Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2021-03-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2015-02-22 18:12:07
Megtekintve: 1787
KÖNYVEK ÉS TŰNŐDÉSEK (6). Nikolits Árpád: Európa megtelt. kecsmetionPRESS, 2001.
Az Európa megtelt Nikolits Árpád trilógiájának (A menekülés ösvényein, Útkereszteződések, Európa megtelt) harmadik kötete. Az elsőről és a másodikról írtam már, de itt is célszerű megemlítenem a másodiknál szereplő ismertetés néhány, tényeket tartalmazó, bevezető sorát.

Nikolits Árpád romániai magyar író 1988-tól él Magyarországon. Életrajzi adatait, munkáit igen hiányosan tartalmazzák a különböző források, így a Wikipedia is (http://hu.wikipedia.org/wiki/Nikolits), amelyik sem Árpád-díját, sem egy sor más megjelent művét, többek között fenti könyvét, az Európa megteltet sem említi. Igaz, utóbbi összesen 106 példányban jelent meg, a kötelespéldányokkal együtt.

Az Európa megtelt méltó befejezése a trilógiának. Az író ekkor már több, mint egy évtizede élt Magyarországon (ahol ma is él), és ahová 1988-ban magyar "önkéntes menekültként" érkezett Romániából, majd magyar állampolgárságot kapott. E harmadik kötet még szélesebb panorámát mutat be Európából (és ez által a világból), mint az első kettő. Érződik, hogy - gondjai, problémái ellenére - a Szerző sok mindent kitapasztalt Magyarországon, és Nyugat-Európában is otthonosabban mozog. A romániai Ceausescu diktatúra rossz emlékeit elfelejteni, érthetően, nem tudta ugyan (valószínűleg a mai napig sem), de - számomra legalábbis úgy tűnik - beidegződésében ekkorra már csökkent a hatásuk, magabiztosabb lett, miközben régebbi kritikus szemléletét, kíváncsiságát, kérdéseire a válaszok kutatását, bármiről van is szó, megtartotta.

Ez a könyve is Európa különböző országaiban való bolyongásainak, élményeinek, tapasztalatainak, tűnődéseinek leírása. Sok kisebb részből álló könyv, amelynek egyes különálló részei nem túlméretezettek, és ezeket közös jellemzőik egységes egészbe fogják össze, még ha témájuk (tartalmuk) nagyon különböző is. Van ezekben a részekben néhány mondatra kiterjedő mini riport, rácsodálkozás egy-egy furcsa (vagy a Szerző által annak vélt) jelenségre, a háttérben gyakran egész novella mutatja fel félig-árny alakját. Mindegyik mögött azonban, - és ez is segíti a könyv egységét, - ott a különös író, az Ezermester, a magát feltaláló (vagy időnként elveszítő, de azt is megtalálás-feltalálás követi), a két kopója nélkül is a világ nagy lóvásártereit járó óriás, aki nem akarja tisztelni csak az emberséget, a becsületet, és akiben realizmusa mellett is érződik dicsérendő, bár talán túlzottan naiv vágy az iránt, hogy Európa becsülje meg a magyart, románt, és bármiféle más nációhoz tartozót, aki építeni, szebbé, jobbá tenni akarja a Föld e különös Bábelét: Európát. A könyvben A. úr és narrátora (mint az előző két kötetben is) egyaránt a Szerző (N. Á.).

A könyv - ha jól ellenőriztem a tartalomjegyzékből - 26 kis különálló, mégis egymáshoz kapcsolódó részből áll, ebből 15 Európa keleti felének országaival foglalkozik (főleg Romániával, Magyarországgal), 10 Nyugat-Európával (főleg Ausztriával, Franciaországgal, Németországgal), egy pedig Izraellel (de tartalmával utóbbi is sok szálon függ össze Európával, persze, a világgal is). Mindegyik rész nagyon érdekes. Most nem vállalkozom arra, hogy külön-külön írjak ezekről, csak néhány gondolatra térek ki, amelyek, úgy érzem, fontosak, és amelyeken tovább kellene tűnődnünk (a tettekig vezetően), nekünk, akik itt élünk Európában, - és azoknak, bárhol a nagyvilágban, akik hajlandóak segíteni Európát jobbá, élhetőbbé tenni.

