Feltöltve: 2018-07-22 17:38:05
Megtekintve: 3343
Szült-e gyáva nyulat Núbia párduca?
A feltett kérdés nem kérdés volt a magyar irodalomban, hanem határozott, nemzetien öntudatos kijelentés Berzsenyi Dániel (1776 – 1836) A FELKÖLT NEMESSÉGHEZ a szombathelyi táborban, 1797 c. versében (interneten: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/berzsenyi-daniel-622D/a-felkolt-nemesseghez-6245/). Idézem belőle:
„Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szül gyáva nyulat Núbia párduca.”
Előbb azt kellene megvizsgálnunk, hogy Núbia párduca szült-e gyáva nyulat egykor, még Núbiában, utána pedig azt: később szült-e, miután Núbiát elhagyta?
A szószerinti értelemben, persze, voltak és vannak gyáva nyulak is, meg – a körülmények értelmes figyelembevételével – bátrak is (meg őzek, szarvasok, még a Csodaszarvas sem kivétel), de a „gyáva nyúl” ócsárló kifejezést a nagy fülű nyulakra mindig ostobaságnak tartottam. A puskacső vagy az agár (esetleg egyidejűleg mindkettő) elől elfutó nyúl miért volna „gyáva”?
Berzsenyi Dániel, ez a derék középbirtokos nemes, persze, a hadra kelt nemességet, illetve annak ázsiai őseit (a nemes magyarokat) nevezte párducoknak, szép költői szóval. A párduc ráugrik zsákmányára, mert ennie kell, és ezért, Núbiában, senki sem vádolhatta kegyetlenséggel. Később sem egy ideig, pedig hol párduc volt, és az ellenségre rontott, hol pedig az ellensége (más párducok) elől menekült. Nem gyáván, hanem értelmesen, mert csak az ostoba hősködik ott, ahol a győzelem pillanatnyilag kilátástalan.
Hát ott voltak végül ezek a párducok (ha jobban tetszik: sasok) a Kárpát-medencénél, és később Vörösmarty Mihály (1800 – 1855) megírhatta erről a Zalán futása c. hősi eposzát (interneten: http://mek.oszk.hu/01100/01122/html/zalan01.htm). E honfoglalásban a núbiai párducok győztek, majd pedig, - mivel a földműveléshez egyelőre nem volt kedvük - tüzesen, nyilakkal felszerelten, gyors lovaikon cseles beszerző utakra mentek Nyugat-Európába. Ez akkoriban általánosan megszokott volt, mármint az ilyen beszerzés, és hogy mennyiben volt közbeszerzés, mennyiben magánbeszerzés, arról majd máskor (de valószínűleg sokkal inkább volt a köz javát szolgáló szerzés, mint a mai közbeszerzések).
A núbiai párducok azonban később tartósan letelepedtek medencéjükben, és letettek a nyugati közbeszerzésekről. Ezt követően sokat veszítettek núbiai párducosságukból, ezért kezdi így Vörösmarty Mihály 1825-ben írt eposzát:
„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?”
Petőfi Sándor később kicsit gúnyosan kérdőre vonja a núbiai párducok utódait A nép nevében c. költeményében, ahol a nép és a núbiai párducok (magyar nemesek) társadalmi rétege már jogos megkülönbözetést kap (amiről manapság a hatalom megint igyekszik elterelni a figyelmet):
„S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?” (interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/anepnev.htm).
Itt azonban némileg, bármennyire is szeretem Petőfit, ez esetben meg kell védenem Núbia párducainak utódait: nem jó lovon, kirántott karddal sem, ágyútűzbe rohanni, ha magam is ott vagyok, én sem tettem volna. Még mindig jobb a megsemmisítő vereség, amit a felkelő magyar nemesek 1809. június 14-én Napóleon francia alvezérétől elszenvedtek (ekkor kezdték el utálni a franciákat?), mint maga a teljes megsemmisülés. Ezzel a futással a „nép” (a jobbágyok és polgárok) fiai és lányai is egyetérthettek, bár kicsit meghúzták egy akkori mondókával az akkori núbiai párduckák bajuszát: „Retirálj! Retirálj! Komáromig meg se állj!”. (Egyébként az 1989-es magyarországi rendszerváltás párduc hősei történészeikkel újraértékeltették a Petőfi által említett győri csatát, és a magyar nemesek egykori nagy futásából utólag félig-meddig győzelmet csináltattak, - hát tényleg, ha rendszert, ruhát, megruházást lehet váltani, váltatni, történelmi köpönyeget miért ne lehetne újraforgatni?).
