Arra gondolok: fénnyel átszőtt árnyat
az életemben hányszor láttam én,
s hányszor mozgott belőle bűvös minta
kertek és rétek varázsszőnyegén!
Fűszál zászlókkal manók elfutottak..
Ezen talán mosolyogsz, meglehet,
de hiszen látod, mi furcsán valóság:
az is él, hat, ami csak képzelet,
s tovább-úton könnyű rájönni arra, -
rossz képzeletnek ártó sorsa van,
s bár nevetséges, s nincs anyag-alakja,
gyakran teremt népet, boldogtalant..

No, ez kitérő. Ezópusi róka
hízelgéssel egy hollót becsapott?
Hány róka fal most kihízelgett sajtot,
mohó élőként erkölcsi halott?!
Szép, bölcs mese tanítani szeretne,
de újra, s újra elbukik a nép, -
szomorú messzeség ez vissza, múltba,
s félő: a jövőben is messzeség.

No, persze, persze.. A manókról írjak,
hiszen a cím róluk.. A bodzafát
nézem, a Kutyás Erdő egyik díszét.
A kékig ring fehér tányérvirág,
s vissza.. Emlékszem manócska szemekre,
mint ujjongtak mind örömtelt piros
cseresznyék között!, - de pulink, a kertben,
ilyen csodák láttán csak ásított.
Üres csigaházban járkált, tűnődött,
az esti hold gyöngyarcú gyermeke,
s inkább velünk volt akkor (ma tagadják)
a szívből jött, s szívnek szóló mese.

Más idő volt. A nyárfákon elindult
a levelekről ezüst fénypatak,
s a percekből, melyeket adtál, Szépség,
egy-két pillanat szívben ottmaradt.
Könyvekből manók ugráltak ki néha,
mosolygósan csendes, s lármás manók.
Szajkók csőréről kélt hang-irkafirka,
s szemhéjon tündér táncolt altatót.

A nép elbukott. Manók sincsenek már.
Vesztes vagyok én is. Nem tagadom.
Sokszor azt érzem, hogy vágyott világom,
- mely úgy hiányzik! - másik csillagon.

Az a csillag gyermek még. Végtelenben
védi Őt Hűség, és lélek-mese,
s más isteneknél hatalmasabb Isten:
szívbéli táj, Szépség Szerelmese.

(2014)