Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2020-08-21
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2018-12-20 10:57:45
Megtekintve: 205
Nagyeszű János vándorútja
Nagyeszű János kiskorában sem volt kicsi, de iskoláskorban gyorsan tovább nőtt, erre szokták azt mondani: „Úgy nő, mintha húznák!”. Nagytermetű volt, széles vállakkal. Ezek a széles vállak sokat segítettek neki, ha nem is a tanulásban, de azon: eredményesen átjusson egyik alsóbb osztályból a felsőbbe.

Hogyan segítették ezek a széles vállak?

Úgy, hogy a mögötte levő padban, János vállai mögött, meghúzódott Karikázó Károly, a mestersúgó.

Ne csodálkozzanak, olvasóim! Ha van mesterlövész, akkor miért ne lehetne mestersúgó is?

Ez a Karcsi súgási tudományáért és tevékenységéért szeretett volna kapni valamit Nagyeszű Jánostól, és kapott is. Azt mondta neki János:
- Nem kívánom ingyen, hogy mindig súgsz nekem. Igaz, ha nem súgnál, megvernélek, és ez a nem verés is valami, de ennél többet kapsz: almaszerző útjaimon társam lehetsz, de még a körteszerzőkből sem hagylak ki!

Hát ezek a szerző utak nem voltak egészen törvényesek, de János már a falu összes kutyáját lekenyerezte, azaz csontokkal megajándékozta. A csontokat a csontgyűjtő körútjain szerezte, de ezekről majd máskor.

Nagyeszű János apja így dicsérte a fiát, tréfásan:
- Nagyeszű ez! Nagyon eszik, nagyon alszik, ha meg dolgozik, akkor nagyon áll a kezében a munka!

Utóbbi is igaz volt, mert János nem siettette a kezébe adott munkát. Ez a mérsékelt gyorsaság gyakran oda vezetett, hogy apja inkább elvette tőle a munkát, és maga csinálta meg.

Ez történt azon a nyári napon is, amikor János már kinőtte az iskolát, legénysorba került, és úgy döntött: kedvére való munkát keres, ezért világjárásba kezd. Apja, anyja az illem kedvéért marasztalta, de mivel a gazdaság kicsi volt, és neki még volt két nagyobb testvére, adtak neki egy üres tarisznyát, meg egy vándorbotot. Még jókívánságot is, hogy járjon szerencsével! No, mentek már világjárásra kevesebbel is.

Később apja is, anyja is megbánta a dolgot, hogy üres tarisznyával bocsájtották ki a vakvilágba, de apja végül azt mondta:
- A vakvilágban talán könnyebben kinyílik a szeme erre-arra, és rájön: az üres tarisznyát meg is lehet tölteni!

Nagyeszű János erre egyébként már a falu végén rájött, de azért maradt Kibecsuki Feri Bácsi fáján néhány ropogós cseresznye. Feri Bácsi ugyan nem volt odahaza, de a fa nem tiltakozott e termésbegyűjtés ellen. Csak egy rigó füttyentett mérgesen, mert kevesellte a neki otthagyott cseresznyeszemeket. A mérges rigófüttyöt azonban emberi fül nem tudja megkülönböztetni az örömöt jelentőtől.

Ment János, sokáig, de egy idő után nem a két lábán, mert talált egy gazdáját megunt szamarat. A gazdája ugyan nem unta meg a szamarát, de ez csak akkor derült ki, amikor a fűben felébredt, és hiába kereste szép fülűjét.

A szamáron is sokáig ment Nagyeszű János, amíg, három nap után, találkozott egy emberrel, aki méretét illetően gyerek lehetett volna, de szakálla és bajusza volt.

Azt mondta e szakállasnak, egyúttal bajuszosnak:
- Maga törpe?

- Nem tudom! – válaszolta a törpe. Magához képest törpe vagyok, de lehet, hogy másutt nálamnál sokkal kisebbek emberek élnek, és akkor ők óriásnak nevezhetnek!

Jánosnak megtetszett ez a válasz, amelyik fején találta a szöget.

Azt mondta a törpének, akinek szép neve volt, Csacskacsalogány Pál:
- Én most vándormester vagyok, és kinevezlek segédvándornak, vagy, ha úgy jobban tetszik, vándorsegédnek!

A törpének tetszett a kinevezés, de érdekelte: mi a segédvándor feladata?

János nem rejtette véka alá a dolgot, igaz, nem is volt vele véka, - mi az ördögnek cipeljen az ember magával ilyen mérőedényt? Kioktatta Csacskacsalogány Pált:
- A segédvándorság nem nehéz! Én meglátok egy barlangot, te bemászol. Viszel egy bunkót is. Én utánad kiáltom: - El ne felejtsd agyonütni az alvó medvét! Te agyonütöd az alvó medvét, és kihúzod a barlang elé. Én azt mondom erre: - Derék segédvándor vagy! A medve bundája az enyém, mert rád túl nagy volna, de a húsán megosztozunk. Világos?

