Feltöltve: 2018-07-08 18:24:51
Megtekintve: 1441
Vágyódik-e okos ember a halhatatlanságra?
Ó, ne izgassák fel magukat, Olvasóim! Nem várok Önöktől választ erre a kényes kérdésre, így teljesen felesleges kigondolniuk (vagy másoktól átvenniük) bármiféle divatos vagy divatja múlt hazugságot. Megértem helyzetüket, amely akár a fába szorult féregével azonos, akár a Kígyóéval, amelyik ma is árulja az Éden műanyag fájáról (a Tudás Fájának „Made in … változatáról) az Almát. A vásárlók utóbbitól még okosnak nevezett telefont is nyerhetnek, de azért ne nyugtalankodjanak, a Kígyó cége nem fog csődbe menni, mert az, aki vásárol ilyen mű édenalmát, az megfizeti annak árát, hiszen az eleve benne van az árában.
No és előre bocsájtom, hogy senkit sem akarok megsérteni gyerekesen ostoba hitében, vagy hitetlenségében, vagy hite, vagy hitetlensége üzleti érdekében (de azért, tudom, sokakat meg fogok, mert a sértés nem kizárólag az írástudó szándékán múlik).
Én magam megválaszolom feltett kérdésem. OKOS ember NEM VÁGYIK halhatatlanságra, legfeljebb, ha a nyáj nagyon béget, akkor rábéget ő is: arra vágyik. A rá nem bégetőt ugyan ritkán falja fel a farkas, de a megvadult birkanyáj sokkal rosszabb a farkasnál (erre keressen történelmi példákat az, akit elfog a merészség, akit viszont nem fog el, az jobb, ha nem keres!).
Sokan azt hiszik Önök közül, hogy a Nagy Író és Költő mind halhatatlanságra vágyott.
Ó, ti kis csacskák! Shakespeare is a névtelenség homályából szőtt, személyét illetően, láthatatlan öltözetet, valószínűleg azért, mert irigyei nagyon rázták feléje irányított dárdájukat.
No de térjünk vissza hunfiainkhoz, a magyarokhoz!
Nagy nép volt ez, még Ázsiában, Kína mellett, de később jól befürdött a honfoglalással, utána meg rohamosan kisebbedett. Nem ritka ilyen negatív népkarrier a történelemben, egy sor népnek még kihalnia is sikerült.
Kölcsey Ferenc, Katona József, Madách Imre, Petőfi Sándor, Ady Endre és mások nagy költők, írók voltak, de, ha esetleg vágytak is a halhatatlanságra, szerintem nem olyan nagyon, mint ezt róluk híresztelik, mivel tudtak egyet és mást a halhatatlanság fogalmáról. Más kérdés, hogy eleget tudtak-e, de ezt mi már nem tudjuk meg, mivel meghaltak. Ha élnének, akkor sem hiszem, hogy ilyen félig-meddig tudományos, félig-meddig talányos kérdésben állást mernének ma foglalni, hiszen könnyen kaphatnának a fenekükre.
Elárulom: szerintem NINCS halhatatlanság. Legalábbis remélem, minden jel erre mutat, és egyben hiszek is benne, hogy nincsen. Így kapcsolódik össze TUDOMÁNY és HIT, legalábbis nálam.
Vegyük például Petőfit. A felvilágosultan olvasgató hölgyek és urak (állítólag) szerették, és utána, még idejében, ügyesen meghalt, hősi halállal (egyes kutatások szerint nem is úgy halt meg, és nem is akkor, de ez a mai magyarság körében már kutyát sem érdekel, hiába tett erről közzé két kiadványt is a Magyarok Világközössége). Az Osztrák-Magyar Monarchiában így már nem érhették el újraértékelések Akasszátok föl a királyokat! című verséért (interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/akassz.htm), eszméivel viszont mit is csináltak! Utóbbiról később Babits Mihály, ez a ravasz jámborsággal politikamentességbe burkolódzó költő is megdöbbenéssel nyilatkozott Petőfi koszorúi c. költeményében (interneten: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00329/09944.htm).
