Feltöltve: 2016-08-27 18:56:09
Megtekintve: 1691
KÖNYVEK ÉS TŰNŐDÉSEK (18). Nikolits Árpád: Hajnali vetítés. kecsmetionPRESS, 2003.
Nikolits Árpád romániai magyar író 1988-tól él Magyarországon. Életrajzi adatait, munkáit igen hiányosan tartalmazzák a különböző források, így a Wikipedia is (http://hu.wikipedia.org/wiki/Nikolits), amelyik sem Árpád-díját, sem egy sor más megjelent művét, többek között fenti könyvét, a Hajnali vetítést sem említi. Utóbbi összesen 106 példányban jelent meg, a kötelespéldányokkal együtt.
A könyvhöz az illusztrációkat Ferenczy Béla grafikusművész készítette.
Amikor egy író, a Magyar Írószövetség tagja, ilyen kis példányszámban tudja csak művét kiadni, mert nagyobb példányszámú könyv kiadására nincsen pénze, az nem nevezhető könyvkiadásnak. Hivatalosan megjelent ugyan a könyv, a néhány kötelespéldány eljutott az Országos Széchenyi Könyvtárba, de ilyen könyvkiadás az irodalom lebecsülése, és az 1989-es rendszerváltás utáni időszak Magyarországának egyik szégyene.
Ez a kis eszmefuttatás nem kritika akar lenni, hanem, mint a "KÖNYVEK ÉS TŰNŐDÉSEK" sorozatom többi tagjánál, egy kis tűnődés a könyvről, tartalmáról, olykor vitatkozás itt-ott, nem csak a könyv valamelyik kijelentésével, ábrázolásával, hanem, olvasóként, önmagammal is. Akár saját véleményemmel is!
Jó könyv Nikolits Árpád Hajnali vetítés című könyve?
Szerintem nagyon jó könyv.
Ha az 1989-es magyarországi rendszerváltás egyik kedvence, Wass Albert, annak idején, 1934-ben, Farkasverem című művéért Baumgarten-díjat kapott (többé-kevésbé megérdemelten), - tréfás-komoly őszinteséggel hozzátehetem: Nikolits Árpádnak is ilyen nagyságú irodalmi díj járna. (A híres Baumgarten-díj már nincsen, és, úgy látszik, Wass Albertnek a díj nem tett jót, további könyvei nagyobbrészt már csak "bestsellerek", olvasmányos, de eszmeileg zavaros munkák, ezek közül többet ismertettem, nem hallgatva el véleményem).
Nikolits Árpád könyvének címe, a Hajnali vetítés, miként az Előszót helyettesítő Belépőben Mandics György írja, arra utal, hogy a romániai Ceaușescu-rendszerben hajnalonként, kis teremben, a nagyközönségnek szánt filmeket levetítették a cenzorokból álló bizottság előtt, mielőtt a filmek forgalomba kerültek volna, ha pedig a filmet veszélyesnek találták, akkor a forgalomba hozatalát megtiltották. (Itt teszem hozzá, amire esetleg a Szerző nem gondolt, vagy esetleg nem is értene vele egyet: minden eddigi társadalmi rend diktatúra, tehát - szerintem - a cenzúra önmagában nem ítélhető el, más kérdés, hogy ezt Romániában akkor miként alkalmazták. Szólásszabadság a fogalom szószerinti értelmében még soha sehol sem volt, nem is lehetett, és nincs is, a polgári demokrácia szólásszabadsága sem az, hiszen a "pénz diktatúrája" is a szólásszabadság erős korlátozásával jár.)
A mű igen jól szerkesztett, amit az összeálló történetek ötletkerete is segít. A műtét és az utána következő kórházi ápolás a Szerző személyes élménye. A műtét utáni "emlékezésláncban" megelevenedik a Szerző múltjának egy-egy mozaikdarabja, többnyire fantasztikus, szürrealista köntösben, de esetleg jobban megértetten, átélten, mint ahogy a múltban megtörtént, olykor a lázálomban jelenik meg ez a valóság-darabka (nemegyszer külön kis történet), olykor pedig a kórházi ágyon, már "való" valóságként, a Szerző tudatában.
