytől a legkomorabb tó vize is felragyogott volna, de az a picike tavacska, amelyik a kastély előtt volt, eddig sem búslakodott.
Másnap azt mondta Klára Jánosnak:
- Kint a réten száz nyúl van. Ha mind be tudod ugratni ebbe a nagyszájú zsákba, akkor azt mondom neked: ez már valami!
Fogta János a zsákot, kiment a rétre. Azt mondta nyulaknak:
- Be a zsákba, nyuszmuszok, vagy nyúlfület meghúzok!
A nyulak nagy makogással nevettek ezen, és ide-oda ugráltak a réten. Azt mondta legkisebb, fekete-fehér foltos nyuszi:
- Kifogunk mi minden rókán, nevetünk ily füles mókán!
János hangot váltott:
- No, csak tréfálkoztam! Kössétek fel gatyátok, meghoztam az Apátok! Itt van a zsákban, nála répát láttam!
Hű, még a távoli bokorból is kiugrott a nyúl, a sok kanálfülű mind be a zsákba!
János gyorsan bekötötte a zsák száját. A zsák a sok nyúllal magától hazaugrált, Jánosnak csak irányítania kellett egy mogyoróbokorról levágott pálcával.
Klára nevetett, amikor látta a nyúllal teli zsákot. János felé egy csókot dobott, hát az a levegőben szálló érzelem sem volt ám semmi, még a kastély előtti pitypangok is ejtőernyősöket küldtek örömükben a szélbe: ők is ilyet szeretnének! A szél is sóhajtott, magasba emelte a pitypang ejtőernyőseit.
János Klári minden parancsát teljesítette, de még olyan parancsokat is, amit a szíve adott neki, és a lánynak az utóbbi parancsok teljesítése sem volt ellenére.
Gondolta János:
- Gyönyörű leány ez a Klári, szívgyorsító is, meg minden, és mintha a leány szíve is elindult volna az ő szíve felé. Legjobb volna, ha e két szív találkozna, mert e leánynak nem jó, ha örökké leány marad, hiszen akkor a lakodalom is elmarad.
Azt mondta Klárinak:
- Látod, Klárika, ezt a nagy, bő szájú zsákot, ami te szoktál nekem adni időnként, hogy tegyem bele ezt-azt? Most én tettem bele valamit, de az titok! Egy életem, egy halálom, ezt a titkot még Neked sem árulom el, akit annyira megszerettem, legfeljebb annyit mondok: egy gyűrű van benne, aprócska himihumik között, abba a gyűrűbe pedig egy leánynevet vésettem…
No, alighogy János kiment a kastélykertbe az ajtón keresztül, Klárit máris elkezdte furdalni a kíváncsiság: milyen leánynév lehet azon a gyűrűn? Ha más leányé, és nem az övé, akkor az a leányt hamarosan másabb lesz a mostaninál, bár lehet, hogy ő csak az egyik szemét kaparja ki annak a leánynak, a haját viszont nem fogja kímélni, mert a dús haj egy ilyen legénycsábítónak merőben felesleges…
Igen, de János ugyan az ajtón kiment, viszont az ablakon elkezdett bemászni. Klári ijedtében belebújt a zsákba, nem akarta, hogy János leleplezze kíváncsiságát. János meg gyorsan bekötötte a zsák száját, hátára vette és vitte..
A leány kussolt, de egy idő után megijedt: hátha nem is a legény cipeli a zsákot, hanem kitudja kicsoda, és kitudja hová viszi! Kiszólt a zsákból:
- Ki visz engem, és hová?
János megpróbált rémisztő ördöghangon válaszolni:
- Az ördög, és a Pokolba!
Klári azonban jó fülű volt, felismerte János hangját, és kezdett sokkal kevésbé félni. Megkérdezte:
- Miért viszel, te ördög, a Pokolba! Nem vihetnél inkább a Mennyországba? Én ártatlan vagyok, mint a fehér bárányka!
János felelt:
- Ha én ördög vagyok, mint vihetnélek a Mennyországba?! Oda, szerintem, engem be sem eresztenének! No, jó, előbb a paphoz viszlek, itt olyan pap van, láttam, aki az ördögtől sem fél, és igen nagy tudós, mert hosszú fehér szakálla van.
