Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2021-03-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2018-07-07 18:25:03
Megtekintve: 1580
Kutyafülű Péter
A „Kutyafülű” furcsa név, de, ha örökölt, akkor az emberek előbb-utóbb megszokják. Péternél is megszokták, igaz, ezt a megszokást megelőzte egy-két kobakra koppintás, egy részét Péter kapta, más részét ő adta.

A „Boszorkány” is érdekes név, arról is lehet érdesen szólni, de, ha örökölt, akkor előbb-utóbb megszokják. Boszorkány Annánál is megszokták, igaz, a megszokást megelőzte néhány copfhúzás, egy részét Annak kapta, másik részét ő adta.

Lakott pedig e legény és leány Töktokbabújtatón, a helybeliek véleménye szerint a Világ Legszebb Falujában, ahol úgy tudott bámulni az ökör, mint sehol másutt, úgy mekegett a kecske, mint sehol másutt, de még néha a tyúk is úgy eltűnt, mint sehol másutt, és utóbb sem derült ki soha, hogy ki fazekában lelte új lakhelyét, már megkopasztott állapotban.

Boszorkány Anna árvaságra jutott, de csak apja és anyja halála után. Bánatában eltűnt a faluból. Hová került? Erről hétféle pletyka is keringett, és mindegyik változat szerzője ragaszkodott hozzá: az övé az igaz.

A falu szája egy idő után belenyugodott Anna eltűnésébe, de akkor meg Kutyafülű Péter tűnt el. Igaz, egyidejűleg más is eltűnt, így Körmükrenézek Márton módos parasztgazda egyik lova, meg Móresretanítalak Ádám tanító duplacsövű puskája, egy kisebb zsákocska tölténnyel. A ló nem volt kóborlós, de a tanító közismerten szórakozott volt, így feltámadt a gyanú: esetleg az erdőben felejtette a puskáját? Vagy egy zsivány beszökött a faluba, majd pedig kiszökött lóval, puskával?

A falu bolondja, Szerencsétlencsemcsegi Feri Bácsi ugyan azt állította, hogy látta Kutyafülű Pétert lovon, puskával a hátán, de nem hitt neki senki, mert bolond dolgokat szokott összebeszélni, utóbbiakon a falubeliek csak nevettek, de most Kutyafülű Péter rokonai ezért a beszédjéért kicsit helyben hagyták a bácsit, pedig ott helyben orvos nem volt, csak a hatodik faluban egy mogorva csontkovács.

Kutyafülű Péter világgá ment, azaz lovagolt. Kalandos útját nem írom itt le, mert ez nem kalandregény, hanem ott folytatom, hogy ez a Péter belovagolt egy irtó nagyerdőbe, amely részben két tucat hegy hátán volt, meg a hegyek közötti völgyekben. Ilyesmiről azt szokták írni: vadon.

Jó eszű gyerek volt egykor az iskolában ez a Péter, most is eszébe jutott egy Arany János nevű költőtől két verssor: „Azért vágyom naponta / Kunyhóba és vadonba”. Homályban maradt számára, hogy a vers szerzője miért vágyott kunyhóba és vadonba, mert a négysoros költemény másik két sorára Péter nem emlékezett. Talán azért, mert fúvócsővel éppen akkor röpített papírgolyót Alamuszimászi Pista fülébe, két paddal hátrébb? Hát telitalálat volt, annyi bizonyos.

A baj egyelőre csak annyi volt, hogy Péter nem találta a kiutat abból a vadonból, amelybe belovagolt. A ló nem akart hegyre mászni, ezért Péter kikötötte egy fához, és szidta a hegy meredekségét, ami vad hegyek utálatos tulajdonsága. A legnagyobb baj az volt: a hegyről csak további hegyeket pillantott meg. Egyik oldalon hegyi patak zuhogott le a völgybe, igen hangosan, de hát az, akit, amit lezúdítanak a hegyről, annak joga van panaszkodni, még ha csak vízesés is. Az ilyen helyek magányra vágyó szentéletű remetéknek valók, de Kutyafülű Péter, bár nem volt zsivány, nem tartozott utóbbiak közé sem.

Hirtelenében azonban meg sem látta, ami a szeme előtt volt, de azután mégis. Úgy nézett ki az egész, mintha négy óriási bükkfa összenőtt volna. Ám közelebbről az éles szem észrevette: az egy bükkfa kunyhó lehet, amelyik eleinte talán kastély szeretett volna lenni, de ezt a túlzott vágyát később kénytelen volt mérsékelni.