A Szerző sokat tud az életről, és a halálról is bátran gondolkodik. Valószínűleg azonban nincs a Földön egyetlen olyan ember, aki az életről és a halálról valami nagyon lényegeset tudna, azon kívül, hogy az élethez hozzá tartozik a tudat (öntudatlanságban csak életjelek vannak, élet valójában nincsen, de még visszatérhet) és a halál az élet megsemmisülését jelenti (még ha ezt a vallásos elképzelések tagadják is). Így tréfás-komolyan hozzátehetem: az élet és a halál lényegét illetően minden író, költő, filozófus, és megannyi más szakember tudatlan. Nem tudom, hogy ez a tudáshiány a Szerzőt mennyire zavarja, engem nagyon, - de mit tehetnék? Egyik versemben az elém lépő istenek kijelentik: "az öröklét a legrosszabb halál". Könyvéből úgy vettem ki, hogy az élet és halál megoldhatatlannak látszó kérdésköre a Szerzőt is foglalkoztatja. Valószínűleg ő is ugyanazt a tehetetlenséget érzi, amit én.
A legkülönösebb az (bár azért az életben ilyen különösség nem annyira ritka, mint gondolnánk), hogy bár a Szerző (Nikolits Árpád), lehetőségei szerint, a romániai Ceaușescu-rendszer ellen küzdött, amelyben őt "osztályidegennek" minősítették, és ezért nem vették fel az orvosi egyetemre (valószínűleg nagyon jó orvos lett volna, mert érdekli az ember, a kétkezi munka, ötletes, becsületes, segítőkész, no és nem riad vissza az élet borzalmaitól sem, amelyekbe én csak kényszerből pillantok bele olykor, ha nagyon muszáj), és amely rendszer jóvoltából vesztette el a családja minden vagyonát, mégis, szerintem, éppen ez a rendszer adta neki a legtöbbet (igaz, a rendszer szándékai ellenére). (Másképpen nézne ki a helyzet, ha a securitate, a romániai titkosszolgálat, áldozata lett volna, de ezt, ötletessége és merészsége révén elkerülte.) Ez a rendszer megadta neki a küzdés célját, rákényszerítette a továbbfejlődésre, új készségek kialakítására (legalább tucatnyi mesterséget elsajátított, egyik könyvborító tervéért például külföldön aranydiplomát kapott), fokozatosan íróvá, újságíróvá tette, akinek könyveiért, cikkeiért fizettek (igaz, mindezek mellett sok nélkülözést is elszenvedett, de más az, amikor szinte mindenki többé-kevésbé szegény, és rossz az ellátás, és megint más az, amikor a társadalom egy rétege hivalkodóan gazdag és árubőség van.)
1989-ben Magyarországon az addigi társadalmi rend összeomlott, és bekövetkezett a rendszerváltás. Mi jót hozott ez a Szerzőnek, aki éppen ezért a polgári demokráciáért küzdött már Romániában is, azután Magyarországon is? Erről nem ír könyvében, de én eltűnődöm ezen is. Semmi igazán jót, azon kívül, hogy egy pillanatra előtte is felvillant a Nagy Nyugati Kirakat. Néhány évig talán tűrhetően élt, nagy reményekkel, de ezt a kapitalizmus gazdasági válsága (amely egyúttal társadalmi válság is) hamar félbeszakította. Utána Magyarországon már nem lehetett tehetséges írónak, költőnek szépirodalmi könyvet kiadni (jelentős anyagi veszteség nélkül), legfeljebb néhány nagyon gazdag dilettáns kiadathatta könyveit, merő hiúságból (szépirodalmi tehetség és gazdagság együtt ritka, mint a fehér holló, bár előfordul az is).
Csupán egy vagy két olyan kis részlet van a könyvben, ami, véleményem szerint, további gondolkodást igényelt volna a Szerzőtől a könyv írásakor. Az egyik ilyen egy iskoláscsínyhez kötődik, amelynek áldozata Sztálin és Lenin gipszfeje lett, legalábbis esztétikailag. A csínyt nem írom ide, csak az osztálytermi feliratról szólaltatom meg a Szerzőt (46. oldal):
"A katedra fölött a boltívek alatt, ahol első gimnazista koromban még a feszület állt, most piros papírszalagon hirdette a rendszer: "Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!" Döbbenetes volt, hogy milyen sokan hittek ebben a marhaságban, és miért (?), mert soha nem gondolták végig a mondat értelmét."
