Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2021-03-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2018-12-07 19:03:37
Megtekintve: 1536
Kiskakaska Károly
Kiskakaska Károly olyan nagy, termetes legény volt, amilyen talán nem hét, de hetvenhét határon túl sem akadt.

Egy nap azt mondta a falu kocsmájában, borozgatás közben, apjának, amikor, bár egyikük sem volt iszákos, betértek egy kis itókára, de ennek a Károlynak mégis, kivételesen, több csúszott le a garatján, mint kellett volna:
- Unom, hogy engem Kiskakasnak neveznek! Felmegyek a királyhoz, és megkérem, változtassa át a nevem Nagykakas Károllyá!

Apja, Kiskakaska Márton, nevetett:
- Akkor az én nevem is meg kellene változtatni! Nekem jó a Kiskakaska, meg anyádnak is asszonynévnek, mit törődsz vele? Sok lány rajtad felejti a szemét, az olyan meg, aki nem, hát annak nem kell a tojása, csibéje! Vigye el a csóka!

- Azt úgy mondják: „Vigye el a kánya!”, - helyesbítette apja szavát Károly. Márpedig, ha én kimondtam, hogy felmegyek a királyhoz, és kikutyabőröztetem a Kiskakaskát Nagykakasra! – fogadkozott. Adj nekem lovat, kardot, és már indulok is!

Apja nem akart neki lovat adni, kardot sem:
- Van négy lovunk, de azok kellenek a szántáshoz. Kard? Az egykori kardom ott van a diófaszekrény mögött, ott eszi a rozsda. Ki kellene fényesíteni, de ez most nem sürgős, nincs háború. Nem adok lovat, nem adok kardot! Keress magadnak több észt, mielőtt ilyen bolondságokkal felmérgesítenéd a királyt!

Kissé távolabb igen hosszú szakállú ember ült egy asztalnál, egymagában. Odaszólt nekik, de főleg Károlyhoz intézte a szavait:
- Én megszántalak, legény! Neked adom a lovam, meg azt a kardot, amit az istállóban találsz, a lovam mellett! Nem illik hozzád a Kiskakaska név. Igazad van!

Itt, tisztelettudóan bár, de a kocsmáros is közbeszólt. A hosszú szakállú ember felé fordult:
- Ne haragudjon az úr, de az előbb az udvaron voltam, majd pedig az istállóba is benéztem. Ott nem láttam lovat! Talán volt, - és ellopták? Jó volna, ha utánanézne!

A hosszú szakállú ember gőgösen odavágta:
- Engem nem lehet meglopni! Maga fogadni merne velem három aranyba, hogy most is ott van a ló is, a kard is?

Három arany sok pénz volt akkoriban. A kocsmáros arra gondolt: akár egy tréfa áldozata is lehet, és akkor három aranya bánja, felesége meg mérges lesz, talán kicsit kezelgeti is az ő fejét a sodrófával, utóbbi sok mindent gyógyít, de nem kellemesen. Így hát inkább nem szólt semmit.

Kiskakaska Károly viszont kifutott az istállóba. Hát tényleg ott volt a ló is, a kard is! A ló egyébként minden egyébbel is fel volt szerelve, még az útravalót tartalmazó nagy tarisznyával is.

Visszafutott Károly a kocsmába és azt mondta a hosszú szakállú embernek:
- Köszönöm! Az úr igazán nagylelkű! Ha a király átneveztet Kiskakaskáról Nagykakasra, akkor a Felséges Úr előtt is megemlítem az úr nevét. Kinek is köszönhetem ezt a nagy szerencsét?

A hosszú szakállú ember elmosolyodott:
- Ittsemvoltam Ádám vagyok, báró és bíró! Ugye, hallotta, kocsmáros, hogy Ittsemvoltam?