1848-ban és 1849-ben a núbiai párducok és nem núbiai párducok együtt ugrottak a kétfejű sasra. Egyik rokonom is, mint Századok c. költeményemben megemlítettem (interneten: http://mek.niif.hu/03200/03222/html/113.htm), „kétfejű sast karddal etetett”. A kétfejű sas felrepült, és hívta az orosz medvét. Az jött is, a Kárpátok sem állították meg.
Hát az viszont, ne tagadjuk, már reálpolitika volt, hogy a sastól származó sasok megbarátkoztak a kétfejű sassal. E barátkozásból a népet már kihagyták, az hiába ferencjóskázott. A núbiai párducok utódai végül a trónszék lábához törleszkedtek. Házimacskaként.
Mi mindent csináltak a núbiai párducok a további történelemben?
Hát az már inkább egy rémregénybe illik, de hát a történelem nem rémregény?
Bár núbiai párducok nélkül is lett volna első-, meg második világháború, mert azok fegyvereit Isten nevében mindkét oldalról megáldották (nagy kérdés: visszaéltek-e Isten nevével?), de azért az talán mégis túlzás, hogy a núbiai párduc származású fehérlovas haditengerész vezetésével (és egyházi és Házi áldással) odadobták azokat a vidéki szegényeket, akiknek elődei nem Núbiából jöttek egykor, a bajszos germán tigrisnek… Persze, erről halkan kell írni, nehogy meghallják az illetékesek, de egyébként nem hallják meg, mert igaz núbiai párducoknak ilyesmit elolvasni nem erkölcsös cselekedet… Nemzetietlen…
A núbiai párducok, mit szépítsük, a második világháborúban mindent megtettek a nem párducok kihalasztásáért, még a Don folyót is el akarták velük kanyarogtatni más irányban. Ez a kanyarogtatás még a munkaszolgálatos rabszolgák segítségével sem ment, bár a núbiai párducok hőse, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, mint harci főpárduc, tanulságos hadparancsot adott ki (interneten: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/k30124.html), amely szerint Tél Tábornokot le lehet győzni, még hiányos öltözetben, kellő felszerelés és élelem nélkül is (bár a hadparancs azt nem állította, hogy a túlzottan fagyos időben, egy szál gatyában is). Hiába, ha azok lettek volna ott, akik még núbiai párducként egykor, Ázsia szívében.. Csak ezen a csekélységen múlt a núbiai párducos győzelem…
Legalábbis az újonnan kinevezett kutyabőrösen nemes núbiaiak így látják, láttatják, szobroztatják.. Igazuk lehet.. Te is add tovább, ahogy a gyerekmondóka tartja: szamár a végállomás! Meg, persze, a sok szamár sok mindenből tud véget csinálni, meg végtelenül sok véget utólag átváltoztatni, akármelyik tragédia végét is, némi komédiázás után, új véggé alakítani.
Helyesen írta egy teljesen párductalan költő, József Attila, akinek szobra most tűnődően nézi a Dunát a pesti parton, még 1924-ben, Egyszerű ez c. versében (interneten: http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00162/cim00211.htm):
„Rongyos mindegyik zsebünk,
Rossz a magyar zsebe rég,
Egyszerű ez -
Elveszett az ezerév.”
Én is tűnődöm (egyelőre még nem saját szobromként), hogy mi a valódi baj: az elveszett ezer év, - vagy pedig az, amit a párducos, zsákos atyafiság és kacagányos rokonsága megtalált belőle?