A törpe megvakarta a feje búbját:
- Jó, de a medve sokkal nagyobb nálam, és mi van, ha nem alszik?

János nem jött zavarba:
- Akkor elmondod a medve altatót! Így szól:

Brum-brum, rajtad bunda,
éber létét unja!
Brum-brum, mézes álom,
brummogóba búj ma!

Csacskacsalogány Pál, úgy látszik, nem volt olyan gyors felfogású, mint bizonyos népek, akik már éljenezték is volna a medveszerzés e gyönyörű tervét, mert még ezután is kétkedett, de már csak magában.

Ekkor azonban rohanó törpékre lettek figyelmesek.

Nagyeszű János megállította őket. Megálltak, mert lehet, hogy a közmondás szerint sok lúd disznót győz, de, úgy látszik, a kis emberkék ezt a mondást nem ismerték. Megálltak.

János rájuk ordított:
- Hová rohantok?

Vezető törpéjük ijedten elhebegte-habogta: most mennek nagy bunkókkal agyonverni a másik falu egész népét, mivel ők derék cuppogföldiek, de azok a törpék, a másik faluban, csámcsogföldiek. Ők nem csinálnak félmunkát, vagyis fél harcot, mert nem szeretik az ilyen befejezetlenül törpe hazafias dolgokat. A cuppogföldiek cuppognak, ami szép szokás, a csámcsogföldiek csámcsognak, ami viszont nagyon csúnya. Agyonverésük jogos!

János most már rájuk üvöltött, mint az éhes téli farkas a juhnyájra:
- Vissza! Meg kell fizetnetek az agyonverésre vonatkozó tanácsom árát! Mindegyiktek hozzon legalább egy szál kolbászt, akinek nincs kolbásza, az hurkát is hozhat, akinek az sincsen, az disznósajtot! Aki semmit sem hoz, arra ráküldöm a háromszínű ördögöt. Mars!

A törpék visszarohantak, hozták a tanács árát.

János leültette őket a földre, és lenézően kioktatta őket:
- Ti hangyaeszű svábbogarak! Ha a csámcsogföldieket mind agyonveritek, akkor nem lesz ellenségetek, és hová juttok ellenség nélkül? Jön az unalom! Unalmatokban felizgatjátok magatokat, és agyonveritek egymást. Ez a jó megoldás, mert, ha egymást mind agyonveritek, mint hős cuppogföldieket, akkor a csámcsogföldieket megfosztjátok az ellenségtől, vagyis saját magatoktól. Ez a nagy kitolás velük, - ott fognak állni egy szál ellenség nélkül! Kapiskáljátok már?

A törpécskék bambán néztek körül, de János rájuk ordított: - Haza! Hozzátok nekünk a békekötési adót, de nehogy a békakötésit, mert akkor mindegyikteknek úgy hátrakötöm a sarkát, hogy kínjában brekegni fog.

Hát azok a törpécskék milyen feledékenyek voltak! Elfutottak, de amikor hazaértek, utána a békekötési adót elfelejtették a tarisznyájukba tenni, és hozni. Hozás helyett elbújtak, otthon.

Csacskacsalogány Pál, mint segédvándor, igyekezett segíteni Jánosnak a távollevő törpékről leszedni a keresztvizet, de azután kárpótlásul szerzett magának egy nagytőgyű kecskét. Azt mondta:
- Ha nincs ló, szamár is jó. Ha nincs szamár, kecske is megteszi. Adja azt a kecskeszagú kecsketejet, és lóként is használható!

János a falu határában viszont győzelmet aratott néhány libán. Hamarosan megették a libasült egy részét, másik részét eltarisznyálták. A tarisznyálásban János győzött, igaz, az ő tarisznyája nagyobb is volt.

Azt mondta Pál, tűnődön:
- Hát, ha barlangra lelnénk, és benne volna egy alvó nagy medve, annak a bundája rád illenék, de ha törpe medve volna benne, annak meg a szőrös része rám!

János engedékeny volt, mert törpe medvéről még nem hallott. A medvebocs, persze, kisebb, mint az anyamedve, de annak, aki a kis bocsot bántja, nincs az anyamedvétől bocsánat.

Végül találtak egy barlangot. Óvatosak voltak, bedörmögtek. A medve nem dörmögött ki, talán azért, mert nem volt benne, talán azért, mert ravaszul meglapult.

Azt mondta János:
- A medve úgy fél a tűztől. – mint a tűztől! Csináljunk fáklyákat! Egyik kézben nagy bunkóval, másik kézben nagy fáklyával bemegyünk, a tűz láttán a medve megijed, elbődül, és így leleplezi magát!