Ezt olyan hangon mondta, hogy a kocsmáros ijedtében helyeselt. Ezt rosszul tette, mert a szakállas ember eltűnt, mintha ott sem lett volna. Kapkodta a fejét a kocsmáros, mint aki most jön rá: lóvá tették! No, ha ezt a felesége megtudja…

Már jött is a felesége. Ragyogó arccal, sodrófa nélkül. Azt mondta az urának:
- Felvitte az Isten a dolgunkat! Mit ivott, evett az úr, azzal a fehér szakállal? Három aranyat találtam a folyosón, egy cédulával, amelyen ez állt: „A MAGUKÉ!”

Megörült a kocsmáros. Este sodrófa helyett csókot kapott a feleségétől.

Hanem Károlyt, ló ide, kard oda, telt tarisznya melléje, - nem nagyon akarta apja elengedni a királyhoz. Kire király megharagszik, hát az nyugton majd nem alszik!

Végül mégis, nagy nehezen elengedte az apja, de kioktatta:
- Azért van a ló, hogy vágtasson, ha kell, a jó irányban! Azért van a kard, hogy előbb vágd az ellenség fejét, mint az a tiédet! Azért van a torok, hogy nagyobbat ordíts, mint az ellenség! Azért van a tarisznya, hogy ne a magadéból töltsd meg, ha kifogyott belőle a szájba tehető, és neked már olyan nincsen! Azért van a világ, hogy, ha pénz üti a markod, a másikat is tartsd oda! Azért van a világ, hogy nyisd ki a szemed! Azért van a két szemed, hogy ne várd meg, amíg kiszúrják a szemed a kevéssel, amikor a sok is ott van!

A rengeteg jó tanácsot apja talán még ma is mondogatná, ha Károly fel nem ugrik a lóra és – neki a világnak!

Átvágtatott hét hegyen és hét völgyön. Elérkezett egy rétre, amelyik mellett erdő volt.

Az erdőből kirontott tizenkét lovas ember. Károly akkorát üvöltött, hogy még a levelek is remegni kezdtek a fákon. Úgy látszik azonban, hogy a fák ijedősebbek voltak, mint a tizenkét lovas, akik már hozzászokhattak az ordítozáshoz.

Károly erre lejjebb vette a hangját, de kihúzta hüvelyéből a kardját, megforgatta, és felkiáltott:
- Lóról le! Kardot a földre!

A nap rásütött Károly kardjának pengéjére. No, már most nem tudni, hogy ezért, vagy másért, de az emberek mind leszálltak a lóról, és letették a földre a kardjukat.

Eszes legény volt ez a Károly, végiggondolta a dolgot. Minek neki tizenkét ló? Minek neki tizenkét lovas, akiknél nincs tarisznya? A végén kiennének mindent az ő tarisznyájából!

Újra kiáltott:
- Lóra! Kard marad, lovas el!

Mind a tizenkét ember felugrott a lovára, és elvágtatott. Károly összeszedte a kardokat. Jó kardok voltak. Elhatározta: ha egy városba ér, a piacon eladja a kardokat, csak egyet-kettőt tart meg magának, pótkardként.

Hát város nem jött egyhamar, a parasztok meg, akikkel találkozott, nem akartak kardot vásárolni. Arra hivatkoztak: nincs rá pénzük. Egyikük ráadásul még azt a közmondást is tudta, mondta: „Aki kardot fog, kard által vész el!”.

Hiába bizonygatta Károly: ő már napok óta lovagol 12 kardal, sőt, ha a széles pengéjűt, amit a szakállas embertől kapott, beleszámítja, akkor tizenhárommal, és még egyszer sem fogadta a fiává a halál. A parasztok erre csak hümmögtek, de inkább megtöltötték Károly soványodó tarisznyáját újra, de kardot nem vettek, az istenért sem. Igaz, pénzük sem volt rá, de azért mégis…

Meg is rótta magában Károly földet művelő honfitársait egy kis versikével:

Akinek nem kell kard és dal,
azt nem fogadja a kardal,
s neki mennyei kapunál
Szent Péter nem is szalutál.