A pap, Puhatolódzó János, kicsit meglepődött, amikor János megjelent nála, hátán egy zsákkal. Nagynak találta a zsákot, és csodálkozott: ilyen sok sonkát küldött volna neki Harangnyelvű Márton azért, hogy időnként megengedte neki: harangozhat a harangozó helyett, mint önkéntes segédharangozó?
Azt mondta a pap Jánosnak:
- Vidd be a sonkát, fiam, a paplakba, add oda Markosmarcsa Néninek, tegyétek be a kamrába! A gazdádnak mondd meg: köszönjük! Isten fizesse meg!
Olykor még a pap is meglepődhet, isteni csoda nélkül is. János ugyanis így válaszolt:
- Ebben a zsákban van ugyan két fenségesen szép leánysonka is, de egyik sem a kamrába való, Főtisztelendő Uram! Ördögként hoztam, de tiszta szívvel, a kastélyból Harangnyelvű Klárát, aki élő állapotában kucorog és kuncog a zsákban. Ördögként, szerintem, a Mennyországba nem vihetem, habár ártatlan leányzó, de amennyiben Főtisztelendő Uram megkérdezné tőle, amíg a zsákban kuksol, hogy hozzám jönne-e feleségül most mindjárt, és azt felelné rá: igen, akkor legjobb volna egy huszárvágással elintézni a dolgot, ha nem is vagyok huszár, meg Ön sem, Főtisztelendő Uram.
A pap nem volt buta ember, ha ilyen szép hosszú, fehér szakálla volt. Azt mondta a zsáknak:
- Tényleg te vagy a zsákban Klárika Kisasszony, és tényleg szereted ezt a legényt, valamint tényleg hajlandó vagy most mindjárt feleségül menni hozzá?
Klárika kiszólt a zsákból:
- Mindhárom tényleg, - tény!
A pap tapintatosan megjegyezte:
- Jó! Persze, ez az esketés nem teljesen volna szabályos, de nem vagyok merev, sohasem voltam az! Ne értsd félre a dolgot! Előbb azt kérdezem: megesküszöl-e isten és ember előtt, hogy átiratod a templom mögötti dombot az egyházközség nevére, valamint azon építtetsz-e egy hét nyelven beszélő kápolnát? Vagy inkább meg akarod játszani, hogy olyan szegény vagy, mint a templom egere, ami nem vallana nálad ép észre, mivel eddig sem cselekedtél ekképpen, és ettől még nem szegényedtél el?
Klárika erre nagyot nevetett, és kiszólt a zsákból:
- Megegyeztünk, Főtisztelendő Uram! Nekem ez a legény kell, férjnek, a legénynek meg én kellek, feleségnek, az egyházközségnek a domb, meg a kápolna, és a sonkákat még ma átküldetem Fejcsóváló Gyuri Bácsival. Mindenki kapja meg azt, amit kíván!
A pap intett Jánosnak, az kinyitotta a zsákot, meglett a gyűrű Klárika nevével belevésetten, és egy elképzelt leánynak is megmaradt mindkét szeme, meg teljes hajkészlete.
Esküvő után az ifjú pár megcsókolta egymást, és Klárika így szólt:
- Visszabújok a zsákba, vedd a hátadra zsákot, ha ideszállítottál, szállíts haza is! Utána levehetsz a lábamról!
A kastélyban kiderült: Klárika apja már mindenütt kereste leányát, tűvé tették érte nem csak a kastélyt, hanem a környékét is.
Most Márton meglátta Jánost, hátán a zsákkal. Rákiáltott:
- Nem láttad Klárikát?
- Láttam! – mondta János. Itt van a zsákomban, épségben. Mindössze annyi történt vele eddig, hogy asszonynevet kapott, Segítsmagadon Jánosné lett, vagyis az én feleségem!
Letette a zsákot, abból meg kibújt, nevető arccal Klárika, és egyik karjával apját ölelte át, a másikkal Jánost. Hozzátette:
- Így igaz, itt a vigasz!
Azzal apját is, Jánost is megcsókolta.
Harangnyelvű Márton megkönnyebbülten felsóhajtott:
- Hála istennek, Klári, már mindenütt kerestelek, kerestettelek! Ezek szerint minden rendben. Sietek, mert szeretnék egy kicsit harangozni, megbeszéltem a harangozást a harangozóval.