Az előző két kötet ismertetésénél is megírtam: nem bírálója vagyok a Szerzőnek, akit Barátomnak is nevezhetek (ha Ő nem tiltakozik ellene), hanem csak könyveinek tűnődője. Egy jó könyv egyik legfőbb értéke, ha elősegíti a tűnődést, újabb kérdések születését, a válaszok keresését, ha nem az olvasó kiokítását tartja elsődlegesnek, hanem az olvasóval való együttgondolkodást, - mindezt az igazság tiszteletben tartása mellett. A becsületes együttgondolkodást, ami nagyon-nagyon ritka még! Utóbbi meg is látszik Magyarországon, Európán, a világon, sajnos, nagyon erősen.

Az előző kötet (Keresztutak) tűnődéseinél írtam: " Nem kétséges, hogy (N. Á.) bátor is, elmegy addig a határig őszinteségben, az igazság feltárására való törekvésében, ameddig az 1989-es rendszerváltás utáni Magyarországon íróként, újságíróként elmehetett, ha munkájából, akár szerény körülmények között, de meg akart élni."

A Szerző trilógiája harmadik kötetében már jobban érzékelteti, ha kerek-perec ki nem is jelentheti, hogy a kapitalista demokrácia is (mint minden eddigi társadalmi rend): diktatúra. Ki nem jelentheti (ha írásaiért pénzt akar kapni), de talán romániai élményei, a Ceausescu diktatúrában elszenvedett sérelmi is gátolják olykor a tisztán látás még teljesebb fokában. A könyv 29. oldalán, Nagyváradra való visszalátogatása emlékeit idézve, ismét találkoztam nála a "kommunizmus" kifejezéssel. Ez nem tetszett, mert mások a szavazatokra vadászó, általam nem tisztelt politikusok, és megint más kell, hogy legyen a szellemileg, erkölcsileg föléjük magasodó író. A kommunizmus: egy eszme, amely eddig még sehol sem valósult meg a nagyvilágban. "Aki nem tud arabusul, ne beszéljen (írjon) arabusul" - tartja a mondás, helyesen, és ez az írókra is vonatkozik.

A 37. oldalon (Szászföld a helyszín, Románia, Apold) a cigány népességgel kapcsolatos problémákat említi a falu polgármestere, amelyek igen lehangolóak. A Németországba kivándorolt szászok helyére ugyanis cigányok költöztek. A falut megsegíteni jött belga csoport munkáját a cigányok csak nézik, a Szerzőnek kell rájuk szólnia: nem illendő az ilyesmi. "Hiába mondanám a belgáknak, hogy ezek csak parancsszavakra reagálnak, megszokták a diktatúrában." - jegyzi meg a Szerző. Én hozzá teszem: nem helyes erre leszűkíteni azt a sokkal bonyolultabb kérdést, hogy miért vannak ilyen jellegű problémák is cigánysággal, amelyekről ők maguk is tehetnek. Átfogóbban kellene elemezni a romák helyzetét, Romániában éppen úgy, mint Magyarországon, még akkor is, ha a cigányság társadalmi és gazdasági helyzetének javítása terén belátható időn belül nagyon látványos eredmény akkor sem volna elérhető, ha erre becsületes törekvés volna (de Magyarországon az utóbbi is hiányzik). A Szerző könyvében több helyen foglalkozik a cigányokkal, együtt érzően, etnikai előítéletek nélkül, és egy nyugat-európai esemény kapcsán a roma holocaustra is felhívja a figyelmet (A romákkal együtt Jézus Krisztus is tovautazott c. rész).

