Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2021-03-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2018-07-31 17:00:23
Megtekintve: 1544
Miért ugat az a kutya?
Mesterlövőy Márton szegény lett volna, ha apja nem nagyon gazdag, vagy, ha apja, valamiért kitagadja. Apjának azonban esze ágában sem volt egyetlen fiát kitagadni.

Utóbbira nem is volt oka, mert Márton jófejű gyerek volt, sőt, az akkori úri divatot sem követte ész nélkül: nem kártyázott, de ha mégis, legtöbbször nyert, nem ivott, de ha mégis, akkor sem annyit, hogy dülöngéljen vagy kimondja azt, amit nem akart, a nőkkel foglalkozott, de nem volt szoknyabolond.

Érettségi vizsgája után azt mondta neki tréfásan az apja:
- Édes fiam, drága Márton, mi is lennél, bármi áron?

Márton nevetett:
- Bármi áron még báró sem, de talán jogász, ügyvéd.

Apja is nevetett:
- Az jó, az jó, kell az olyan jogállam, melyben minden jog nálam! Mármint nálunk…

Márton azonban körülszimatolt jogászi berkekben, és végül azt mondta az apjának:
- Mégsem lennék jogász, ügyvéd, mert a jogi felek nagyon panaszkodósak, és nem csak félig!

Apja most már csak mosolygott, de azért nem kedvetlenül:
- Hát, ha már a lelki bajokról való panaszkodás is zavar, mit szólnál akkor, orvosdoktorként, akinek páciensei nem csak lelki, de testi bajaikat is mutogatják?! No, rendben, üsse kő! Legyél mezőgazdász, és mire végzel, veszek neked egy szép kis birtokot. Ott, állítólag, a rónaság felett a pacsirta dalol, aratónótákat énekelnek a legények, meg a gyönyörű parasztlányok…
Írt erről az a Szabócska Mihály, de még milyen szépen, tudod, az a falun élő nagy költő…

Márton tájékozottabb volt apjánál, de tapintatos is. Így szólt:
- Annak a költőnek Szabolcska Mihály a neve, és már nem falun dalolgat, hanem a pesti aszfalton, mert felismerték falusi nagyságát. Rendben, megyek mezőgazdásznak, és azután meglátjuk a dolgot.

Tehetséges, jó eszű volt ez a Márton, el is végezte az egyetemet, de közben rájött: falun ott a trágyadomb, sok a légy, csúnyán bőgnek a tehenek, a pacsirta kis madárka, vadászni sem érdemes rá, de - talán jó ízlése miatt? – még a népköltészet virágokkal teli alkotásai sem tetszettek neki annyira, mint Petőfinek, aki egykor azt írta: „a népköltészet az igazi költészet”. Ám mégis ez a népköltészet vitte őt (mármint Mártont) közelebb leendő hivatásához. Így szólt apjához:
- Meggondoltam a dolgot. Inkább író és költő szeretnék lenni, mert szeretem ugyan az erdőt, mezőt, de nem szép látvány, amikor a kaszák lemetszik a réten a fűszálakkal együtt a virágokat is. Én nem akarok a Költészet vadvirága lenni, mint Petőfi, hanem a saját kertem, Hazám akarom felvirágoztatni!

Márton apja, Mesterlövőy Ákos sóhajtott egyet:
- Hát arról is lehet szó, mert van hozzá elég pénzünk, megengedhetjük magunknak a pénzkidobást. No meg a magyar ruhába öltözött úri honleányok nyilván rajongani fognak ünnepelt írásaidért, verseidért, és én majd rajtuk tartom a szemem, pontosabban a várható hozományukon. Ám úri módon legyél író, költő. Legyen egy szép kis házad falun, ott, ahol nincs közel a trágyadomb, meg egy lakásod a városban, Kicsitürmösön. Veszek neked egy pöfögő masinát is, amit egyesek autónak neveznek, ritkaság az ilyesmi, és egy írónál még inkább feltűnést kelt. Keres magadnak egy falut, amelyik megtetszik, ott veszek neked egy kétszintes házat, vagy kisebb várkastélyt. Felnőttél, leveszem rólad a kezek, de ez, persze, nem jelenti azt, hogy a pénzt nem kapod meg rendszeresen.