- Jó! – mondta Klárika. Ám menjen veled Fejcsóváló Gyuri Bácsi is, vigyen egy nagy zsák sonkát a paplakba, megígértem. Meg azt is megígértem a papnak, hogy az egyházközségre íratom át a templom mögötti dombot, és építtetek rá egy kápolnát. Vigyáznunk kell, ma is majdnem a Pokolba vitt egy ördög, és csak a pap segítségével tudtam megmenekülni, pedig ártatlan voltam, mint a fehér bárány!
- Helyesen tetted, Klári! – mondta az apja. Az a domb csak álldogált, bámult a templom mögött, de, ha lesz rajta egy kápolna, akkor nem bámul majd egymagában!
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
Vigasztaló, meg bíztató mondásokból ez a János sokat összeírt. Volt közöttük közmondás is, ilyen: „Segíts magadon, az isten is megsegít!”. Hát, persze, volt rá eset, hogy az illető segített magán, de az isten úgy gondolta: most már ennél az embernél nincs szükség az ő segítségére, boldogul az nélküle is. Boldogult? Hát, ki tudja? Volt olyan, aki csak megboldogult, de annak meg minek már a földi segítség?
Segítsmagadon János végül maga is nagyon rászorult volna a segítségre. Falubeli háza leégett, tehene, mind a három, megdöglött valami nyavalyában, két lova hűségesen követte a teheneket a pusztulásban, az aszály tönkretette a földjén a termést, kútja is kiszáradt, almafáiról meg eltűnt az összes alma.
Vigasztalták Jánost, mert jószívű falu volt. Ilyen bölcseket mondtak neki: „Úgy még sohasem volt, hogy sehogy se lett volna!”.
Elgondolkozott János. Tényleg! Olyan helyzetet még sohasem látott, amire ezt az okos mondást nem lehetett volna ráilleszteni.
Maradt a kertben egy óriási sütőtök, azt felszeletelte, kisütötte, de meg azt is kisütötte: átok veri ezt a falut, elmegy kicsit világot nézegetni, hátha közben az átok elmegy, visszajön az áldás, bőkezű lesz a szűkmarkú, és a szerencse is bekukucskál az ablakán. Itt azonban eszébe jutott: a háza leégett, nincs már ablaka sem.
Összeszedte vagyona maradékát: egy tarisznyát, a fekete-fehér foltos macskát, meg a bölcs mondásokkal, vigasztalásokkal majdnem teleírt irkát. Utóbbi kettőt beletette a tarisznyába, hogy ne legyenek külön, a tarisznyát meg a vállára akasztotta, és már ment is, a nagyvilágba.
A macskának nem tetszett az irka, de azért abba is tett macskakaparásokat, nem csak a tarisznya szövetébe. Utóbbinak csak annyi komoly következménye lett, hogy alul kilyukadt a tarisznya, a lyukon kilógott a macska fekete farka, de a macska nem ugrott ki a tarisznyából, - csak cipelje őt az a János!
Hát, ugye, olvasóim, azt nem kívánják, hogy én most János hosszú világjáró útját leírjam, de volt egy hely, ahol János megállt. Azon a helyen állt egy magas, gőgös hegy is, a hegyen egy kastély. Meg a nagy hegy körül volt hét kisebb hegy, - talán a nagy hegy gyermekei?
János felment a kastélyhoz, bezörgetett.
Kijött a kastélyból egy óriási ember. Nem csak magas volt, de vastag is, mintha két bikát gyúrtak volna össze, miután a szarvakat levették róluk. Nem tudni, hogy tényleg óriás volt-e, vagy csak rendkívül nagytermetű, de János nem ijedt meg tőle, csak a fekete-fehér foltos macska, de János erősen fogta a tarisznyát, a macska, Mecselindek Elindek (ezt János egy meséből adta névül a cicának) így nem tudott kiugrani a tarisznyából.
Az óriási ember (akár óriás volt, akár csak túl nagyra nőtt) úgy bámult Jánosra, mint a bika, csak harag nélkül. Egyébként nem szólt egy szót sem, csak bámult.
Megjelent az óriás mellett azonban egy olyan gyönyörű leány, hogy azon csábosan szép volt minden. Jó humorú is volt ez a leány, és barátságos is, mert megsimogatta a tarisznyából kilógó és tornamutatványokat végző fekete farkat.
Azt kérdezte a leány Jánostól:
- Ön a tarisznyájában hordja a farkát? Miért fekete farok az? Miért tornázik?