Érdekes a Szolgáljuk az Urat és megyünk (Pilgrims to Jerusalem) c. rész is, amelyben Nikolits egy példamutatóan élő és dolgozó vallási csoportot (szektát?) mutat be. "Néhány óráig boldog emberek között, a hittel találkoztunk!" nyugtázza a Szerző, jogosan, e fejezet révén. Nem róható fel neki (én sem tettem volna az Ő helyében), hogy e kis írásában nem feszegeti a nagy vallási közösségek tevékenységének, hitének (vagy vakhitének) hasznát és kárát. Ám utóbbi az igazán nagy, Európára (és a világra) kiható kérdés, amelynek őszinte, tárgyilagos számbavételére ma még nincs fogadókészség, - miért is lenne? Az egyházak annak a polgári (kapitalista) társadalmi rendnek a készséges kiszolgálói, amelynek sok kedvezőtlen, eszmei megnyilvánulását, tettét a Szerző is tárgyilagosan látja.

Fel-feltűnik azonban a könyvben olykor az elmúlt társadalmi rend meg nem értése is. Az 53. oldalon a Szerző nevetségesnek tartja azt a huszadik század második felében Magyarországon is gyakran említett gondolatot, hogy idővel a városok kezdenek hasonlítani a faluhoz, az életkörülmények egyre inkább kiegyenlítődnek. Utóbbinak Magyarországon (a Kádár-korszakban) nyilvánvaló jelei voltak, magam is sokszor tapasztaltam. A falu fejlődött. E fejlődést később a két, eltérő társadalmi rendet képviselő, világrendszer küzdelme megállította, mert a kapitalizmus erősebb volt. (Megjegyzendő azonban, hogy a falu - ha nincs gazdasági világválság - a kapitalista társadalmi rendszerben is fejlődik, és a falu sok tekintetben közelebb kerül a városhoz, infrastruktúrájában is, az ott élő emberek gondolkodásában is.)

A Kettészakad(t) Magyarország c. rész egy kis falut mutat be (Álmosd) az 1989-es rendszerváltás után. Sok minden lehangoló ebben a faluban. Láthatjuk, hogy a rossz országos politika mint tette tönkre azt is, ami az elmúlt mintegy negyven év alatt felépült. Az oktatással is nagy baj van. "..ez az iskola is zselléreket nevel!" - jegyzi meg a Szerző. Az emberek közösségi gondolkodására (és még inkább a társadalmi rendre) jellemző, hogy inkább hagyják elrohadni az uborkát, paprikát, mintsem önköltség alatti áron (vagy a nélkülözőknek ingyen) adják oda, - a kapitalizmusban a pénz, a profit az igazi Isten! Eszembe jut a történelmi emlék: egykor, egy másik gazdasági válságnál, annyira lement a kávé ára, hogy egyes dél-amerikai államok kávéval fűtötték a mozdonyokat.

Az "Isten magasából" c. részben a Szerző - többek között - román parasztokkal ebédel, beszélget. Ő nem tagadja magyar voltát, de azt sem, hogy nagyanyja Belényes környéki román lány volt. Szóba kerül, hogy a magyar és román parasztok élete miben is tér el egymástól, ami lényeges? Semmiben sem. "Akkor mégis a politikában van a baj!" - véli az egyik román paraszt. Én, mint tűnődő olvasó, hozzáteszem: a társadalmi renddel van a baj elsősorban, amely ezt a politikát szüli, hozza felszínre, Romániában, Magyarországon, mindenütt. Most még ez a társadalmi rend a legéletképesebb a világban. Meg, persze, azzal is nagy baj van, ami ott van az emberek fejében, a román és magyar parasztokéban is, azzal, amit történelmi múltjuk során - tréfás-komoly kifejezéssel - az Ördög beletett! Utóbbinak sok neve van, az egyik a nacionalizmus, amelyik ma is ott tevékenykedik károsan mindenütt, leplezett érdekek szolgálatában.