No, most folytathatnánk a sort, a fentebb említett költők példája mellett még tengernyi sokat találhatnánk. Egy költőnek, persze, unos-untalan szavalhatják, idézhetik a versét, az még nem jelent halhatatlanságot, esetleg sokkal inkább azt: még az eszméit is kivégezték. Itt van példaként rá szegény Kölcsey Ferenc, aki megírta Himnusz c. versét (http://www.wekerlekos.hu/download/irodalom/kolcsey_himnusz.htm), ezt a szent tabu-dalt, - azután mit ért el vele? Ma is verik még érte, igaz, zászlólobogtatós ünnepségek keretében verik, azzal, hogy egekig magasztalják, de egy eszméihez hű költőnek az ilyen verés is, - verés. Meg vereség. Mi lenne, ha Kölcsey halhatatlan lenne, és lelke megszólalna (ettől ne féljenek, Olvasóim, Kölcsey is biztonságosan meghalt, és eszméi is, - hol tapasztalható manapság magyar hazafiság?).
Na! Pedzegetik már? A többi igazán nagy költő, író is ilyen sorsra jutott. Nem mondom, Mikszáth Kálmán, amíg élt, eladomázgatott, elszivarozgatott, mint parlamenti képviselő tehette, és őt még a hatalom sem piszkálta annyira kitűnő kritikai realizmusáért. Mármint akkor, kivételként. Ám utóbbi könyveinek megértése hol van manapság? A béka melyik testrésze alatt?
No és hol van valójában József Attila, aki vörös volt, eszmeileg megélt két rendszerváltást, testileg, szerencséjére, igazából egyet sem, mert gyerek volt, még a román megszállás alatt is sikerült kenyeres fiúnak lennie az Emke kávéházban, mint Curriculum vitae című írásában (interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/curric.htm) megemlíti? Hát igen, igen, amíg élt, Istenhez is fordult nyomorában, meg a Baumgarten-alaphoz is, de most mégis ott van a szobra, ahol szívesen löknének egyet rajta: ne a Duna felszínét tanulmányozza, hanem a mélyét!
Én tényleg úgy gondolom, hogy okos embernek, ha lelke is van, nem kell a halhatatlanság. Nem lenne jó dolog látnia eszméi haldoklását, és várnia időtlen időkig, hogy azok meggyógyuljanak, túléljék a túlélhetetlent.
Különben is: mit tudunk a lélekről? Tudományosan egyes megnyilvánulásairól ezt-azt, de a lényeget illetően semmit. Lélektelen emberből, persze, minden korban nagyon sok van, de a lélek hiányából csak igen mérsékelten lehet visszakövetkeztetni a lélek igazi voltára, tulajdonságaira.
Továbbá: a Mennyországról, ahová egyes hitek szerint a halhatatlanságot kapott lélek kerül, semmit sem tudunk. Igaz, a Pokolról sem, de, ha a Pokol csak feleannyira borzalmas, mint a földi rémvalóság, akkor okos ember oda sem kívánkozik. Persze, mindezt nem hangoztatja, mert a hívők nagyobb része nem csak a hitetlenséget nem szereti, hanem a hitetleneket sem, még a Szeretet nevében sem. Kétlik ezt, Olvasóim? Hát nézzenek utána a történelemben, rengeteg példát találhatnak rá! Vérfagyasztó példákat is, de vérfogyasztóakat is. Egyikről írtam is Giordano Bruno c. versemben (interneten többek között: https://www.poet.hu/vers/37971), de a gyengébb idegzetűeket, és a vallási fanatikusokat felmentem olvasása alól.
Ám, tegyük fel, a lélek a halál után is fennmarad, halhatatlanságot kap, az örök világosság fényesedik neki, és a Mennyországban (valamelyikben, mert a vallások hívei még nem tudtak megegyezni abban, hogy ki az igazi Isten, és melyik Mennyország az igazi) él, ahogy a mondás kifejezi, mint Marci Hevesen.
Jó! Ám ekkor is felmerül a kérdés, hogy mi van, ha valaki megunja saját öröklelkűségét? Jogában áll a szabad lélekhalál? Vagy kérvényt kell benyújtania a Legfőbb Hadúrhoz? Mi van, ha kérvényét elutasítják?
Utóbbi kérdésekre sem tudom a választ, pedig kíváncsi volnék rá. Igaz, a kíváncsi ember hamar megöregszik, tartja a közmondás, de ez rám már nem vonatkozik, legfeljebb azon tűnődöm el, hogy, koromat figyelembe véve, ez az öregedés hamar volt-e, vagy mégsem?
Mindenesetre keresek e kis íráshoz képet, illusztrációnak. Nem, nem a Pokolról, nem akarom Önöket azzal ijesztgetni, a Pokol jön magától, ha körülnéznek, akkor láthatják, de ne nézzenek körül, annak a hatalom nem örül. A Mennyországról teszek fel egy képet, de nem azt a közönségesen giccseset, hanem egy másikat, egy giccses remekművet, valamelyik behízelgően festő nagy világfestőtől.