Ilyen kíváncsi volt az a gyönyörű leány, Harangnyelvű Klára, de ez a neve csak később derült ki. A leány nem volt óriás, de törpe sem, csak egy fejjel volt alacsonyabb Jánosnál, annyi meg illendő is egy leánynak, ha hozzáillő legénnyel találkozik.
Azt mondta János a leánynak:
- Kedves Kisasszony, az én nevem Segítsmagadon János. A saját farkam nem szokott tarisznyából kilógóan tornázni, ez a cicám farka, aki egy mesebeli hőstől, Mecselindek Elindektől kapta a nevét. Ám a szívem a kisasszony láttán már hevesen végez cirkuszi mutatványokat a mellkasomban, mert Ön olyan csodálatosan szép, hogy áldom azt a sok bajt, ami elűzött engem a nagyvilágba, és elintézte: Önt megpillanthassam!
A leánynak, Harangnyelvű Klárának, tetszett János dicsérete, és rögtön így szólt:
- Mellettem ez az ember, Harangnyelvű Márton, az Apám, és mennyeien tud harangozni! Ám vigyázzon, mert ha az apám elordítja magát, ez a hegy menten összeomlik a bőgő hangjától. Jöjjön be, mesélje el a bajokat, amelyek elűzték Önt a falujából! Meg azután munkát is kaphat nálunk, igaz, itt nem három nap az esztendő, hanem egy esztendő három év, de hát a három, az mindenképpen három, ha egyet sem vesznek el belőle! Ne féljen, ha letelik a három év, akkor, még ha ingyen dolgozik is nekünk, nem engedjük el ingyen, mert olcsó húsnak híg a leve!
Utóbbit, mármint az „olcsó húsnak híg a leve” kifejezést János nem tudta, hogy mire értette ez a Klára, de nem értetlenkedett, gondolta, majd kiderül! Attól nem félt, hogy a bámuló óriási apa elordítja magát, mert, ha az balgán így cselekedne, akkor a kastély sem maradna a levegőben, pedig látszott azon is: nem tegnap építették.
A kastélyban sok szoba volt, cseléd kevesebb, mint ahány szoba, de a szakácsnő úgy tudott főzni, sütni, hogy azt bármelyik mesterszakács megirigyelhette volna. Asztalhoz ültek, Klára látszólag szerényen evett, de sokat, János még a soknál is többet, de szerénykedés nélkül, az apa, az óriás, viszont csak úgy öntötte barlangnyílássá vált szájába a rengeteg ételt, így Klárának és Jánosnak igyekeznie kellett. Ám igyekeztek!
Másnap azt mondta Klára Jánosnak:
- Adok neked egy nagy-nagy, sőt, óriási üres zsákot. Kicsit nagyszájú, de tudnod kell, hogy mikor fogd be a száját! A nagy-nagy zsákban dió legyen, sok! A mi diófánkon rengeteg dió van. Nyisd ki majd a zsákot, vedd elő az eszed! A dióval teli zsákkal csinálj szerencsés fogást!
Igazat mondott Klára?
Igen, és otthagyta Jánost. A kastélykertben óriási diófa volt. Rajta sok-sok dió. Odament János a diófához. Dióverővel.
A fáról hullottak is a diók, de milyen kis csintalanok voltak ezek a varázsdiók! A földről mindjárt visszaugráltak a fára.
János egyik kezével most a zsákot tartotta, a másikkal a dióverőt használta, és felkiáltott a fára:
- Ismeritek Anyátok, most megjött az Apátok! Itt kuksol a zsákban, bele, mindahányan!
A kíváncsi diószemek mind beleugrottak a zsákba, János meg gyorsan bekötötte a zsák száját. Nem tetszett ez a diószemeknek, mérgesen csörögtek, zörögtek a nagy zsákban.
Harangnyelvű Klárának viszont tetszett János ötletessége. Megajándékozta a legényt egy olyan mosollyal, amelytől a legkomorabb tó vize is felragyogott volna, de az a picike tavacska, amelyik a kastély előtt volt, eddig sem búslakodott.
Másnap azt mondta Klára Jánosnak:
- Kint a réten száz nyúl van. Ha mind be tudod ugratni ebbe a nagyszájú zsákba, akkor azt mondom neked: ez már valami!
Fogta János a zsákot, kiment a rétre. Azt mondta nyulaknak:
- Be a zsákba, nyuszmuszok, vagy nyúlfület meghúzok!