A "Mellékvágányon" c. részben a Szerző hajléktalanokkal találkozik. Az egyik a Nyugati pályaudvarnál cseresznyét áruló féllábú mankós, becenevén a Százlábú. Másfél éve élt hajléktalanként. Megismerkedik a Százlábú barátaival is. A nyomor legalján tengődők sorsa, akár csak a Horthy-rendszerben volt, megdöbbentő. A Szerző bátran írja az illetékeseknek: "Uraim, ne alkalmazzák Vanderbilt második kormányzási törvényét, amely a következőképpen hangzik: "A közösséget ott egye meg a fene." Itt még tűnődés sem kell, csak ténymegállapítás, a riport születése óta (1992 júniusa) nem sokat javult a helyzet máig, 2015. február végéig. Nem megdöbbentő, hogy a hatalmat birtoklók közül semmi szégyenérzetet nem mutat szinte senki az ilyen embertelen állapotokért, de még a keresztény egyházak is, a Biblia tanításaival merőben ellentétesen, valójában a szegények elnyomását támogatják, leszámítva egyes elszórt karitatív akciókat? Persze, teszem hozzá már tűnődőként, de még inkább költői kérdésként: mit várhatunk azoktól, akik nem hajlandóak elgondolkozni a huszadik század első fele jobboldali "keresztény kurzusának" lényegén, és a vele kapcsolatos, tragédiákhoz vezető tetteken?

A Romániába ismételten visszalátogató író érzékelteti, hogy - a nagy remények után - milyenné is lett a kivégzett Ceausescu Romániája. Általános az emberek elkeseredése. "A kollektíva legalább nem hagyott éhen dögleni bennünket." - mondja az egyik megkérdezett. A gyalázatosan kitervelt és végrehajtott földtörvény, és más oktalan, harácsolást megengedő, vagy egyenesen bátorító intézkedések a szegénységből még mélyebb nyomort hoztak akkortájt létre, mint amilyen addig fennállt. Iliescu elnök egyik beszédében már a polgárháború eshetőségéről is nyilatkozott. (Magam is hallottam akkortájt Magyarországon az egyik Romániából jött kéregetőtől a tréfás-keserű mondást, hogy egy román megáll Ceausescu sírjánál, és így szól:
- Szállj ki a sírból, Ceausescu, feküdj bele, Iliescu!)

Párizs mindig vonzotta azokat, akik a haladást, a kultúra magasabb fokát, a szabadabb légkört szerették, nem csak Ady volt ilyen, aki Párizsban találta meg "Bakonyát", ahol elrejtőzhetett időnként a haladás magyar ellenségeitől. Ez a "szabadság", persze, csak viszonylagos volt, a múltban is, nyilván manapság is az. Számomra teljesen érthető, hogy a Szerző nem elégedett ezzel a viszonylagos szabadsággal, még ha egyes elemeit, megnyilvánulásait időnként csodálja is, vagy legalábbis elismeréssel nyugtázza.

Nyugat-európai körutat (fél körutat) egykor tettem, de ebből Franciaország (és így Párizs is) kimaradt. Ettől függetlenül számos jelből látni lehet, még egy budapesti karosszékből is, egyrészt a francia szabadság viszonylagosságát, másrészt a magyarnál mégis némileg magasabb voltát. Utóbbit Nikolits könyvéből is igazolni látom. A Szerző írja (167. old.): "Politikai hovatartozás miatt, Párizsban nem cserélik az utcák neveit: van Marx és Moszkva utca, Sztálingrád tér, Bukarest, Budapest utca, Mac Donald sugárút, csak Berlin feliratot nem láttam." Nos, ez a tapasztalat is elárulja: a franciák sokszor értelmesebben viselkednek a magyaroknál, ahol egy rendszerváltozás után mindjárt a régi utcanevekre, szobrokra, művészeti alkotásokra is indokolatlanul átterjed a gyűlölet. Hozzáteszem: sokszor a hazugságokon alapuló, mesterséges, alantas érdekekből szított gyűlölet. A gyűlölet lehet helyénvaló is, elismerésre méltó, sőt, szükséges, éppen úgy, mint a szeretet is, - de gyakran nem az. Megjegyzem: viszont a szeretettel is vissza lehet élni, az is nagy károkat okozhat. A helyénvaló annak vizsgálata: ki mit szeret, vagy gyűlöl, és miért?

A Szerző felteszi a kérdést (165. old.): "Mi is történt 1919-ben? 1990-ben? Szégyen az, ha az ember magyar?" Jogos, és ma is nagyon időszerű kérdések ezek, sőt, egyre időszerűbbek. Én, a tűnődő olvasó, még ebben az írásban megpróbálok választ adni rájuk, de most menjünk tovább. Az élmények, gondolatok gazdag tárháza ez a könyv.