(2018)
A képen:
Daniel Gran (1694 – 1757): A mennyország allegóriája, Alberto Fernandez Fernandez felvétele, forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Allegory_of_peace_and_heaven_-_Prunksaal_-_Austrian_National_Library.jpg
No és előre bocsájtom, hogy senkit sem akarok megsérteni gyerekesen ostoba hitében, vagy hitetlenségében, vagy hite, vagy hitetlensége üzleti érdekében (de azért, tudom, sokakat meg fogok, mert a sértés nem kizárólag az írástudó szándékán múlik).
Én magam megválaszolom feltett kérdésem. OKOS ember NEM VÁGYIK halhatatlanságra, legfeljebb, ha a nyáj nagyon béget, akkor rábéget ő is: arra vágyik. A rá nem bégetőt ugyan ritkán falja fel a farkas, de a megvadult birkanyáj sokkal rosszabb a farkasnál (erre keressen történelmi példákat az, akit elfog a merészség, akit viszont nem fog el, az jobb, ha nem keres!).
Sokan azt hiszik Önök közül, hogy a Nagy Író és Költő mind halhatatlanságra vágyott.
Ó, ti kis csacskák! Shakespeare is a névtelenség homályából szőtt, személyét illetően, láthatatlan öltözetet, valószínűleg azért, mert irigyei nagyon rázták feléje irányított dárdájukat.
No de térjünk vissza hunfiainkhoz, a magyarokhoz!
Nagy nép volt ez, még Ázsiában, Kína mellett, de később jól befürdött a honfoglalással, utána meg rohamosan kisebbedett. Nem ritka ilyen negatív népkarrier a történelemben, egy sor népnek még kihalnia is sikerült.
Kölcsey Ferenc, Katona József, Madách Imre, Petőfi Sándor, Ady Endre és mások nagy költők, írók voltak, de, ha esetleg vágytak is a halhatatlanságra, szerintem nem olyan nagyon, mint ezt róluk híresztelik, mivel tudtak egyet és mást a halhatatlanság fogalmáról. Más kérdés, hogy eleget tudtak-e, de ezt mi már nem tudjuk meg, mivel meghaltak. Ha élnének, akkor sem hiszem, hogy ilyen félig-meddig tudományos, félig-meddig talányos kérdésben állást mernének ma foglalni, hiszen könnyen kaphatnának a fenekükre.
Elárulom: szerintem NINCS halhatatlanság. Legalábbis remélem, minden jel erre mutat, és egyben hiszek is benne, hogy nincsen. Így kapcsolódik össze TUDOMÁNY és HIT, legalábbis nálam.
Vegyük például Petőfit. A felvilágosultan olvasgató hölgyek és urak (állítólag) szerették, és utána, még idejében, ügyesen meghalt, hősi halállal (egyes kutatások szerint nem is úgy halt meg, és nem is akkor, de ez a mai magyarság körében már kutyát sem érdekel, hiába tett erről közzé két kiadványt is a Magyarok Világközössége). Az Osztrák-Magyar Monarchiában így már nem érhették el újraértékelések Akasszátok föl a királyokat! című verséért (interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/akassz.htm), eszméivel viszont mit is csináltak! Utóbbiról később Babits Mihály, ez a ravasz jámborsággal politikamentességbe burkolódzó költő is megdöbbenéssel nyilatkozott Petőfi koszorúi c. költeményében (interneten: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00329/09944.htm).
No, most folytathatnánk a sort, a fentebb említett költők példája mellett még tengernyi sokat találhatnánk. Egy költőnek, persze, unos-untalan szavalhatják, idézhetik a versét, az még nem jelent halhatatlanságot, esetleg sokkal inkább azt: még az eszméit is kivégezték. Itt van példaként rá szegény Kölcsey Ferenc, aki megírta Himnusz c. versét (http://www.wekerlekos.hu/download/irodalom/kolcsey_himnusz.htm), ezt a szent tabu-dalt, - azután mit ért el vele? Ma is verik még érte, igaz, zászlólobogtatós ünnepségek keretében verik, azzal, hogy egekig magasztalják, de egy eszméihez hű költőnek az ilyen verés is, - verés. Meg vereség. Mi lenne, ha Kölcsey halhatatlan lenne, és lelke megszólalna (ettől ne féljenek, Olvasóim, Kölcsey is biztonságosan meghalt, és eszméi is, - hol tapasztalható manapság magyar hazafiság?).