Végül azonban elérkezett egy nagyvárosba. Abban sok minden nagy volt, nem csak a templom. A piactér is. A kofák szája is, amitől a piactér zajos lett, de a zaj hirtelen elhallgatott.

Miért?

Jött a király!

A királynak feltűnt Kiskakaska Károly szép lova, lószerszáma, a tizenkét kard, de még maga Károly is, mert sok katonája volt, de ekkora nagy termetes még egy sem!

A király, szokása szerint, csak rákiáltott a sohasem látottra:
- MONDJ EL MINDENT!

Károly nem ijedt meg, mindent elmondott apjáról, szegény elhunyt anyjáról, a kocsmárosról, a kocsmáros feleségéről, a 12 kard megszerzéséről, de még a kardot vásárolni nem kívánó hazafiatlan parasztokról is lehúzta a vizes lepedőt.

A király itt félbe szakította:
- Látom, hogy ügyes legény vagy, de a szegény szántó-vetőket ne hibáztasd, hiszen egyrészt nem volt pénzük ilyen jó minőségű fegyverre, másrészt van, akinek az ásó, kapa, eke inkább kézbe illő, mint a kard! Azt mondd meg kerek-perec, hogy mit szeretnél kapni! Ha kerek perec kell, olyat is süttethetek!

Azt mondta erre Károly:
- Felséges Uram, arra kérem kegyelmed, hogy a nevem, ami most Kiskakaska Károly, változtassa hivatalosan Nagykakas Károllyá! Meg az apámét is, csak annak a keresztneve Márton! Hát úgy nézek én ki, mint egy kis kakaska?

Gondolt egyet a király, de egyből mégsem azt, amit a legény szeretett volna:
- Hát, fiam, tényleg nem úgy nézel ki, mint egy kiskakas, sokkal inkább, mint egy medve, akinek nagy termetére még egy másik medve is felnéz!

Majd még beszélünk erről a kiskakas dologról, de egy másik ötlet jutott az eszembe. Hat lányom van. Öt már férjnél van, gyermekét nevelgeti, de azelőtt sem szokott ide-oda kirándulni a palotából.

A hatodik lányom viszont, a legkisebb, úgy hívják Hegyekura Csinike, nagyon rakoncátlan, mégis ő ugrál a szívem közepében. Neki kellene egy jó testőrség. Bemutatlak neki, hátha megtetszel. Eddig huszonöten pályáztak a kapitányi posztra, de egyik sem tetszett neki. Mind fekete macskát kapott. Válogatós ez a lány! Itt vagy te, meg 12 kard, amit el akartál adni a piacon. Ha megtetszel a lányomnak, szervezz neki egy kis testőrgárdát. Ha elfogad, te leszel a gárda kapitánya.

Hegyekura Csinike nem volt éppen csepp lányka, de csodaszép. Meg csoda vidám, de igen komoly is tudott lenni, ha kellett.

A király bemutatta Csinikének Károlyt. A leány incselkedően kérdezte:
- Maga medve?

Károly meghajtotta magát:
- A fejedelmi kisasszony szíves engedelmével, de engedelme nélkül is, Kiskakaska Károly vagyok! Ám, ha ilyen szép kisasszony medvének hív, gúnyból, akkor sem tiltakozom a medve ellen, mert a kisasszony látása bőségesen kárpótol!

A leány kicsit mindjárt visszavett a tréfából:
- Az incselkedés nem gúny, nem akartam megsérteni medveuraságodat! Tud dörmögni?

- Tudok! – válaszolta Károly. Így dörmögök:

Brum-brum- brum – bram-bram-bram!
Itt egy de szép leány van!

A leány nevetett:
- Én is tudok dörmögni. Így dörmögök:

Bröm-bröm-bröm – brum-brum-brum!
Itt egy legény, bámulom!