Hát csalódniuk kellett!

A barlangban medve helyett egy vigyorgó szoboralak volt, kőből. Vagy nem is vigyorgott, hanem vicsorgott? Vicsorgást nem lehetett hallani, így a szobor fizimiskáján vigyorgás lehetett. Rajtuk vigyorog?

János mérges lett, bunkójával háromszor is fejbe verte a kőszobrot, és az még mindig szobor volt.

Negyedszerre azonban nem a szobor feje bánta a dolgot, hanem a hasa. Kilyukadt, és mintha valami hosszú zsákféle lógott volna ki belőle… Olyan hurkazsák-féle.

Azt mondta Pál, akinek, törpeként, János mellett, már kezdett óriási lenni a tudománya:
- Ez a szobor megette a hurkazsákot, de nem bírta a hasa, és most kilóg a bele!

János úgy döntött: bánjon pórul a vigyorgó szobor, akkor majd megtanulja: nem illő nemes vándorokon ilyen parasztosan vigyorogni!

Együttes erővel kihúzták a szobor zsákbelét. Csalódottak voltak, mert valami érdekesebbet vártak, de nem volt abban más, csak aranypénz. Minden aranyról egy mogorva király képe nézett rájuk.

Azt mondta János:
- Az iskolában azt súgták egyszer, amikor feleltem, hátulról, hogy a hallgatás aranyat ér. Mi hallgattunk az úton az eszünkre, ezért az aranyakat megérdemeljük, de ilyen sok aranynak van egy utálatos tulajdonsága: nehéz. Már most, ha az arany egy szobor hasában van, akkor az kibírja a nehezet is, de nekünk cipelni kellene ezt a terhet. Most jön törpeséged előnye. Keresünk egy olyan lyukat, amelyik mély, és amelyen csak te férsz be, behúzod magad után ezt a hurkaszerű zsákot, én meg utánad gurítom az aranyakat. Te újra beleteszed az aranyakat a zsákba, és négykézláb visszamászol hozzám.

Így tettek.

Hamarosan újra hegy következett, azon egy erdő, az erdőben pedig rátaláltak a világ talán legkanyargósabb, félig gizgazzal benőtt ösvényére. Egy darabig mentek rajta, utána meg János cifrákat mondott az ösvényre. Ezekre a cifra mondásokra Pál nem törpeként figyelt, hanem nagy fülű óriásként. Hű, ilyen mestervándortól tanulhat ám a vándorsegéd!

Hát, már a hegycsúcs felé, jött egy tisztás. Azon kétszintes ház bámult le rájuk. A tisztás előtt kert volt, a kertben két leány kapált. Egy kecske legelt, hét liba szintén. Az egyik Jánoshoz illő méretű leány volt, a másik pedig egy törpeleány. A Jánoshoz illő nem volt nádszálvékony, hanem inkább tenyeres-talpas, de csinos. A törpelány meg egyenesen szépecske, mint a mezei virágocska, amelyik szívvidámítóan többszínű, és időnként ki-kiölti sziromnyelvecskéit.

Leányok láttán a legényeknek mit kell tenni, ha szemrevalóak a lányok?

Először is meg kell bizonyosodni arról: tényleg leányok-e a leányok?

János odaszólt nekik:
- Hé, lányok! Ti valóban lányok vagytok?

A Jánoshoz illő nevetett és visszakiáltotta:
- Én talán már nem sokáig vagyok az, mert az ördög megkérte a kezemet! A nevem Szamócaszerető Sarolta, vagyis Sárika! Szép a szamarad, te ismeretlen legény, és lehet, hogy még nálad is okosabb?

A törpelány csak kuncogott, és úgy mondta, miközben kapált tovább:
- Az én kezem naponta megkéri három királyfi, de még nem döntöttem el: odaadom-e valamelyiknek! Az én nevem: Cinegezsinege Klára, vagyis Klárika! Szép a fehér kecskelovad, te törpelegény, - no és jól tejel?

János és Pál is bemutatkozott. Azt mondta János:
- Mi, ha szállást kapnánk, nem sértenénk meg bennetek, lányok, pénzzel, vagy ajándékkal, hanem értékesebb valamit adnánk: naponta egy csókot arra a szép kacsótokra, amelyik olyan ügyesen tartja a kapát. A tyúkokat, látom, jól betanítottátok, mindegyik magától kapirgál! Nos, napi egy csók, csak kinyújtjátok a kacsót, és máris megkapjátok!

