Ábrázatukon mázolmány a hit:
önérdekük markol, s ripacskodik.
S a nézőtéren néző nép se jobb:
megjátszott remény fest mát, holnapot.

Ha egyenes szó sehol sem terem:
ország színház néppel is néptelen.
Ha jő a tél, hóba süllyedt napon,
lesz visszaút, bolond Napóleon?

Code-ba kódoltból kibőg az ökör,
s bezárulhat a barna bűvű kör,
s bár a hatökröt játssza a sereg,
múlt színdarab-vég ismerős lehet..

Ó, ismerős a színdarab! Nagyon.
Happy end-je Trianon asztalon.
S másik happy end? Abban nincs ma bú?
Hová ugrott nemzeti kenguru?

Hát igen.. Ismerős a színdarab.
Nyeríthet faló, amit Bajszos ad,
darab végén, ha taps már nem dörög,
s tragédia lesz, ha nem is görög.

No, persze, ezt hiába mondom én,
sok néző nézésben más költemény:
jobbról az a megszokott ballada,
s balga balban szatíra önmaga.

E vers neked nem tetszik? Örülök.
Van, ki port hint szemekbe, van, ki köp.
Van, ki nyerít (mert nyer, habár csaló),
s bankhatár túlra nyargal vele ló.

Ti is, kópé góbécskák, ravaszok,
kis görbe kézzel jól számoltatok?
S mórikáló mórék! Jár, ami jár,
kézcsókért, mit kap lókupec király?

Tetszik, nem tetszik, én ilyen vagyok!
Undorítanak oly színdarabok,
amiket fel-felújít rút világ,
s melyekben giccs ölel tragédiát..

(2018)

A képen:
Német, olasz, román és magyar hadifoglyok, 1943, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/2._magyar_hadsereg#/media/File:Disfatta.jpg