A király sejtette: két bolondocska meglesz egymással.

A leány azonban tovább incselkedett:
- Ön erős, mint a medve?

- Azt nem tudom, kisasszony, - felelte Károly, - mert még sohasem mértem össze az erőm medvével. Azt viszont állítom, hogy, ha a királykisasszony ráül a jobboldali tenyeremre, én felemelem a magasba, és a trónszék mellől így viszem ki a palotából, leteszem a rózsakertnél, ahol ő lesz a legszebb rózsa!

Elhűlt erre a kijelentésre a király, de a királykisasszony is:
- Nem akarom a lehetetlent!

Károly azonban máris kinyújtotta a kezét, a királykisasszony rácsücsült a tenyerére, a legény magasra emelte a karját, és biztos léptekkel kivitte a leányt a palotából, a rózsakertbe.

A királykisasszony már nem nevetett, hanem azt kiáltotta:
- Hozhatják a fehér macskát! Ez a legény legyen a testőrségem kapitánya! Meg mézet is nekünk, a két medvének!

A király azt mondta Károlynak:
- Állíts össze új testőrséget te kakasnevű legény! A helyettesed Mityimatyi legyen!

Mindjárt kiáltott is:
- Mityimatyi!

Fél méter körüli magas törpécske mászott elő négykézláb egy rózsabokor mögül.

Károly úgy meglepődött, ahogy még életében sohasem.

Ám a király elmagyarázta:
- Tizenkét kardot hoztál, a széles pengéjű tieddel együtt, az éppen tizenhárom. A 13 egyesek szerint szerencsétlenséget hozó, baljós szám. Én ezt nem hiszem ugyan, mert nagyon felvilágosult uralkodó vagyok, és ha tízen még három ugrál, az lehet győzelem is.

Ám Mityimatyi felér egy kisebb sereggel. A csatáknál ide-oda rohangál, mint a nyúl. Egyrészt elvonja az ellenség figyelmét, másrészt megbokrosítja az ellenség lovait, harmadszor megrántja a nyeregben ülő ellenségek lábát, és jön a bukfenc, negyedszer felugrik az ellenséges vezér nyakára, és leszoktatja a további nyakaskodásról, ötödiknek pedig hozzátehetem: kiváló felderítő, mert bár nem fér bele olyan kis lyukba, amibe az egér, de azért pompásan felderít mindent, még azt is, hogy mit süt-főz a királyi szakács, és nem csak harcoknál puhatol ki dolgokat, hanem, jó humora miatt, mások kedvét is fel tudja deríteni. Utóbbi is fontos lehet!

No, így már értette a dolgot Kiskakaska Károly, de úgy gondolta: ha a király így megbízik benne, talán ismét szóbahozhatja a névváltoztatást.

Így szólt:
- Felséges Király Uram, ha már kegyeskedett leánya testőrsége kapitányául kinevezni, hadd említsem meg, alázattal: egy kapitányhoz nem illik a Kiskakaska név, és ha Nagykakas Károly lehetnék…

A király nevetett:
- Ez sincs örökre kizárva, de hamar elnevezés, gyors átnevezés ritkán jó! Ezt én, mint uralkodó, tudom! Az én nevem Hegyekura, őseimtől örököltem, és bár a Világura jobban hangzik, nem kívánom a változtatást, már csak azért sem, mert a világ túl nagy falat, megakadhat az ember torkán!

Annyi bizonyos: Kiskakaska Károly olyan rendkívül ügyes, okos, fürge testőrséget állított össze, hogy az párját ritkította volna, ha lett volna párja, de nem volt. Igaz, ráment erre egy álló hónap. Utána bemutatót tartott, nem csak harcászatit. Látszott: nem csak a fegyverforgatáshoz értenek a legények, hanem az észforgatáshoz is.

Azt mondta Károlynak a király:
- Legény vagy a talpadon, Kiskakaska!