Sokáig válogatott a falvak között Márton, egyik helyen a bíró nem tetszett neki, mert annak görbe volt a lába, a másik helyen a kutyák túlságosan megugatták őt, de végül ő maga is elámult.

Ott volt előtte egy falu, Macskamérgesítő, gyönyörű heggyel, annak alján két kis kastéllyal, a hegyről patak csörgedezett lefelé, benne fel-felugró pisztrángokkal, mindkét kis kastély előtt tavacska álmodozott, félig náddal és sással felöltözötten, ahogy illik. Az épületek mögött tölgyerdő volt, de egy tisztásnál ezüstfenyők is fényeskedtek, a falu trágyadombjai nem voltak közel, a hozzájuk tartozó tehenek és lovak sem, de nem is annyira messzire, hogy távcsőre lett volna szükség.

Beköltözött Márton a jobboldali kastélyba, és a baloldalival sem volt semmi baja, mert az üresen álldogált, lakó nélkül. Így azután ment az írás!

Mesterlövőy Márton el is kezdte írni nagy művét, értelmes módon még fiatalon, nem megroggyant öregként, bár kissé szokatlan címmel: ÉLETEM REGÉNYE. Az ilyen cím volt a jó az átlagos szellemi teljesítményre képes akkori lakosságnál, mert az, bár nem tudta, hogy mi az élet, ha életnek nevezhető, de azt kiérezte a címből: itt az író személyes dolgairól ír majd, és valószínűleg romantikusan, érdekesen.

A valóságot író, vagyis realista író volt Mesterlövőy Márton?

Az volt, mert a valóságot írta, ha attól az apró csalafintaságtól eltekintünk, hogy mások életéből is felhasznált ezt-azt, és beleírta saját életregényébe, mint a vele megtörténtet, de hát ezek a történetek már övé voltak, néhány pohár boron megvette őket a kocsmában, Macskamérgesítőn, vagy a városkában, Kicsitürmösön, az étteremben, néhányszor pedig ajándékba is kapott ilyeneket bőbeszédűektől. Talán nálamnál szőrszálhasogatóbbak kifogásolhatnák, hogy miként került be a készülő regény eddigi néhány fejezetébe Bátranboldogtalan városkából is néhány történet, ahová Márton két igen szép női láb után ment, és életében csak egyszer, mert a szép lábak egy sikátorban eltűntek. Ám azért e városkáról is tudott Márton annyit, hogy hol van a park, az étterem, de még a templom helyét is megjegyezte, bár oda nem ment be, mert a két szép női láb nem ott tűnt el.

Hát a regény, az regény, - de jó verseket írt ez a Márton?

Hát a „Rónaságunk Szivárványa” című hetilap szerkesztője is azt mondta ezekre:
- Jó, ezek versek.

Különösebb lelkesedés nélkül mondta ezt a szerkesztő, beletörődően, de a meztelen igazság azért az volt: a versek tartalma ellen nem lehetett kifogás. Azokban minden paraszt szerette a kaszáját, ökrét, feleségét, földesurát, ha nem a maga gazdája volt, továbbá az intéző urat, egész faluját, szóval mindent, ami jól megszokott világához tartozott. Az is igaz: ezekben a versekben jobban ragyogott a Remény Szivárványa, és szebb színekkel, mint más versekben, és akkor még nem is szóltunk az égig lobogó, felszalagozott zászlókról, Éljen!-t kurjongató választási szekeresekről…

Mi hozott váratlan fordulatot Mesterlövőy Márton író és költő eddig is változatos életébe?

Ezt nem fogják kitalálni, Olvasóim!

Márton éppen az automobilját nézegette kis kastélya udvarán, amikor a másik, a szomszédos kastélyocska elé is egy automobil gördült. Két autó találkozása! Az ilyesmi, legalábbis a közönséges mindennapokban, akkoriban, ritkább volt, mint a fehér holló.

Az autóból pedig egy olyan gyönyörű lány szállt ki, hogy Márton tekintete egyből elfordult saját autójáról, és illedelmesen titkoltan ugyan, de a leányra tapadt!