Nos, mire gondolt itt a Szerző? Az idézett mondatban van ugyan egy tömegeknek szóló leegyszerűsítés (Magyarországon is gyakran szerepelt dekorációs feliratként ugyanez a mondat.) Ám a mondat részei Lenin eszméire vonatkoznak, tehát átvitt értelműek. Nem állíthatjuk, hogy a történelem minden ismert alakjának eszméi tovább élnek, ám jobb lett volna, ha a Szerző tovább gondolkodott volna, és nem sieti ellenszenvének túl gyors kinyilvánítását. A tömegeknek megfogalmazott, leegyszerűsített jelmondatokat egyébként tömegével találhat a huszadik század első feléből is!
Különös szépséggel van együtt a könyvben időnként a fény és az árnyék, olyasmi, amiről az érzékeny költő esetleg elfordítja a fejét, meg olyasmi, amire odafordítja. Ilyen remek írás található a könyv 75. - 76. oldalain: MIKOR AZ ÖREGEMBERT MOSDATJÁK. Pompás leírás, de éppen ezért nem szerettem. Engem még nem kell mosdatni, de a testem - mit tagadjam? - már nem fiatal. Nem jó az öreg testre nézni. Minél inkább nézi az ember, annál inkább borúsabb gondolatai támadnak. Nem is folytatom, hogy milyenek!
A könyvben szép, filozofikus az a rész, amelyben Isten meglátogatja a Szerzőt (65. - 67. oldalon), továbbá költői hangulatú rész foglalkozik azzal, hogy mit tesz a Szerző, ha felül Szent Mihály lovára (100. - 1001. oldalon). Ebben a tálható ez a mondat: "Jánosbogár létemet múló szerelemórákban éltem."
Hát igen. Itt, be kell ismernem: az én viszonyom a nőkhöz egészen más volt, mint a Szerzőé. Az övé sokkal íróibb, a társadalom által elfogadhatóbb, a valósággal sokkal igazolhatóbb, sőt, nem is kell a középfokot használni: elfogatható, igazolható. Elsősorban biológiainak tűnik ez a kapcsolata, pedig nem annyira az, mint amennyire ezt szeretné láttatni. Még akkor is, ha a nőkkel kapcsolatban használ egy-egy naturalista szót, valójában azt is inkább tréfásan teszi, azzal a vidámsággal, poénossággal, ami a legtöbb nőnek nagyon tetszik. A mai szépirodalmi gyakorlatnál ez már-már szinte finom szemérmességgel fátyolozott mérsékelt naturalizmus, de azért - megjegyzem - a Horthy-korszakban Magyarországon olyan leírásokért, mint a Szerzőnek, fiatal korában, a szüret idején, egy szoptatós lánnyal (feleséggel) való etyepetyéje, akinek férje "a szomszéd falu rendőrőrmestereként uralta a vidéket", valószínűleg "szeméremsértés" címén börtönt is kaphatott volna, mint Tersánszky J. Jenő az egyik Kakuk Marcis-történetéért, - hiába folyt olyan szépen össze a csorgó tej és a mámorító édes mustillat.
Bennem is van bátorság: bár tudom, hogy véleményemért a férfiak 99 %-a lenézően kinevet majd (a nők is hasonló arányban, de csak magukban, ők bevallani nem fogják), nem titkolom, hogy a hűtlen nőket, még ha világszépek is, nem kedvelem. A férfiakat sem, akik nem veszik figyelembe a hűség jelentőségét, és készek elcsábítani nem csak a világszép feleségeket, hanem még a kevésbé csinosakat is. Sőt! Már gimnazista koromban sem szerettem, ha a fiúk csúnya szavakkal beszélnek a lányokról a hátuk mögött (vagy néha nyíltan is).
Így lassan bevezetem a véleményem, ami meglepő lesz: én tulajdonképpen, ebben a kérdésben, a keresztény vallás eszmei álláspontjával értek egyet, a házastársi hűséggel (amit, persze, a legtöbb keresztény sem tart be, és aki betartja, az sem meri ezt elárulni).
Ám ezek a férfi-nő kapcsolatok, a Szerző visszaemlékezéseiben, szépirodalmi szempontból igen jók.