A nyulak nagy makogással nevettek ezen, és ide-oda ugráltak a réten. Azt mondta legkisebb, fekete-fehér foltos nyuszi:
- Kifogunk mi minden rókán, nevetünk ily füles mókán!
János hangot váltott:
- No, csak tréfálkoztam! Kössétek fel gatyátok, meghoztam az Apátok! Itt van a zsákban, nála répát láttam!
Hű, még a távoli bokorból is kiugrott a nyúl, a sok kanálfülű mind be a zsákba!
János gyorsan bekötötte a zsák száját. A zsák a sok nyúllal magától hazaugrált, Jánosnak csak irányítania kellett egy mogyoróbokorról levágott pálcával.
Klára nevetett, amikor látta a nyúllal teli zsákot. János felé egy csókot dobott, hát az a levegőben szálló érzelem sem volt ám semmi, még a kastély előtti pitypangok is ejtőernyősöket küldtek örömükben a szélbe: ők is ilyet szeretnének! A szél is sóhajtott, magasba emelte a pitypang ejtőernyőseit.
János Klári minden parancsát teljesítette, de még olyan parancsokat is, amit a szíve adott neki, és a lánynak az utóbbi parancsok teljesítése sem volt ellenére.
Gondolta János:
- Gyönyörű leány ez a Klári, szívgyorsító is, meg minden, és mintha a leány szíve is elindult volna az ő szíve felé. Legjobb volna, ha e két szív találkozna, mert e leánynak nem jó, ha örökké leány marad, hiszen akkor a lakodalom is elmarad.
Azt mondta Klárinak:
- Látod, Klárika, ezt a nagy, bő szájú zsákot, ami te szoktál nekem adni időnként, hogy tegyem bele ezt-azt? Most én tettem bele valamit, de az titok! Egy életem, egy halálom, ezt a titkot még Neked sem árulom el, akit annyira megszerettem, legfeljebb annyit mondok: egy gyűrű van benne, aprócska himihumik között, abba a gyűrűbe pedig egy leánynevet vésettem…
No, alighogy János kiment a kastélykertbe az ajtón keresztül, Klárit máris elkezdte furdalni a kíváncsiság: milyen leánynév lehet azon a gyűrűn? Ha más leányé, és nem az övé, akkor az a leányt hamarosan másabb lesz a mostaninál, bár lehet, hogy ő csak az egyik szemét kaparja ki annak a leánynak, a haját viszont nem fogja kímélni, mert a dús haj egy ilyen legénycsábítónak merőben felesleges…
Igen, de János ugyan az ajtón kiment, viszont az ablakon elkezdett bemászni. Klári ijedtében belebújt a zsákba, nem akarta, hogy János leleplezze kíváncsiságát. János meg gyorsan bekötötte a zsák száját, hátára vette és vitte..
A leány kussolt, de egy idő után megijedt: hátha nem is a legény cipeli a zsákot, hanem kitudja kicsoda, és kitudja hová viszi! Kiszólt a zsákból:
- Ki visz engem, és hová?
János megpróbált rémisztő ördöghangon válaszolni:
- Az ördög, és a Pokolba!
Klári azonban jó fülű volt, felismerte János hangját, és kezdett sokkal kevésbé félni. Megkérdezte:
- Miért viszel, te ördög, a Pokolba! Nem vihetnél inkább a Mennyországba? Én ártatlan vagyok, mint a fehér bárányka!
János felelt:
- Ha én ördög vagyok, mint vihetnélek a Mennyországba?! Oda, szerintem, engem be sem eresztenének! No, jó, előbb a paphoz viszlek, itt olyan pap van, láttam, aki az ördögtől sem fél, és igen nagy tudós, mert hosszú fehér szakálla van.
A pap, Puhatolódzó János, kicsit meglepődött, amikor János megjelent nála, hátán egy zsákkal. Nagynak találta a zsákot, és csodálkozott: ilyen sok sonkát küldött volna neki Harangnyelvű Márton azért, hogy időnként megengedte neki: harangozhat a harangozó helyett, mint önkéntes segédharangozó?
Azt mondta a pap Jánosnak:
- Vidd be a sonkát, fiam, a paplakba, add oda Markosmarcsa Néninek, tegyétek be a kamrába! A gazdádnak mondd meg: köszönjük! Isten fizesse meg!