A királykisasszony is megdicsérte, és tréfásan hozzátette:
- Nyugodt a testem, ha ilyen őrök őrzik! Ön, Kiskakaska Úr, valóságos harcművész, de azért velem másképp kakaskodjon, mint az ellenséggel!

Egy darabig csak apja birodalmán belül ment utakra, testőrségével, a királykisasszony. Ám egyszer messze túlkerültek a határon. Először végtelennek látszó szürke erdő jött, azután fekete, majd még feketébb. A fákról nevezték így, mert a fákon még a levelek is szürkék voltak az elsőn, valamint feketék a másodikon, majd éjfeketék a harmadikon.

Végül két olyan magas és meredek hegyállt elébük, hogy azokon lovakkal nem juthattak át. A két hegy úgy támasztotta egymást, hogy közöttük sem látszott ilyen út.

Azt mondta Károly Mityimatyinak, tréfásan:
- No, te kis mindent tudó, mindenbe beférő, átférő, te éles szemű, hallhatatlant is meghalló, keressünk megoldást! Te a baloldali hegyet nézd meg jobban, én meg a jobboldalit fürkészem ki!

Károly mindent megtett, de nem talált átjárásra alkalmas részt. Mityimatyi is mindent megtett, de nála több jutott ebbe a mindenbe. Visszajött, jelentette Károlynak:

- Baloldalt van három fa. Három szikla alatta. Három szikla túl nehéz, nem győzi le törpe kéz. Kell nagy, melák kapitány, az sziklákkal elbír tán!

Megörült Károly, de azért kicsit megfeddte helyettesét:
- Azt ugatja hat kutya: KATONAI REGULA! Ügyes vagy, de szemtelen, nem tetszik ez ám nekem!

Mityimatyi nevetett és visszavágott:
- Hat cica meg nyávogja: illedelmes jobb volna? Hát, ha az meg ügyetlen, akkor én vagyok jobb, nem?

Ezt Károly is elismerte, és felderült a képe, amikor néhány testőr segítségével, mindhárom sziklát sikerült kicsit odább mozdítani. Feltárult egy szoros, illetve, helyenként inkább alagút féle. Mityimatyi már ugrott is. Elővett egy zsinórt.

Egy óra múlva jött vissza, jelentette Károlynak:
- A lovasok átmehetnek rajta a túloldalra, de csak libasorban! Legjobb, ha csendben megyünk! A falnak is füle lehet, nem volna jó, ha idő előtt felfülelnének jöttünkre, és lefülelnének. Nem tetszik nekem az a túlsó oldal!

Mityimatyi nem tudta megindokolni, hogy miért nem tetszik neki a túlsó rész, hiszen a táj eddig sem öltözött a kedvükért ünnepi, színes köntösbe.

Átértek. Csatazajt hallottak a távolban. Azt mondta Károly a királykisasszonynak:
- A felséges királykisasszony maradjon itt három vitézzel, és, ha velünk baj történne, akkor a sziklafolyosón keresztül meneküljenek el!

A királykisasszony megsértődött, és kihúzta a kardját:
- Én is veletek megyek! Én parancsolok a saját testőrségemnek!

Károly letérdelt a királykisasszony előtt:
- Mi a Felséges Kisasszony őrzői vagyunk! Engem a király bízott meg ezzel a feladattal! A királykisasszony nem jöhet velünk!

Hegyekura Csinike így szólt:
- Veletek megyek!

Károly most már határozottabb hangon közölte:
- Ezt megtiltom! Engedelmeskedjen! Megtiltom az engedetlenséget nem csak a király parancsa miatt, hanem másvalami miatt is!

- Mi az a másvalami? – döbbent meg a leány, mert minden leány kíváncsi. A királylány sem kivétel.

Károly lehajtotta a fejét:
- Az a más valami egy Kiskakaska Károly legényben van, - és a szíve!

Megszelídült egyből a királykisasszony. Halkan, de érthetően válaszolta:
- Akkor engedelmeskedem!