(2018)
A képen:
Jány Gusztáv (1883–1947) vezérezredes, a Donnál harcoló 2. magyar hadsereg parancsnoka, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1ny_Guszt%C3%A1v#/media/File:J%C3%A1ny_Guszt%C3%A1v.jpg
„Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szül gyáva nyulat Núbia párduca.”
Előbb azt kellene megvizsgálnunk, hogy Núbia párduca szült-e gyáva nyulat egykor, még Núbiában, utána pedig azt: később szült-e, miután Núbiát elhagyta?
A szószerinti értelemben, persze, voltak és vannak gyáva nyulak is, meg – a körülmények értelmes figyelembevételével – bátrak is (meg őzek, szarvasok, még a Csodaszarvas sem kivétel), de a „gyáva nyúl” ócsárló kifejezést a nagy fülű nyulakra mindig ostobaságnak tartottam. A puskacső vagy az agár (esetleg egyidejűleg mindkettő) elől elfutó nyúl miért volna „gyáva”?
Berzsenyi Dániel, ez a derék középbirtokos nemes, persze, a hadra kelt nemességet, illetve annak ázsiai őseit (a nemes magyarokat) nevezte párducoknak, szép költői szóval. A párduc ráugrik zsákmányára, mert ennie kell, és ezért, Núbiában, senki sem vádolhatta kegyetlenséggel. Később sem egy ideig, pedig hol párduc volt, és az ellenségre rontott, hol pedig az ellensége (más párducok) elől menekült. Nem gyáván, hanem értelmesen, mert csak az ostoba hősködik ott, ahol a győzelem pillanatnyilag kilátástalan.
Hát ott voltak végül ezek a párducok (ha jobban tetszik: sasok) a Kárpát-medencénél, és később Vörösmarty Mihály (1800 – 1855) megírhatta erről a Zalán futása c. hősi eposzát (interneten: http://mek.oszk.hu/01100/01122/html/zalan01.htm). E honfoglalásban a núbiai párducok győztek, majd pedig, - mivel a földműveléshez egyelőre nem volt kedvük - tüzesen, nyilakkal felszerelten, gyors lovaikon cseles beszerző utakra mentek Nyugat-Európába. Ez akkoriban általánosan megszokott volt, mármint az ilyen beszerzés, és hogy mennyiben volt közbeszerzés, mennyiben magánbeszerzés, arról majd máskor (de valószínűleg sokkal inkább volt a köz javát szolgáló szerzés, mint a mai közbeszerzések).
A núbiai párducok azonban később tartósan letelepedtek medencéjükben, és letettek a nyugati közbeszerzésekről. Ezt követően sokat veszítettek núbiai párducosságukból, ezért kezdi így Vörösmarty Mihály 1825-ben írt eposzát:
„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?”
Petőfi Sándor később kicsit gúnyosan kérdőre vonja a núbiai párducok utódait A nép nevében c. költeményében, ahol a nép és a núbiai párducok (magyar nemesek) társadalmi rétege már jogos megkülönbözetést kap (amiről manapság a hatalom megint igyekszik elterelni a figyelmet):
„S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?” (interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/anepnev.htm).
Itt azonban némileg, bármennyire is szeretem Petőfit, ez esetben meg kell védenem Núbia párducainak utódait: nem jó lovon, kirántott karddal sem, ágyútűzbe rohanni, ha magam is ott vagyok, én sem tettem volna. Még mindig jobb a megsemmisítő vereség, amit a felkelő magyar nemesek 1809. június 14-én Napóleon francia alvezérétől elszenvedtek (ekkor kezdték el utálni a franciákat?), mint maga a teljes megsemmisülés. Ezzel a futással a „nép” (a jobbágyok és polgárok) fiai és lányai is egyetérthettek, bár kicsit meghúzták egy akkori mondókával az akkori núbiai párduckák bajuszát: „Retirálj! Retirálj! Komáromig meg se állj!”. (Egyébként az 1989-es magyarországi rendszerváltás párduc hősei történészeikkel újraértékeltették a Petőfi által említett győri csatát, és a magyar nemesek egykori nagy futásából utólag félig-meddig győzelmet csináltattak, - hát tényleg, ha rendszert, ruhát, megruházást lehet váltani, váltatni, történelmi köpönyeget miért ne lehetne újraforgatni?).