Ügyes legény volt Kutyafülű Péter, elővett néhány ki szerszámot, és - csiribiri-csiribá! - máris feltárult a kunyhó ajtaja. Három szoba volt benne, meg egy konyha, kis kamrával. Fura kunyhó, takaros, - de ki benne a lakos?

Péter végigdőlt egy medvebőrrel letakart ágyon, és elaludt.

Nem azt álmodta, amit szeretett volna, hanem azt: megkötözték. Kezét, lábát. Szájába nagy gombát dugtak, keményet, mert kőkemény taplógomba volt, se lenyelni, se kiköpni nem tudta.

Az álom után még rosszabb ébredés jött, mert rájött: nem volt álom az álom. Ez elő szokott fordulni, még olykor az is, hogy szép valóság válik csúnya álommá.

Tűnődött Péter erdősen: ki kötözte meg, és miért?

Fekete öltözetű lény lépett oda hozzá valahonnan, vigyorgó ördögálarcban, és lelket reszkettető hangon az mondta: „Juhuhú!”.

Péter a lényt nem ismerte, az álarcot viszont igen, mert ő faragta és festette ki valamikor, félelmetesre. Meg a hangot is jól ismerte, mert azt nem felejtette el: Boszorkány Anna hangja volt az, csodálatosan szép. Ezekből sejtette erősen: az álarc mögött a tündérien gyönyörűséges Boszorkány Anna nevű leányzó lehet.

Péter a szájára mutatott és az nyögte: Mum-mam-ham…

Boszorkány Anna kivette a legény szájából a nagy gombát, és egy kis pofonban részesítette, meg egy nagy fenyegetésben:
- Most megfizetsz azért, hogy a múltkor meghúztad a copfomat!

Péter elkezdte szóbeli mentőakcióját:
- Mikor volt az a múltkor? Nyolc évvel ezelőtt! No és előbb te ugrottál oda hozzám, és azt mondtad:

Kutyafülű Péter,
te engem lenézel,
fület lógatóan
nagy szemű nézéssel!

Még a nyelved is kiöltötted rám!

- Na és ha mondtam? - vágott vissza Anna éles nyelvűen. Tényleg néztél! A copfomat is meghúztad! Most ezért halálnak halálával halsz..

- Néztelek.. – ismerte el Péter. Ám nem lenézően, hanem megnézően, mert nagyon tetszettél. A csúfolódás miatt pedig meghúztam a copfodat, de azért, megjegyzem, felkaptad a tarisznyám, később visszaadtad ugyan, de az általam készített álarc eltűnt belőle. Most is az van rajtad!

- Hát mindegy.. – vonta meg a vállát Anna. A copfhúzás, az copfhúzás. Azóta igazi boszorkány lett belőlem, itt, ezen a vad tájon. Ám megkegyelmezek neked – félig. Nem kínozlak halálra, hanem sütök neked palacsintát, csipkebogyó lekvárosat. A lekvárt megmérgeztem. Ha van eszed, akkor megeszed, mert jobb a gyors halál, kín nélkül, mint a kínhalál, kínosan lassan.

Szavatartó leány volt Anna, sütött is palacsintákat, megtöltötte lekvárral. Péter kezeit és lábait nem kötözte ki, hanem a palacsintákat, egyiket a másik után, Péter szájába szállította.

Ette Péter a palacsintákat, mert éhes volt, továbbá maguk a palacsinták nagyon finomak voltak, és nem hitte el: Anna valóban meg akarja mérgezni.

Ilyen fura a világ!

Hát egyszer csak lefordult Péter, összekötözött kézzel, lábbal, így nem tudott kézzel-lábbal tiltakozni, csak annyit kiáltani, mielőtt behunyta a szemét:
- Meghalok, Anna, pedig szeretlek!

Éva arca fájdalmas megdöbbenést mutatott:
- Ó, ne halj meg, Péter! Mit tettem?! Nem is én mérgeztem meg a lekvárt, valaki más tehette! Én is szeretlek! Végzek..!

Kivett egy díszdobozból valamit, hogy bekapja.

Péter abbahagyta a szembehunyást egészen, mert már előtte is résnyire kinyitotta látószervét, és ijedten kiáltotta:
- Ne vedd be, Anna, mert csak tréfáltam! Bár egyébként igazat mondtam: szeretlek, és egyszer meg is fogok halni!

Anna bekapta a dobozból kivett valamit, és nevetett:
- Én is igazat mondtam, mert én is szeretlek, nem mérgeztem meg a lekvárt, és végzek a mai napra e csokoládés csábítással..

Ám, ha már úgyis kiugrott a nyúl a bokorból nálad is, nálam is, akkor, mielőtt kikötözlek, találd ki, hogy mit kell kérned tőlem!