Én azonban e téren különc vagyok, és különcként gondolkodom: HA (!) Don Quijoteként hiábavaló küzdelmet kell, sajnos, folytatnom a Szélmalommal, akkor legalább Dulcineám oldaláról védve legyek.
Védve is vagyok, mert Dulcineám nemcsak csodaszép, hanem hűséges is.
Őt az irodalom útján szereztem, ha mást nem is, - azért ez nem kevés!
(2016)
A könyvhöz az illusztrációkat Ferenczy Béla grafikusművész készítette.
Amikor egy író, a Magyar Írószövetség tagja, ilyen kis példányszámban tudja csak művét kiadni, mert nagyobb példányszámú könyv kiadására nincsen pénze, az nem nevezhető könyvkiadásnak. Hivatalosan megjelent ugyan a könyv, a néhány kötelespéldány eljutott az Országos Széchenyi Könyvtárba, de ilyen könyvkiadás az irodalom lebecsülése, és az 1989-es rendszerváltás utáni időszak Magyarországának egyik szégyene.
Ez a kis eszmefuttatás nem kritika akar lenni, hanem, mint a "KÖNYVEK ÉS TŰNŐDÉSEK" sorozatom többi tagjánál, egy kis tűnődés a könyvről, tartalmáról, olykor vitatkozás itt-ott, nem csak a könyv valamelyik kijelentésével, ábrázolásával, hanem, olvasóként, önmagammal is. Akár saját véleményemmel is!
Jó könyv Nikolits Árpád Hajnali vetítés című könyve?
Szerintem nagyon jó könyv.
Ha az 1989-es magyarországi rendszerváltás egyik kedvence, Wass Albert, annak idején, 1934-ben, Farkasverem című művéért Baumgarten-díjat kapott (többé-kevésbé megérdemelten), - tréfás-komoly őszinteséggel hozzátehetem: Nikolits Árpádnak is ilyen nagyságú irodalmi díj járna. (A híres Baumgarten-díj már nincsen, és, úgy látszik, Wass Albertnek a díj nem tett jót, további könyvei nagyobbrészt már csak "bestsellerek", olvasmányos, de eszmeileg zavaros munkák, ezek közül többet ismertettem, nem hallgatva el véleményem).
Nikolits Árpád könyvének címe, a Hajnali vetítés, miként az Előszót helyettesítő Belépőben Mandics György írja, arra utal, hogy a romániai Ceaușescu-rendszerben hajnalonként, kis teremben, a nagyközönségnek szánt filmeket levetítették a cenzorokból álló bizottság előtt, mielőtt a filmek forgalomba kerültek volna, ha pedig a filmet veszélyesnek találták, akkor a forgalomba hozatalát megtiltották. (Itt teszem hozzá, amire esetleg a Szerző nem gondolt, vagy esetleg nem is értene vele egyet: minden eddigi társadalmi rend diktatúra, tehát - szerintem - a cenzúra önmagában nem ítélhető el, más kérdés, hogy ezt Romániában akkor miként alkalmazták. Szólásszabadság a fogalom szószerinti értelmében még soha sehol sem volt, nem is lehetett, és nincs is, a polgári demokrácia szólásszabadsága sem az, hiszen a "pénz diktatúrája" is a szólásszabadság erős korlátozásával jár.)
A mű igen jól szerkesztett, amit az összeálló történetek ötletkerete is segít. A műtét és az utána következő kórházi ápolás a Szerző személyes élménye. A műtét utáni "emlékezésláncban" megelevenedik a Szerző múltjának egy-egy mozaikdarabja, többnyire fantasztikus, szürrealista köntösben, de esetleg jobban megértetten, átélten, mint ahogy a múltban megtörtént, olykor a lázálomban jelenik meg ez a valóság-darabka (nemegyszer külön kis történet), olykor pedig a kórházi ágyon, már "való" valóságként, a Szerző tudatában.