Márton azonnal bemutatkozott a leánynak, Kecelinda Piroskának, aki nem rejtette véka alá: megvette a szomszédos kastélyt, és itt fogja törni az agyát új felfedezésein, mert ő mérnök, egyúttal feltaláló. Hallott már Márton az ő postai röppentyűjéről?

Márton semmit sem hallott e röppentyűről, de egy író ne mutogassa zavarát szép hölgyeknek sem, hát még egy gyönyörűnek. Felkiáltott:
- Ó, hát Ön az a híres feltaláló! Micsoda boldogság, hogy megismerhettem. Magam csak egy szegény író és költő vagyok, de szomszédjaként bármiben kész vagyok segítségére lenni, kedves Kisasszony! Ezer, sőt, százezer, sőt, százmilliárd örömmel!

Kecelinda Piroskának tetszett ez a barátságos fogadtatás, meg tetszett Márton is, mint szomszéd, különösen, ha legényember. Igaz, Márton, saját állítása szerint, szegény, de Piroska mérnökként is tudta: szegény ember ritkán lakik kastélyban, és nem valószínű, hogy autóval tud kerekezni ide-oda, persze, lehet, hogy egyes írókat, költőket ilyen jól megfizetnek alkotó tevékenységükért, és nem szorulnak olyan támogatásra, mint ő. Persze, ő sem panaszkodhatott annyira, mint egyes szegény mérnökök, mert dúsgazdag nagynénje megtette őt végrendeletében örököseként, és havonta annyi pénzt küldött neki, hogy abból még feltalálásokra is bőven futotta.

Piroska is felajánlotta: ha elromlana Márton autója, akkor ő, mint szakképzett mérnök és feltaláló, segítene megjavítani!

Az autó illedelmesen várt néhány órát, de azután tapintatosan elromlott. Piroska rögtön átjött, rögtön látta, hogy Márton melyik alkatrészt szerelte ki, és tette oda, kissé távolabb, mintha az autó betegségtől hullatta volna el, mint idős ember a fogát, miközben ez az autó még fiatal volt. Segített visszacsavarozni az alkatrészt, és lelkére kötötte Mártonnak: máskor mindig csak őhozzá forduljon, a Gépek Tudományának egyszerű szolgálóleányához.

Ezt követően sonkát ettek puha kenyérrel, leöblítették két pohár nemes borral, majd Márton verseket olvasott fel a világirodalom remekeiből, meg saját remekeiből, de olyan ügyesen, hogy Piroska a végén nem is tudta megállapítani: melyiket írta világirodalmi nagyság, és melyiket Mesterlövőy Márton, mint a hazai költészet jövendő fejedelme.

No, szóval, derült volt felettük az ég.

Másnap is derült volt az ég egy ideig, de megérkezett egy leány, lovon, Lóbányay Katalin, Mártonhoz, akit Márton kénytelen volt Bucibabának hívni, mert régebben is így hívta.

Piroskának nem tetszett Lóbányay Katalin, vagyis Bucibaba. Hát, ugye, ha két leánynak ugyanaz a legény tetszik meg, akkor a tárgyilagosság egyiküknek sem tetszik. Katalinnak nem tetszett, hogy Piroska olyan tudós, mert egy leánynak – szerinte – elég a férjfogás tudománya. Piroskának viszont nem tetszett, hogy – miközben csodálatos idomokkal ő is rendelkezik – Katalin, vagyis Bucibaba, a saját idomait nálánál beidomítottabban tudja mozgatni, ki- és beugrasztani. Persze, ez a kis féltékenység még messze van attól, amikor egyik leány a másik haját… vagy nincs is olyan messze?

Bucibaba hangja csinos volt, de kicsit túl cicásan nyávogó. Azt mondta Mártonnak:
- Elvinnél kirándulni, drágám, az autódon?

Márton jó hangosan válaszolta, hogy Piroska is hallja, a kerítés túloldalán:
- Az autóm elromlott, Bucibaba! Nagyon sajnálom!

A kerítés túloldalán Piroska egyből tudta, a válasz szövegéből is, meg a hangsúlyból is: Márton autója nem romlott el, és Bucibaba még egyáltalán nincs Mártonnál nyeregben, legfeljebb saját lova nyergében.