Na! Pedzegetik már? A többi igazán nagy költő, író is ilyen sorsra jutott. Nem mondom, Mikszáth Kálmán, amíg élt, eladomázgatott, elszivarozgatott, mint parlamenti képviselő tehette, és őt még a hatalom sem piszkálta annyira kitűnő kritikai realizmusáért. Mármint akkor, kivételként. Ám utóbbi könyveinek megértése hol van manapság? A béka melyik testrésze alatt?
No és hol van valójában József Attila, aki vörös volt, eszmeileg megélt két rendszerváltást, testileg, szerencséjére, igazából egyet sem, mert gyerek volt, még a román megszállás alatt is sikerült kenyeres fiúnak lennie az Emke kávéházban, mint Curriculum vitae című írásában (interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/curric.htm) megemlíti? Hát igen, igen, amíg élt, Istenhez is fordult nyomorában, meg a Baumgarten-alaphoz is, de most mégis ott van a szobra, ahol szívesen löknének egyet rajta: ne a Duna felszínét tanulmányozza, hanem a mélyét!
Én tényleg úgy gondolom, hogy okos embernek, ha lelke is van, nem kell a halhatatlanság. Nem lenne jó dolog látnia eszméi haldoklását, és várnia időtlen időkig, hogy azok meggyógyuljanak, túléljék a túlélhetetlent.
Különben is: mit tudunk a lélekről? Tudományosan egyes megnyilvánulásairól ezt-azt, de a lényeget illetően semmit. Lélektelen emberből, persze, minden korban nagyon sok van, de a lélek hiányából csak igen mérsékelten lehet visszakövetkeztetni a lélek igazi voltára, tulajdonságaira.
Továbbá: a Mennyországról, ahová egyes hitek szerint a halhatatlanságot kapott lélek kerül, semmit sem tudunk. Igaz, a Pokolról sem, de, ha a Pokol csak feleannyira borzalmas, mint a földi rémvalóság, akkor okos ember oda sem kívánkozik. Persze, mindezt nem hangoztatja, mert a hívők nagyobb része nem csak a hitetlenséget nem szereti, hanem a hitetleneket sem, még a Szeretet nevében sem. Kétlik ezt, Olvasóim? Hát nézzenek utána a történelemben, rengeteg példát találhatnak rá! Vérfagyasztó példákat is, de vérfogyasztóakat is. Egyikről írtam is Giordano Bruno c. versemben (interneten többek között: https://www.poet.hu/vers/37971), de a gyengébb idegzetűeket, és a vallási fanatikusokat felmentem olvasása alól.
Ám, tegyük fel, a lélek a halál után is fennmarad, halhatatlanságot kap, az örök világosság fényesedik neki, és a Mennyországban (valamelyikben, mert a vallások hívei még nem tudtak megegyezni abban, hogy ki az igazi Isten, és melyik Mennyország az igazi) él, ahogy a mondás kifejezi, mint Marci Hevesen.
Jó! Ám ekkor is felmerül a kérdés, hogy mi van, ha valaki megunja saját öröklelkűségét? Jogában áll a szabad lélekhalál? Vagy kérvényt kell benyújtania a Legfőbb Hadúrhoz? Mi van, ha kérvényét elutasítják?
Utóbbi kérdésekre sem tudom a választ, pedig kíváncsi volnék rá. Igaz, a kíváncsi ember hamar megöregszik, tartja a közmondás, de ez rám már nem vonatkozik, legfeljebb azon tűnődöm el, hogy, koromat figyelembe véve, ez az öregedés hamar volt-e, vagy mégsem?
Mindenesetre keresek e kis íráshoz képet, illusztrációnak. Nem, nem a Pokolról, nem akarom Önöket azzal ijesztgetni, a Pokol jön magától, ha körülnéznek, akkor láthatják, de ne nézzenek körül, annak a hatalom nem örül. A Mennyországról teszek fel egy képet, de nem azt a közönségesen giccseset, hanem egy másikat, egy giccses remekművet, valamelyik behízelgően festő nagy világfestőtől.
(2018)
A képen:
Daniel Gran (1694 – 1757): A mennyország allegóriája, Alberto Fernandez Fernandez felvétele, forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Allegory_of_peace_and_heaven_-_Prunksaal_-_Austrian_National_Library.jpg
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!