Milyen jó volt, ha aludtak az órák,
s a számlapjukon szendergett a fény:
időt, - akkor még - hozott, s nem vitt az álom.
Tél gomblyukában kinyílt piros remény.

A bútorcsontok megreccsentek olykor.
Párna lélegzett, és egér-neszek
gurítottak át nyugodt végtelenbe
kis gyöngygolyókat: emlék-könnycseppeket.

Jó volt hinni mosolygó messzeségben
álmodó órák, napok, évek között,
hinni Szépségben, mely maga is álom,
ha lélekcsillag szívedbe költözött.

Ó, igen, igen, az jó volt: még hihettél
útban, álomban, hídban árnyak felett,
tájban, vöröset ringató virágban!
Álarcos harcok jöttek, idegenek.

Nem álmodnak már az elfáradt órák,
számlapjukon volt századok sötét
leple, s forgó, robot-kerékviláguk
járja a kényszer útját: közönyét.

Ilyen időt Becsület, mondd, szerethet?!
Akik hallgatnak: ők is cinkosok.
Boltjaik felett csak cégér az Isten:
elárult eszme, elárult halott.

Az ablakokon egy-egy ág benézett.
Órák számlapján szendergett a fény,
s tél gomblyukában virág nyílt, vörösen,
szépséges csillag, álmodó remény.

(2017)