Elvágtatott Károly a többi harcossal. Egykettőre csuda társasággal találkoztak. Törpékkel, hasonlóak voltak Mityimatyihoz. Menekültek valahonnan, valamiért.

A beszédüket Károly nem értette.

Nem így Mityimatyi! Értett ezen a törpe nyelven. Talán egykor errefelé járt, itt élt? Pillanatok alatt elmagyarázta a törpéknek, hogy milyen irányban. hogyan meneküljenek, és a hegyi alagúton a királykisasszonnyal , meg annak három testőrével együtt siessenek át a kettős hegy túloldalára.

Károly és társai átvágtattak a következő hegyen. Annak túloldalán síkság volt. A katonák, akik a törpéket üldözhették, vagy ötvenen lehettek, talán még többen is. A vezérük éppolyan termetes volt, mint Károly, de a többek csak úgy közönségesen megtermettek, üvöltözők és kardforgatók.

Valószínűleg Károly és társai mindenképpen legyőzték volna az ötszörös túlerőt is, de Mitymatyi felért egy külön csapattal. Egyik ellenséges lovastól a másikig futott, és szinte követni sem lehetett szemmel, hogy mit csinál a lóval, vagy a nyeregben ülővel, máris nyerített és felbukfencezett itt-ott egy paripa, lerepült a nyergéből a lovas. Ezt követően Mityimatyi felugrott az egyik ellenséges ló nyerge mögé, majd pedig átugrott a vezér nyakába, és annak mindkét szemébe belefecskendezett valamit.

- MEGVAKULTAM! – üvöltötte a vezér. Katonáit ekkora már, azokat, akik még éltek, Károly emberei megkötözték.

Károly és Mityimatyi kivallatta a foglyokat. Azt mondta Mityimatyi az ellenséges vezérnek:
- Ha becsületedre, és két szemed épségére, megfogadod: ezentúl nem jössz a Törpék Földjére, akkor, mint varázsló, elintézem, hogy egy óra múlva ismét láss!

A vezér ezt megfogadta. A fegyvereket, és hadianyagokat, valamint a lovak egy részét elvették a legyőzöttektől, de utána elengedték őket.

Károly ugyanis így vélekedett:
- Semmit sem jó túlzásba vinni, még a hadi sikereket sem. Jó apám gyakran mondogatta: „Fiam, azt, aki téged agyon akar ütni, előbb te üsd agyon, de azokat, akik ott vannak, és téged nem akarnak agyonütni, ne üsd rögtön agyon, mert, ha minden vélt ellenséged egyből agyonütöd, akkor holnap mehetsz ellenséget keresni magadnak a vakvilágba!”.

A kis csapat visszatért a királykisasszonyhoz, meg ott maradt három testőréhez, valamint a sok törpéhez, akik körülvették őket. A királykisasszonynak nagyon tetszettek a kis törpék, de egyelőre csak jelbeszédekkel tudott velük társalogni. Mityimatyi most már ott volt, tolmácsnak.

Károly száztizenkét törpét számolt meg. Voltak közöttük törpelegények, törpelányok, törpeasszonyok, törpegyerekek.

Az egyik, igen szépséges, törpekisasszonynak nagyon megtetszett Mityimatyi. Persze, a többi törpelánynak is, de hát azok hamar látták, hogy ez a kisasszony, Pisszenke, Mityimatyit lefoglalta magának, és ha most megindul a harc Mityimatyiért, akkor ott lehet a baj: se Mityimatyit nem szerzik meg maguknak, ám még a többi megmenekült törpelegényből sem jut nekik. Két szék közül a pad alá eshetnek, ahogy a mondás tartja!

Nos, ez a Pisszenke nem hogy egy szót sem szólt volna, vagy még csak nem is pisszentett volna, hanem inkább be sem állt a szájacskája. Folyton mesélt valamiről Mityimatyinak, aki ezt nemhogy zokon vette volna, hanem még bíztatta is a gyönyörű törpelánykát: meséljen csak, ő csupa fül, úgy hallgatja!