Szamócaszerető Sárikának, úgy látszik, tetszett János, mert azt mondta:
- Egy csók nem elég a kezemre, nekem három jár, mert szeretem az édes szamócát, a nevem meg Szamócaszerető, de még Sári is vagyok. Ám csak tőled kérem a fizetséget János, hogy ne kelljen a társadnak a kezemig felágaskodnia, hiszen nem faág!

Úgy látszik Cinegezsinege Klárinak sem voltak ellenére a kézcsókok. Azt mondta:
- Én meg csak ettől a kecskén lovagló vitéztől kérem a napi három kézcsókot, mert a nevemben cinege is van, zsineg is van, meg Klára is vagyok, vagyis Klárika!

Az erdei ház felső szintjén is négy szoba volt, meg az alsó szintjén is négy. A fiúk felköltöztek, a lányok úgyis az alsó szinten laktak.

Az ördög, amelyik állítólag megkérte Szamócaszerető Sárika kezét, nem jelentkezett, úgy látszik meggondolta magát. Klárika, a törpekisasszony sem emlegette a kezét kéregető királyfiakat.

Miként történt, miként nem, de Sárika nagyon összemelegedett Jánossal, Klárika pedig a segédvándorral, Palival. A lányoknak volt egy nagy csónakjuk, ami a hegy alatti kis folyócskán szinte hajónak tűnt. Ezt-azt csónakon levittek a városba, eladták a piacon, a pénzen pedig vettek dolgokat a konyhára, meg a ház további felszerelésére. Bár János a házkörüli munkákért nem lelkesedett, a piacon kitett magáért. Egyrészt jó erős hangja volt, másrészt igen tudta dicsérni a portékájukat. Így majdnem mindent a legjobb áron adtak el. Egy városi újságíró még le is körmölte János egyik piaci versikéjét, és betette az újságba:

Ez egy nagyon rendes tyúk:
nem nyitja ki a kaput!
Bezárt kapun ki nem megy,
akkor sem, ha kérleled!
No és, kérem, olyan tyúk:
dús örömre nem hoz bút!
Tojása sem tojik rád,
akkor sem, ha kitojták!
Tyúkesze meg olyan nagy:
a nép bátran tapsolhat!
Mondjuk együtt: - Kot-kot-kot!
Vegyük meg e szép tyúkot!
Kakast neki szintén végy, -
kellenek majd kiscsibék!
Ha megnő a kis csibe,
akkor nem lesz kicsike!

Azt mondta egyik városi útjukon Sárika Jánosnak, meg Palinak:
- Az ott egy ékszerészbolt! Na, mit kell vennetek nekünk, fiúk? Kicsit segítünk, hogy könnyebben kitaláljátok!

Mindkét lány felmutatta az ujját!

Hát hogy ezek a legények milyen hamar kitalálták! János azt mondta:
- Szóval inkább Nagyeszű Jánosné szeretnél lenni, nem Sátán Bendegúzné? Ennek örülök!

Csacskacsalogány Pál sem maradt el az észversenyben, mert így szólt Klárihoz:
- Szóval a három királyfit kikosaraztad, és én maradtam csak a kosárban! Kitűnő!

Az esküvő napján, délután, János így szólt, már otthon:
- Tisztelt Feleségek! Négyünknek annyi aranyunk van, hogy azt sem tudjuk mennyi!

- Ó, igen! – tette hozzá Pál. Ezt el is felejtettük eddig megemlíteni…

Elmesélték a barlangos történetet, meg azt is, hová kerültek a sárga csikók!

A két újdonsült asszonyka kész lett volna akár mindjárt útra kelni, és istállóba terelni a sárga csikókat, de János megcsókolta Sárikát, Pál Klárikát, és János kijelentette:
- A nászéjszakából ne legyen mászéjszaka!

Nem is lett. Később azonban Klárika, miután kiszedték a sok aranyat az üregből, és hazavitték, így szólt:
- Van a pincében egy titkos oldalüreg. Rejtsük el oda a kincset, és senkinek se szóljunk róla! Ha senki sem tud róla, senki sem akarja ellopni. Még ha a ház összedőlne is, akkor is kiáshatjuk. Ha a Balsors szorongat, elővehetünk ezekből az aranyakból néhányat. Bár nekem nem tetszik a rajtuk levő király tekintete, olyan szigorúan néz, mint én néztem Mirmulára, a cicára, amikor mind megette a tejfölt, de még a köcsögöt is kinyalogatta…

A Balsors azonban a továbbiakban sem szorongatta őket, így élték és évezték eddigi életüket. A ház benépesült gyerekekkel, akik néha az egész házat felforgatták, de a pincebeli rejtekhelyre ők sem gondoltak.

Hát, igen, van, amikor még a gyerekek sem gondolnak mindenre, de azért, ha összehasonlítjuk őket a felnőttekkel…

(2018)

Illusztráció: Pixabay
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!