1848-ban és 1849-ben a núbiai párducok és nem núbiai párducok együtt ugrottak a kétfejű sasra. Egyik rokonom is, mint Századok c. költeményemben megemlítettem (interneten: http://mek.niif.hu/03200/03222/html/113.htm), „kétfejű sast karddal etetett”. A kétfejű sas felrepült, és hívta az orosz medvét. Az jött is, a Kárpátok sem állították meg.
Hát az viszont, ne tagadjuk, már reálpolitika volt, hogy a sastól származó sasok megbarátkoztak a kétfejű sassal. E barátkozásból a népet már kihagyták, az hiába ferencjóskázott. A núbiai párducok utódai végül a trónszék lábához törleszkedtek. Házimacskaként.
Mi mindent csináltak a núbiai párducok a további történelemben?
Hát az már inkább egy rémregénybe illik, de hát a történelem nem rémregény?
Bár núbiai párducok nélkül is lett volna első-, meg második világháború, mert azok fegyvereit Isten nevében mindkét oldalról megáldották (nagy kérdés: visszaéltek-e Isten nevével?), de azért az talán mégis túlzás, hogy a núbiai párduc származású fehérlovas haditengerész vezetésével (és egyházi és Házi áldással) odadobták azokat a vidéki szegényeket, akiknek elődei nem Núbiából jöttek egykor, a bajszos germán tigrisnek… Persze, erről halkan kell írni, nehogy meghallják az illetékesek, de egyébként nem hallják meg, mert igaz núbiai párducoknak ilyesmit elolvasni nem erkölcsös cselekedet… Nemzetietlen…
A núbiai párducok, mit szépítsük, a második világháborúban mindent megtettek a nem párducok kihalasztásáért, még a Don folyót is el akarták velük kanyarogtatni más irányban. Ez a kanyarogtatás még a munkaszolgálatos rabszolgák segítségével sem ment, bár a núbiai párducok hőse, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, mint harci főpárduc, tanulságos hadparancsot adott ki (interneten: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/k30124.html), amely szerint Tél Tábornokot le lehet győzni, még hiányos öltözetben, kellő felszerelés és élelem nélkül is (bár a hadparancs azt nem állította, hogy a túlzottan fagyos időben, egy szál gatyában is). Hiába, ha azok lettek volna ott, akik még núbiai párducként egykor, Ázsia szívében.. Csak ezen a csekélységen múlt a núbiai párducos győzelem…
Legalábbis az újonnan kinevezett kutyabőrösen nemes núbiaiak így látják, láttatják, szobroztatják.. Igazuk lehet.. Te is add tovább, ahogy a gyerekmondóka tartja: szamár a végállomás! Meg, persze, a sok szamár sok mindenből tud véget csinálni, meg végtelenül sok véget utólag átváltoztatni, akármelyik tragédia végét is, némi komédiázás után, új véggé alakítani.
Helyesen írta egy teljesen párductalan költő, József Attila, akinek szobra most tűnődően nézi a Dunát a pesti parton, még 1924-ben, Egyszerű ez c. versében (interneten: http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00162/cim00211.htm):
„Rongyos mindegyik zsebünk,
Rossz a magyar zsebe rég,
Egyszerű ez -
Elveszett az ezerév.”
Én is tűnődöm (egyelőre még nem saját szobromként), hogy mi a valódi baj: az elveszett ezer év, - vagy pedig az, amit a párducos, zsákos atyafiság és kacagányos rokonsága megtalált belőle?
(2018)
A képen:
Jány Gusztáv (1883–1947) vezérezredes, a Donnál harcoló 2. magyar hadsereg parancsnoka, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1ny_Guszt%C3%A1v#/media/File:J%C3%A1ny_Guszt%C3%A1v.jpg
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!