Pisszenke nem csak szép volt, hanem okos is. Édesanyja is kioktatta egykoron: „Ha jó törpét megszeretsz, férjnek egyből megszerezd!”.

Pisszenke látta, hogy Mityimatyi szereti, azt is tudta, hogy ő is Mityimatyit, aki ráadásul a Nagy Csata hőse, és a nem törpe kapitány helyettese. Ám ő is győzhet a szerelmi harcmezőn!

Azt mondta Mityimatyinak, pici, ártatlan, leányos ravaszsággal:
- Nálunk, Törpetániában, egy leánynak csak egy udvarlója lehet. Az lesz az udvarlója, akinek a leány a kezét nyújtja, és a törpelegénnyel, kéz a kézben, elmennek a következő fáig.

Mindjárt nyújtotta is kezét Mityimatyinak, de meg is fogta a törpelegény kezét, és együtt, kéz a kézben, elmentek a következő fáig, amelyik nem volt túl messze, mert csak öt törpelépésig.

Tetszett a dolog Mityimatyinak csudamód. Mindjárt ő is kigondolt valamit, és így szólt Pisszenkéhez:
- Nálunk meg az a szokás, - sőt, mit szokás, szigorú törvény! - hogy egy törpelányhoz csak egy törpelegény tartozhat, és a törpeleány csak azzal csókolódzhat!

Pisszenke erre egyből megcsókolta Mityimatyit, sőt, egy bokor mögött úgy elkezdtek úgy csókolódzni, hogy alig bírták abbahagyni.

Mégis abbahagyták, mert itt lelt rájuk Csinike királykisasszony. Pisszenke, nagy boldogan, mindjárt elmesélte, hogy Mityimatyi mint lett az udvarlója, és most miért is csókolódznak.

Ez a királykisasszonynak nagyon tetszett, és kérte: jöjjenek el vele Kiskakaska Károly kapitányhoz, és neki is mondják el a dolgot.

Elmentek hát a királykisasszonnyal Károlyhoz és elmesélték az egészet.

Károly meghökkent. Ám a királykisasszony jó erősen megfogta Károly kezét, kéz a kézben máris ott voltak egy fánál, utána Károly meglepődésében leült a földre, Csinike királykisasszony meg máris ott volt az ölében, és csókolództak.

Mityimatyi tapintatosan elvonult, de Pisszenke elbújt egy bokor mögé: hátha hall valamit, ami hasznos lehet a szívének, vagy az eszének, vagy mindkettőnek.

Hallott is, mert a királykisasszony azt mondta Károlynak:
- Az a szív törvénye, hogy ha valaki ennyire megszeret egy leányt, aki szintén szereti, annak megkéri a kezét, és akkor picike babájuk is lehet, amelyik megnő!

Pisszenke nem hallotta, hogy Károly azt mondta: „Apád akkor kivégeztet!”, mert az addig hallott törvénnyel máris rohant Mityimatyihoz.

Mityimatyi maga is úgy gondolta: ez az igazi megoldás! Megkérte a leány kezét, és máris kéz a kézben futottak, hogy mindent elintézzenek: esküvőt, lakodalmat, pici babát!

Csinike királykisasszony apja, a király nem volt emberfaló. Végiggondolta: öt leánya férjnél, mindegyiknek van gyermeke, így az unokák száma öt. Ezek a leányok nem voltak olyan nyugtalanok leánykorukban sem, mint ez a kis kedvence, Csinike, akit ma sem tud igazából kezelni más férfi, mint ez a Károly. Ez egy nyugtalan, romantikus leány, aki túlvágtat a birodalom határán a testőreivel, és több mint száz törpével jönnek vissza!

Ö már öreg, nyugalom kellene neki!