Ám Piroska azért együtt érzően átszólt, sajnálkozó hangon:
- Én szívesen elvinném Önöket, de ma véletlenül kidőlt a benzines hordómból minden benzin! Még jó, hogy nem hozott ide egy szikrát az ördög a Pokolból, mert akkor az egész kastély felrobbant volna!

Bucibaba magában megrótta az ördögöt nemtörődömségéért, lustaságáért. Az ördög legyen ördög, és ne kímélje az ilyen lányokat, mint Piroska, akik képesek az ő férjnek kiszemeltje mellett megvenni a másik kastélyt, ami szemtelenség! Ám mindezt nem mondhatta, ezért így szólt Mártonhoz:
- Drágám, az én lovam, Patáspaci, mindkettőnket elvisz, ülj mögém, és mehetünk!

Márton azonban nem állt kötélnek, mert nem akart a nyakába venni olyan kötelezettséget, aminél már jobb is volt a láthatáron:
- Imádom a lovad, Drágám, ezt a Patáspacit, milyen szép neve van, és milyen okos állat! Ám én megfogadtam, amikor ezt az autót kaptam, hogy többé nem utazom lovon, csak az én autómon, aki az Árokugró Árpád nevet kapta tőlem, akkorát ugrott.

Igaz volt a dolog, mert az autó tényleg nagyot ugrott, csak hát szegény négykerekű arról nem tehetett, hogy az árok, amit át kellett volna ugrania, szélesebb és mélyebb volt más árkoknál…

Bucibaba aznap ellovagolt, de a héten még kétszer megkísérelte visszaügyeskednie magát a nyeregbe Mártonnál… Ez nem sikerült neki, de az igen, hogy Dr. Kutyrahugyrabugyra János köz- és váltóügyvéd feleségül vegye, később született kisfiúk is, kislányuk is, felváltva… Nem egyszerre, de hát a siker sem mindig iker.

Kecelinda Piroska szíve előbb döntött, mint Mártoné. Éppen egy elemes szerkezetet szerelt, amikor elkezdett egy dalt dudorászni, amit addig sehol sem hallott, tehát csak a szívéből jöhetett:
„Őt szeretem, ez szerelem, de kell még bele egy elem… Kell az elem, s még mi legyen? Súgj, kis motor, súgd meg, szívem!”

A szíve megsúgta: Nyina néni, szeretett Nagynénje beidomított kutyája kell, kölcsön! A Pöcök!

A Pöcök kis vakarcs kutya volt, fehér és barna foltokkal, de tudott valamit más kutyáknál sokkal jobban. Ha azt súgták neki: - Ugass!, akkor vadul ugatott. Ha utána azt súgták neki: - Elég!, akkor az ugatást abbahagyta. Nyina Néni, Piroska Nagynénje, ezt nem kis fáradtsággal, és nem közönséges kutyacsemegékkel tanította be Pöcöknek!

A Nagynéni először nem akarta kölcsönadni a kutyust, de azután, amikor Piroska elmagyarázta neki a szívügyét, mégis odaadta. Sőt, egy ötletet is adott melléje:
- Csinálj a kutyus mellé egy gombnyomásra nyávogó gépmacskát is, és öltöztesd be szőrmébe, hogy igazinak látszódjon!

A kutyus eleinte nem zavarta ugatásával Mártont regénye írásában, de előbb-utóbb minden ugatást meg lehet unni. Amikor a szomszéd kutya, Pöcök, ugatása már a könyökén jött ki, átszólt Piroskának a kerítésen keresztül:
- Miért van az, hogy ez a bájos kis kutyus egyszer a kezemből eszi a csemegekolbászt, máskor meg úgy ugat rám, mintha az ellensége volnék? Észrevettem, hogy valamit súgsz neki, és akkor vagy ugatni kezd, vagy abbahagyja. Miről társalogsz időnként Pöcökkel?

Piroska nevetett:
- Hát csak egy szív-ügyről! Azt szeretné a kutyus, ha megkérdeznél valamit a gazdájától! Valami nagyon fontosat!

