A felhősor még túl fehér.
Foltokban rajta szürke szín.
Pár csepp áthull arany szitán.
A kékség utánuk tekint.

A nyár látszat-fényképe ez,
mit most nézhet az utazó,
kit vonata már őszbe visz.
Síneken villanó való.

A nyárfa tükrös bánatát
megszokott módon szórja szét,
de láthatatlan, készülő
ég rejti éles énekét.

A berkenyén piros bogyók:
örömet játszó gyermekek,
de közeledik károgás, -
rekedt varjúhang kéreget.

Nagy hídon, kihűlt zöldön át
ballag lemondón barna hit, -
még nincs itt teljes balgaság,
de érezzük: megérkezik,

s vérleveleit őszi táj
arcunkba fújja, - s azzal el!
Faarc, fakereszt, szerzetes
csuhás imája nem felel.

Egész a télig látok én,
vagyis inkább az életem
láttat veletek készülőt,
sebző égzengést, élesen.

Vérlevél haddal száll a kár,
károg harcias fekete…
…de még fent felhő, túl fehér,
s hiába kérdez kék mese.

A könnyeket majd régi táj
visszafújja, - és azzal el!
Kürtnek parancsol balgaság, -
s vérlevelekért nem felel.

Barna imák mindenre jók.
Koszos kutyaszőr sebtapasz.
Faarc, fakereszt, szerzetes,
s ne kérdezd: mind milyen kalap!

Barna imák mindenre jók?
Barom mindenre bólogat.
S ha alatta nem lesz alom,
magának bőghet, jó sokat.

Hát volt halál volt hómezőn,
de erről csend van, hallgató.
Ősz jön, rossz ősz, és rossz után
vérrel bevont lesz tél-való.

Kürtnek parancsol balgaság
(havon fagyott könny ragyogott)…
Most nyárvég, és még nyárfa szór
megszokott tükrös bánatot.

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/%C5%91sz-fall-levelek-orange-s%C3%A1rga-2900166/