Olykor még a pap is meglepődhet, isteni csoda nélkül is. János ugyanis így válaszolt:
- Ebben a zsákban van ugyan két fenségesen szép leánysonka is, de egyik sem a kamrába való, Főtisztelendő Uram! Ördögként hoztam, de tiszta szívvel, a kastélyból Harangnyelvű Klárát, aki élő állapotában kucorog és kuncog a zsákban. Ördögként, szerintem, a Mennyországba nem vihetem, habár ártatlan leányzó, de amennyiben Főtisztelendő Uram megkérdezné tőle, amíg a zsákban kuksol, hogy hozzám jönne-e feleségül most mindjárt, és azt felelné rá: igen, akkor legjobb volna egy huszárvágással elintézni a dolgot, ha nem is vagyok huszár, meg Ön sem, Főtisztelendő Uram.
A pap nem volt buta ember, ha ilyen szép hosszú, fehér szakálla volt. Azt mondta a zsáknak:
- Tényleg te vagy a zsákban Klárika Kisasszony, és tényleg szereted ezt a legényt, valamint tényleg hajlandó vagy most mindjárt feleségül menni hozzá?
Klárika kiszólt a zsákból:
- Mindhárom tényleg, - tény!
A pap tapintatosan megjegyezte:
- Jó! Persze, ez az esketés nem teljesen volna szabályos, de nem vagyok merev, sohasem voltam az! Ne értsd félre a dolgot! Előbb azt kérdezem: megesküszöl-e isten és ember előtt, hogy átiratod a templom mögötti dombot az egyházközség nevére, valamint azon építtetsz-e egy hét nyelven beszélő kápolnát? Vagy inkább meg akarod játszani, hogy olyan szegény vagy, mint a templom egere, ami nem vallana nálad ép észre, mivel eddig sem cselekedtél ekképpen, és ettől még nem szegényedtél el?
Klárika erre nagyot nevetett, és kiszólt a zsákból:
- Megegyeztünk, Főtisztelendő Uram! Nekem ez a legény kell, férjnek, a legénynek meg én kellek, feleségnek, az egyházközségnek a domb, meg a kápolna, és a sonkákat még ma átküldetem Fejcsóváló Gyuri Bácsival. Mindenki kapja meg azt, amit kíván!
A pap intett Jánosnak, az kinyitotta a zsákot, meglett a gyűrű Klárika nevével belevésetten, és egy elképzelt leánynak is megmaradt mindkét szeme, meg teljes hajkészlete.
Esküvő után az ifjú pár megcsókolta egymást, és Klárika így szólt:
- Visszabújok a zsákba, vedd a hátadra zsákot, ha ideszállítottál, szállíts haza is! Utána levehetsz a lábamról!
A kastélyban kiderült: Klárika apja már mindenütt kereste leányát, tűvé tették érte nem csak a kastélyt, hanem a környékét is.
Most Márton meglátta Jánost, hátán a zsákkal. Rákiáltott:
- Nem láttad Klárikát?
- Láttam! – mondta János. Itt van a zsákomban, épségben. Mindössze annyi történt vele eddig, hogy asszonynevet kapott, Segítsmagadon Jánosné lett, vagyis az én feleségem!
Letette a zsákot, abból meg kibújt, nevető arccal Klárika, és egyik karjával apját ölelte át, a másikkal Jánost. Hozzátette:
- Így igaz, itt a vigasz!
Azzal apját is, Jánost is megcsókolta.
Harangnyelvű Márton megkönnyebbülten felsóhajtott:
- Hála istennek, Klári, már mindenütt kerestelek, kerestettelek! Ezek szerint minden rendben. Sietek, mert szeretnék egy kicsit harangozni, megbeszéltem a harangozást a harangozóval.
- Jó! – mondta Klárika. Ám menjen veled Fejcsóváló Gyuri Bácsi is, vigyen egy nagy zsák sonkát a paplakba, megígértem. Meg azt is megígértem a papnak, hogy az egyházközségre íratom át a templom mögötti dombot, és építtetek rá egy kápolnát. Vigyáznunk kell, ma is majdnem a Pokolba vitt egy ördög, és csak a pap segítségével tudtam megmenekülni, pedig ártatlan voltam, mint a fehér bárány!
- Helyesen tetted, Klári! – mondta az apja. Az a domb csak álldogált, bámult a templom mögött, de, ha lesz rajta egy kápolna, akkor nem bámul majd egymagában!
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!