Érdekes beszélgetés zajlott le a Szerző és Pierre Székely világhírű szobrászművész között, annak párizsi műtermében. Székely három országot tekint elsősorban sajátjának: Magyarországot, Franciaországot és Japánt. A világon százötvenhat városban van köztéri szobra (Pierre Székely műtermében c. rész). Az alkotó sok megszívlelendő, vagy elmélyülést kérő, esetleg részben vitatható gondolatára nem térek ki, de jogosnak tűnik a kérdés, amit Székely nem tett fel (sőt, ő elégedett volt magyarországi ismertségével): kellően tartjuk-e mi a kapcsolatot azokkal a magyar származású alkotókkal, gondolkodókkal, akik hazafiként segíthetnék ezt a kis országot? Vagy ezen a téren is pazarol a "csak azért is"-en önfejű mindenkori magyar hatalom? A párizsi élményekhez tartozik a Szerző hosszabb beszélgetése Papp Tibor költővel, a disztichonokat alkotó versgenerátor feltalálójával. Mennyiben zseniális versíró gépe műszaki szempontból? Ezt megítélni nem tudom. A gép által alkotott, és a könyvben példaként közölt, disztichonok olvasásakor csak hümmögtem. Az avantgárd költészet éppúgy nem az én világom, mint ahogy az absztrakt festészetnek, képzőművészetnek sem vagyok imádója.

Hitler.. A nevével fémjelzett, vagy vele kapcsolatos tettekkel három rész is foglalkozik a könyvben (Grüss Gott, herr Hitler, Európában már épültek valamikor láthatatlan gettók..., Német szocreál, avagy nemzeti (közös-ködös) grandománia). Az első egy előkerült dokumentumfilm szenzációjával foglalkozik, a második Mauthausenben, az egykori lágerben tett látogatás, a harmadik pedig azon hely megtekintése, ahol Josef Thorak, Hitler kedvenc szobrásza dolgozott, és ahol időnként, külön neki épített faházban, a művészhajlamú Hitler is vendégeskedett. A helyet a Szerzőnek nem volt szabad riportjában megemlíteni, a második világháború után Josef Thorak nevét törölték a lexikonokból. Mit tett valójában, mint művész? Alkotásaival kiszolgálta az embertelen diktátort, mint korában annyi más német alkotó.

Igazából nem is tűnődöm rajta, jól értem, hogy miért igyekszik a világ Hitlerből olyan vezért csinálni, amelyiknek alakjával eltakarhatja a kényelmetlen igazságot. Hitler valójában jelkép volt, kora német nacionalizmusának jelképe, olyan diktátor, akit a tömegek támogatnak, tehát az a szégyen, amit a nevében elkövettek, sok-sok németé, meg a környező országokban is sokaké. Félelmetes szörnyrendszere a kapitalizmus társadalmi rendjéből nőtt ki. A második világháború után Németországban - legalábbis a jelekből számomra úgy tűnik - a legtöbben levonták a leginkább szükséges következményeket, még akkor is, ha - különösen a gazdasági válsággal összefüggésben - időnként kissé megélénkült is az újnáci mozgalom. Ám a világról utóbbi sem mondható el, többek között Magyarországról különösen nem: a holocaust elítélését ünnepekkor a politikusok úgy mondják, mint a kisdiák a nem kedvelt, bebiflázott leckét, kényszerből, a lakosság nagy tömegei pedig nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy megismerjék a történelmi igazságokat, tényeket. Szobrokban, és más jelképekben az 1989-es rendszerváltás óta egyre-másra népszerűsítik a múlt fasiszta beállítottságú politikusait, íróit. Valójában Hitler szelleme, nacionalizmusa nagyon is él a világban, események sora mutatja ezt, a hitlerizmus szerintem egy olyan folyamat csúcsa, amely ellen, bármilyen nemzetiségről, népről van szó, a humanizmus nevében küzdeni kellene. Utóbbival foglalkozott Új Hitlerek c. versem (interneten: http://mek.oszk.hu/03200/03222/html/23.htm).