Márton komoly arcot vágott:
- Hát két autó több, mint egy, két szív több, mint egy, de meg szeretném kérdezni tőled, hogy miért készítesz az élő kutyus mellé egy gépcicát is? Mit fog az nyávogni nekem? Ne is tagadd, hogy valamire készülsz, mert kifigyeltem a dolgot a torony nélküli toronyszobából! Mit fogj nyávogni a gépcica?

Piroska elpirult, de pirosan is átröppentette a választ a kerítésen:
- Azt fogja nyávogni: „Tárd ki szíved, Márton, csókkal meghálálom! Ám csak akkor, persze, ha szíved szeretne...”

- Jó! – ugrott egyet örömében Márton. Máris átugrom a kerítésen, jövök a csókért, megkérem a kezed! Ám, ha már ennyire vörös a meggy, legyen csókból nem csak egy…

Márton és Piroska lakodalmán, Macskamérgesítőn, sok minden volt, malacvisíttatástól a pecsenyesütésig. Jöttek a vendégek, városból, faluból, kisvilágból, nagyvilágból egyaránt. Piroska Nagynénje visszakérte ugyan a kölcsönadott Pöcök nevű kutyust, de hozott ajándékba egy olyan szép fehér macskát, aminek szép színét talán még a hóemberek is megirigyelték volna.

A lakodalmas asztalnál Kimondomén Károly is ott volt, a Feltalálók Fejedelme és Atyja, a Benfentesek Kintfentese, aki egyszerre dicsérte a mennyasszonyt és a vőlegényt:
- Én mondom, aki nem vagyok akárki, és Petőfi szavaival, ha kicsit átszerkesztetten is: „a gépköltészet az igazi költészet, legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá!”. Ha rajta leszünk, meglesz az eszünk. Tulajdonképpen a Nép is Gép, ha a jó gombot nyomják meg rajta, akkor jó lesz, ha a rossz gombot, vagy a jót rosszul, akkor rossz.

A mennyasszony, Piroska, Nagy Feltaláló, és ezúttal Nagy Férjtaláló is, és később, - ebben biztos vagyok! - férje verseihez is megtalálja a megfelelő hangot, és a megfelelő gépet. Külföldről is dől majd a pénz, mert a „Szép Gépet, Szép Népet, Szemérmesen Szép Gépi Szépirodalmat!” mozgalom, amelynek, megjegyzem, én vagyok az elnöke, és izgató vezérigazgatója, vasból is tud fakarikát csináltatni, meg elszámoltatás szándéka esetén kettőig sem számolni. Piroska postai röppentyűje akkora találmány, hogy azt ki sem tudom mondani. Ha átröppen egy ilyen röppentyű a hatodik szomszédba, még a hetedik is abbahagyja a leves kanalazását, úgy eltátja a száját! Reméljük, hogy az új párhoz mielőbb ellátogat a gólya…

- Már útban van! – vallotta be feleségként is leányos szendeséggel Piroska.

Költőnél talán nem különös dolog: a lakodalmas vendégeknek Kimondomén Károly odakiáltotta:
- Énekeljük el együtt Mesterlövőy Márton Gépi Himnusz című költeményét, egy Nagy Nemzet Egyesített és Gépesített Vezérlő Himnuszát!

Mindenki felállt, és ilyen szép, bíztató sorok zengtek a levegőben:

„Kérded: mitől zörög az a zörgő haraszt?
A Mi Felkent Költőnk dehogy kutatja azt,
hiszen az jól tudja, hogy Fent csak Mi vagyunk,
s az a zörgés nem más: a Mi Szent Himnuszunk!

Akármitől tejel engedelmes tehén, -
fényes fejőgépünk ott lóg csinos csöcsén,
és csak a Mi Pórunk az a fej, aki fej,
s minden Pórunk nekünk szépen visszatejel!

Védd meg, védd meg Tájunk szép Égi Édenét:
itt mindenki bevesz mindenféle mesét!
Itt minden észkerék mindig jobbra forog, -
fel, a Szakadékhoz, szekerek, harcosok!”


(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/kiskutya-kutya-aranyos-kis-kutya-927504/
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!