Azt mondta leányának és Károlynak:
- Jó, rendben, csak félig tagadom ki a leányomat, aki rangján alul akar házasodni. Éljetek egy sűrű erdőben, kunyhóban, ha szeretetik egymást, és elégedjetek meg ennyivel!

Károly meghajolt:
- Köszönjük ezt a fél kegyet Felséges Király, de mielőtt megesküdnénk, és a kunyhóba költöznénk, azt szeretném kérni teljes kegyül: hadd legyek Kiskakaska Károly helyett Nagykakas, mert majd az a pici baba…

A király csengetett. Ötször. Erre belépett egy ember, hosszú szakállú, lógó bajuszú, és néhány kutyabőrt hozott a hona alatt.

Azt mondta neki a király:
- Tamás, látod ezt a kapitányt, akinek a keresztneve Károly? Ami nevet mond neked később, azt írd rá majd az új kutyabőrökre! Ha azt mondja, hogy ő legyen Rettentőenmérgespulyka, akkor akár azt… Elmehetsz!

A király később kicsit gondolkodott a pici babán, és parancsot adott: építsenek fel az esküvőig, lakodalomig, a Csodaszéphegyen, a Tündöklőerdő mellett, a Fényestükör tónál egy kis kunyhót. Ne legyen több tornya tizennégy toronynál, és több szobája száznál… Ne legyen hivalkodó, hanem ilyen szerénykedő. Persze, szereljék fel mindennel, de elég harminc szolga, mert a túl sok hajlongás megzavarhatja a boldogságot… Ám legyen mellette egy kis váracska is, négy bástyával, jól felszerelten, tizenkét vitéz zsoldjára elég pénzzel… Hát csak ennyi legyen… Ne mondhassa később az a pici baba, hogy nem kapott semmit a nagyapjától…

A lakodalmon Károly apja azt mondta a királynak:
- Hát, gyönyörű a menyem, és nem akarok dicsekedni, de azt a sok észt tőlem kapta a fiam, Károly! Mielőtt elindult volna kakasbajos ügyében, sok jó tanácsot adtam neki!

A király elmosolyodott:
- Hát, rám is rá férne egy jó tanács! Tanácsosaim gyakran hajba kapnak a királyi tanácsban, a vitáknál. Mit csináljak velük?

Károly apja magabiztosan rávágta:
- Hozza divatba náluk a Király Úr a kopaszságot! Aki kopasz a fején, az kapja a kitüntetéseket, zsíros állásokat! Így majd, haj nélkül, nem tudnak hajba kapni, de meg nem is akarnak, ha a kopaszság lesz a hasznos divat… Hajaz rá a Felséges Úr, hogy mire gondolok?

Hát a lakodalom után Károly a hegy, meg a kastély megtekintésekor nagyot nézett…

Felesége azonban, a királykisasszony, nevetett:
- Ilyen az apám, javíthatatlan! Ám én megelégszem kunyhó helyett ezzel a kis házikóval, még ha nem is forog kacsalábon… Száz szoba mégis több, mint egy…

Ám az éjszaka után eljött a reggel, és Károly felesége felébredt. Férje még aludt, de Csinike tapintatosan felcsókolta. A férj kissé álmosan dörmögött.

- Hát, Tisztelt Férjuram, - mondta az asszonnyá lett királykisasszony örömmel, - Ön igen nagy kakas, ezt most már tudom, de azt még nem: én most milyen asszonynévvel vagyok asszony? Ja, igen, emlékszem, amit a kutyabőrre iratunk az írnokkal, Tamással!

Hát felőlem bármi lehet az, akár Nagykakas, akár Büszkénmedvésy, én már, asszonyként, egyiket sem ellenzem!

No lám, ilyen engedelmes asszonyka lett a leánynevén még Hegyekura Csinike!

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/esk%C3%BCv%C5%91-menyasszony-v%C5%91leg%C3%A9ny-3225110/


Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!