A réti szegfű
színe, kis lepke,
utánam szállt és
szívem kereste.

Elmosolyodtam:
- Soha sem hittem
békét esdeklő
lágy rózsaszínben!

Küzdelem hozhat, -
ha pipacs lángja
szívét kitárja,
szívét kiáltja.

Petőfi tudta,
nagy Költők tudták,
keresték Csillag
vérből jött útját.

Ady? Ő bátran.
Tóth Árpád félt, de
időnként gondolt
Új istenére?

Lehet, hogy gondolt.
Lehet az is: nem, -
beteg volt, megbújt
istentelenben.

Őt hagyjuk, bár most
illik e tájra,
hol réti szegfű
pillangó álma

lebeg, már langyos
ősz szeretetben,
látszat-imákban
el-elveszetten,

míg fent a kékség
hallgat és hallgat,
s nem vall be semmit
a pillanatnak.

Elmosolyodtam:
- Soha sem hittem
hitnek, ha látszott:
elhihetetlen,

de sokan hisznek,
semmit sem látnak, -
s imádják kékjét
a hallgatásnak.

Szállt réti szegfű
szelíd szín-álma,
s volt, ki, ha gondolt,
csak önmagára,

s hitte, hihette,
e Földön, itt, lenn,
cinkosa, régen,
fentről, hitt Isten.

Elmosolyodtam:
- Cinkosa, régen,
egyfajta „isten”
csaló mesében,

de az, hogy Isten,
nem más: nevetség, -
annak, kit küldtek
gondolat-esték.

Nem más: nevetség, -
de, jaj, hazákat
kínnak, könnyeknek
könnyedén átad!

Szél jött, a szegfű
füvekkel lengett,
s láttatott távol
vérvörös csendet,

vérvörös csendet,
kigyúlt világot,
melyből emberség
szívért kiáltott,

szívekért, küzdőn,
tudásban, hitben:
csak a Szabadság,

csak Ő az Isten!

(2018)

A képen:
Havasi szegfű (Dianthus alpinus), Tigerente felvétele, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szegf%C5%B1#/media/File:Alpennelke01.jpg