A könyv címe: Európa megtelt, de nem teljesen világos az, hogy a Szerző mit ért alatta. Azt, hogy az autópályák sokszor zsúfoltak? (205. old.) Esetleg azt, hogy a kelet-európai országokból, valamint a világ más tájairól érkező gazdasági menekülteket, mint "idegeneket" Nyugat-Európában többnyire nem fogadják szívesen? Utóbbi helytelenítendő ugyan, de több szempontból, egy gazdasági válság idején, érthető. Valójában azonban Európa nem telt meg menekültekkel, - csak a Európai Unió lehetőségeit és a joggal megkövetelhető humanizmust össze kellene egyeztetni (egyéb szempontokat, így az európai biztonságot is figyelembe véve). Európa semmivel sem telt meg, de a könyv címe nagyon jó, mert elgondolkoztathat: mit kellene tenni azért, hogy kevesebb legyen benne az, ami nem kívánatos, és több abból, ami a benne élő népeknek (illetve a többségnek) érdeke?

Ám a Szerzőnek a társadalomra vonatkozó, a trilógia első és második köteténél már tűnődéseim során jelzett, hiányosságai még olykor a felszínre dobódnak. A 205. oldalon megjegyzi: "Naivság azt hinni, hogy az elmúlt negyven kommunista év lemaradása behozható." Először is, gondoljunk példának Magyarországra: nem negyven év lemaradásáról van szó, hanem évszázadokról, amit gazdaságilag a "szocialista" országoknak, a kapitalista világ szorításában, nyilván nem lehetett behozni. A negyven év alatt azonban - a lehetőségek figyelembevételével - Magyarország erkölcsileg előrébb jutott, és a lakosság többsége, a huszadik század első feléhez képest, elfogadhatóbb körülmények között élt. Célszerű volna a tájékozódást e tekintetben egy tárgyilagosabb könyvnél elkezdeni, ilyen Kopátsy Sándor Kádár és kora c. műve (interneten: http://mek.oszk.hu/03300/03345/03345.htm).

Itt válaszolok végül a Szerző tűnődő kérdéseire: ""Mi is történt 1919-ben? 1990-ben? Szégyen az, ha az ember magyar?".

Röviden: az 1919-es Tanácsköztársaság idején nem történt semmi olyan, amit a magyarságnak szégyellnie kellene, éppen ellenkezőleg. 1990-ben (az 1989-es rendszerváltás után) pedig a változással nem lehetett szembeszállni, nagy nemzetközi folyamatok következménye volt ez. Más kérdés, hogy van-e szégyellni való van-e ez idő tájt (a rendszerváltáskor) olyan eseményekben, mint a privatizáció, a szövetkezetek szétverése (tőkés szövetkezetekké való átalakítása helyett, ha egyeseknél utóbbinak realitása volt), a külgazdasági kapcsolatok politikai okok miatt való szétzilálása, a szakszervezetek ellehetetlenítése, vagy, hogy tényleg annyira bálványozandó-e A., a rendszerváltás utáni első "szabad miniszterelnök", akkortájt a sajtóban feltárt nosztalgiájával a Horthy-korszak iránt? Ezekre - és más jogos kérdésekre - feleljen az Olvasó, saját magának.

Ha a mai Európa problémáira tekintek, világosan látom, hogy milyen nagy szükség volna a múlton, jelenen elgondolkodtató könyvekre, a jövő érdekében, az őszinte, becsületes számbavételekre a sok hazudozás helyett, az Európai Unió erősítésére, a féktelenné vált korrupció visszaszorítására, egyes országokban a törvények által is megsokszorozott jogtalanságok felszámolására.

Magyarországnak nagy szüksége volna az erkölcstelen, a hatalom előtt hajlongó szolgák helyett igazi hazafiakra, akik megvetik az olcsó, primitív, az ország valódi érdekeit sértő magyarkodást. Olyanokra, akik a hatalom szemébe merik mondani a vétkeket, bűnöket, hibákat, és nem csak a saját érdekükre néznek, hanem az országéra is.

Az egyre lehangolóbb hazai események örvényében azon tűnődöm: vannak-e még ilyen magyarok egyáltalán?

(2015)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!