Péter tudta. Megkérte a leány kezét. Megkapta.

Ezt követően, jó néhány csók után, a leány elmesélte nagyvilági kalandját. Elért egy sűrű erdő széléhez. Onnan kijött egy lovas, a hátán puska volt, az állán fekete szakáll, és a képe erősen hasonlított az olyan ördögre, aki aznap ballábbal kelt, és kedvetlenül jött fel a pokolból.. Ez az ember biztosan leányrabló! Anna ijedtében akkorát sikított, hogy három fenyőtoboz is lehullott a fenyőfáról.

Az ember azonban leszállt a magas lóról, meghajolt, és így szólt:
- Nem akartam megijeszteni a Kisasszonyt! Gróf Borosbelzebúbay Bálint vagyok, tudom, hogy a fizimiskám nem túl szép, de az itteniek már hozzászokták, és a hátam mögött így szoktak emlegetni: „Az a bolond gróf, bárhogy kidüllednek a szemei, azért elég rendesen viselkedik. Az a mániája, hogy az ő vad hegyei közé ne menjen senki, és nem is megy, aki már látott karón varjút..”. No, szóval, az itteni népnek már van magához való esze, de errefelé vetődhetnek a világból eszetlen idegenek. Utóbbi miatt most, amikor az Ön szépséges hangú sikítását hallottam, kedves Kisasszony, eszembe jutott egy ötlet. Nem volna kedve, hogy betöltsön nálam egy jó állást, és ijesztgető legyen?

Először arra gondoltam, - folytatta Anna, - hogy a gróf bolond. Ám, amikor a kastélyában hosszasabban elbeszélgettem vele, akkor rájöttem, éppen ellenkezőleg: nagyon okos, sőt, bölcs. Az, amit neked most mondok, Péter, hétpecsétes titok. A gróf rájött: hegyi birtokán arany van a patak medrében. Ha erre rájönne a világ is, akkor idejönne az a sok mohó kincsvadász, és a grófot is megölnék végül. A háborúk is sokszor aranyért törnek ki, így nagyobb baj is lehetne. A grófnak nincs szüksége az aranyra, mert nagyon gazdag, de szüksége van rám, mint ijesztgető szellemre. Erre nekem kedvem is van, meg tehetségem is. Mindig színésznő szerettem volna lenni! Szerintem neked is jól jönne egy ilyen állás, én majd beszélek erről a gróffal, mint a feleségem, az esküvő, lakodalom után megkaphatod. Aranyat azonban közben ne keress itt, mert az arany után kutatni egyrészt nem tisztességes, másrészt életveszélyes, harmadrészt pedig felesleges is, mert megtudtam, hogy a gróf, akinek nincs gyermeke, vagy közeli rokona, végrendeletében engem nevezett meg hegyeinek örököseként.

Megértette Kutyafülű Péter, hogy markába pottyant az édeni aranyalma, pedig nem is tartotta ki a markát. Megcsókolta Boszorkány Annát, és azt mondta neki, tréfásan:
- Jó az, ami jó! Én leszek az Ijesztgető Szellem, te meg az Ijesztgető Szellemné, de mi lesz, ha gyermekeink születnek?

A lakodalom után éltek, mint a galambok. Volt szép házuk, kertjük a faluban, és ott volt a titkos kunyhókastély is a vadonban. A gróftól megkapták a járandóságukat, mint ahogy a tanító, a doktor, meg a plébános is a magáét. A nép annyit tudott, hogy a vadonba nem biztonságos bemenni, de nem is ment be, csak egy külvilági makacs tökkelütött tette ezt, de azután ő is rémülten utazott el Amerikába, ahol, álnév alatt, és semmi közelebbit nem árulva el kalandja színhelyéről,
Igazuk volt, hiszen a közmondás is úgy tartja: ha már lúd, állítólag könyvet írt A Szellemek Hegyei címmel. Hát volt abban ijesztő huhogás, fogvicsorgatás, hörgés, zörgés, vijjogás elég, de mindenki azt hitte: a könyv a vadnyugatról szól, amikor még nem sikerült az indiánokat szelíd rábeszéléssel kiirtani.

Annának és Péternek csak négy gyermeke született, ami akkoriban nem volt kimagasló szülési teljesítmény azon a tájon, viszont a két kisfiú és a két kislány tündérien szellemesen viselkedett. Nem csak a falu népét ijesztették meg időnként, hanem saját szüleiket is!
legyen kövér!

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/magic-forest-erd%C5%91-mesebeli-erd%C5%91-1984254/
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!