A Szerző sokat tud az életről, és a halálról is bátran gondolkodik. Valószínűleg azonban nincs a Földön egyetlen olyan ember, aki az életről és a halálról valami nagyon lényegeset tudna, azon kívül, hogy az élethez hozzá tartozik a tudat (öntudatlanságban csak életjelek vannak, élet valójában nincsen, de még visszatérhet) és a halál az élet megsemmisülését jelenti (még ha ezt a vallásos elképzelések tagadják is). Így tréfás-komolyan hozzátehetem: az élet és a halál lényegét illetően minden író, költő, filozófus, és megannyi más szakember tudatlan. Nem tudom, hogy ez a tudáshiány a Szerzőt mennyire zavarja, engem nagyon, - de mit tehetnék? Egyik versemben az elém lépő istenek kijelentik: "az öröklét a legrosszabb halál". Könyvéből úgy vettem ki, hogy az élet és halál megoldhatatlannak látszó kérdésköre a Szerzőt is foglalkoztatja. Valószínűleg ő is ugyanazt a tehetetlenséget érzi, amit én.
A legkülönösebb az (bár azért az életben ilyen különösség nem annyira ritka, mint gondolnánk), hogy bár a Szerző (Nikolits Árpád), lehetőségei szerint, a romániai Ceaușescu-rendszer ellen küzdött, amelyben őt "osztályidegennek" minősítették, és ezért nem vették fel az orvosi egyetemre (valószínűleg nagyon jó orvos lett volna, mert érdekli az ember, a kétkezi munka, ötletes, becsületes, segítőkész, no és nem riad vissza az élet borzalmaitól sem, amelyekbe én csak kényszerből pillantok bele olykor, ha nagyon muszáj), és amely rendszer jóvoltából vesztette el a családja minden vagyonát, mégis, szerintem, éppen ez a rendszer adta neki a legtöbbet (igaz, a rendszer szándékai ellenére). (Másképpen nézne ki a helyzet, ha a securitate, a romániai titkosszolgálat, áldozata lett volna, de ezt, ötletessége és merészsége révén elkerülte.) Ez a rendszer megadta neki a küzdés célját, rákényszerítette a továbbfejlődésre, új készségek kialakítására (legalább tucatnyi mesterséget elsajátított, egyik könyvborító tervéért például külföldön aranydiplomát kapott), fokozatosan íróvá, újságíróvá tette, akinek könyveiért, cikkeiért fizettek (igaz, mindezek mellett sok nélkülözést is elszenvedett, de más az, amikor szinte mindenki többé-kevésbé szegény, és rossz az ellátás, és megint más az, amikor a társadalom egy rétege hivalkodóan gazdag és árubőség van.)
1989-ben Magyarországon az addigi társadalmi rend összeomlott, és bekövetkezett a rendszerváltás. Mi jót hozott ez a Szerzőnek, aki éppen ezért a polgári demokráciáért küzdött már Romániában is, azután Magyarországon is? Erről nem ír könyvében, de én eltűnődöm ezen is. Semmi igazán jót, azon kívül, hogy egy pillanatra előtte is felvillant a Nagy Nyugati Kirakat. Néhány évig talán tűrhetően élt, nagy reményekkel, de ezt a kapitalizmus gazdasági válsága (amely egyúttal társadalmi válság is) hamar félbeszakította. Utána Magyarországon már nem lehetett tehetséges írónak, költőnek szépirodalmi könyvet kiadni (jelentős anyagi veszteség nélkül), legfeljebb néhány nagyon gazdag dilettáns kiadathatta könyveit, merő hiúságból (szépirodalmi tehetség és gazdagság együtt ritka, mint a fehér holló, bár előfordul az is).
Csupán egy vagy két olyan kis részlet van a könyvben, ami, véleményem szerint, további gondolkodást igényelt volna a Szerzőtől a könyv írásakor. Az egyik ilyen egy iskoláscsínyhez kötődik, amelynek áldozata Sztálin és Lenin gipszfeje lett, legalábbis esztétikailag. A csínyt nem írom ide, csak az osztálytermi feliratról szólaltatom meg a Szerzőt (46. oldal):
"A katedra fölött a boltívek alatt, ahol első gimnazista koromban még a feszület állt, most piros papírszalagon hirdette a rendszer: "Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!" Döbbenetes volt, hogy milyen sokan hittek ebben a marhaságban, és miért (?), mert soha nem gondolták végig a mondat értelmét."
Nos, mire gondolt itt a Szerző? Az idézett mondatban van ugyan egy tömegeknek szóló leegyszerűsítés (Magyarországon is gyakran szerepelt dekorációs feliratként ugyanez a mondat.) Ám a mondat részei Lenin eszméire vonatkoznak, tehát átvitt értelműek. Nem állíthatjuk, hogy a történelem minden ismert alakjának eszméi tovább élnek, ám jobb lett volna, ha a Szerző tovább gondolkodott volna, és nem sieti ellenszenvének túl gyors kinyilvánítását. A tömegeknek megfogalmazott, leegyszerűsített jelmondatokat egyébként tömegével találhat a huszadik század első feléből is!
Különös szépséggel van együtt a könyvben időnként a fény és az árnyék, olyasmi, amiről az érzékeny költő esetleg elfordítja a fejét, meg olyasmi, amire odafordítja. Ilyen remek írás található a könyv 75. - 76. oldalain: MIKOR AZ ÖREGEMBERT MOSDATJÁK. Pompás leírás, de éppen ezért nem szerettem. Engem még nem kell mosdatni, de a testem - mit tagadjam? - már nem fiatal. Nem jó az öreg testre nézni. Minél inkább nézi az ember, annál inkább borúsabb gondolatai támadnak. Nem is folytatom, hogy milyenek!
A könyvben szép, filozofikus az a rész, amelyben Isten meglátogatja a Szerzőt (65. - 67. oldalon), továbbá költői hangulatú rész foglalkozik azzal, hogy mit tesz a Szerző, ha felül Szent Mihály lovára (100. - 1001. oldalon). Ebben a tálható ez a mondat: "Jánosbogár létemet múló szerelemórákban éltem."
Hát igen. Itt, be kell ismernem: az én viszonyom a nőkhöz egészen más volt, mint a Szerzőé. Az övé sokkal íróibb, a társadalom által elfogadhatóbb, a valósággal sokkal igazolhatóbb, sőt, nem is kell a középfokot használni: elfogatható, igazolható. Elsősorban biológiainak tűnik ez a kapcsolata, pedig nem annyira az, mint amennyire ezt szeretné láttatni. Még akkor is, ha a nőkkel kapcsolatban használ egy-egy naturalista szót, valójában azt is inkább tréfásan teszi, azzal a vidámsággal, poénossággal, ami a legtöbb nőnek nagyon tetszik. A mai szépirodalmi gyakorlatnál ez már-már szinte finom szemérmességgel fátyolozott mérsékelt naturalizmus, de azért - megjegyzem - a Horthy-korszakban Magyarországon olyan leírásokért, mint a Szerzőnek, fiatal korában, a szüret idején, egy szoptatós lánnyal (feleséggel) való etyepetyéje, akinek férje "a szomszéd falu rendőrőrmestereként uralta a vidéket", valószínűleg "szeméremsértés" címén börtönt is kaphatott volna, mint Tersánszky J. Jenő az egyik Kakuk Marcis-történetéért, - hiába folyt olyan szépen össze a csorgó tej és a mámorító édes mustillat.
Bennem is van bátorság: bár tudom, hogy véleményemért a férfiak 99 %-a lenézően kinevet majd (a nők is hasonló arányban, de csak magukban, ők bevallani nem fogják), nem titkolom, hogy a hűtlen nőket, még ha világszépek is, nem kedvelem. A férfiakat sem, akik nem veszik figyelembe a hűség jelentőségét, és készek elcsábítani nem csak a világszép feleségeket, hanem még a kevésbé csinosakat is. Sőt! Már gimnazista koromban sem szerettem, ha a fiúk csúnya szavakkal beszélnek a lányokról a hátuk mögött (vagy néha nyíltan is).
Így lassan bevezetem a véleményem, ami meglepő lesz: én tulajdonképpen, ebben a kérdésben, a keresztény vallás eszmei álláspontjával értek egyet, a házastársi hűséggel (amit, persze, a legtöbb keresztény sem tart be, és aki betartja, az sem meri ezt elárulni).
Ám ezek a férfi-nő kapcsolatok, a Szerző visszaemlékezéseiben, szépirodalmi szempontból igen jók.
Én azonban e téren különc vagyok, és különcként gondolkodom: HA (!) Don Quijoteként hiábavaló küzdelmet kell, sajnos, folytatnom a Szélmalommal, akkor legalább Dulcineám oldaláról védve legyek.
Védve is vagyok, mert Dulcineám nemcsak csodaszép, hanem hűséges is.
Őt az irodalom útján szereztem, ha mást nem is, - azért ez nem kevés!
(2016)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!