BIKMAKBÜKKFÖLD HŐSEI

Egy bükkfa alatt üldögéltem, és a magammal hozott túrós palacsintát eszegettem.

Egyszer csak két icipici emberke jelent meg a száraz avaron.

Nem hittem a szememnek. A szemem se nekem.

Manók!

A manók cseppet sem féltek tőlem. Először azt sem mondták, hogy bikmak, de azután az egyik így mutatkozott be:

Manó vagyok. Kopp a nevem.
No, és soha meg nem vetem
én a túrós palacsintát.
Lekváros is jó, ha nincs más..

A másik manócska is meghajolt:

Én Hopp volnék. Büszke lélek!
Palacsintát én sem kérek,
ám örülök, mikor kapok..
akár egyet, akár hatot..

- A hatnak azért, úgy hiszem, hékás, jobban örülsz, mint az egynek, mert akkor holnapra is marad! - nevettem el magam, és csodálkoztam, hogy miért nem csodálkozom azon, ami hihetetlen: mesebeli manók állnak előttem, és sehol sincs mese, csak erdei valóság.

Egy perc múlva Hopp és Kopp már a túrós palacsintám eszegette, azután az egyik felmászott az egyik térdemre, a másik a másikra, és felváltva mesélgettek.

Így kezdődött barátságunk a fények és árnyak nagy színpadán, és így kezdődtek el a történetek Bikmakbükkföld hőseiről: Hoppról, Koppról, Picimanóról.. Habzott fent a fehér, villant a kék, frakkos fecskék kergettek tünékeny ezüstös csillagokat a nyári égen, és gyíkok ragyogtak fel aranyzöld ékszerként a mohás kövön..

(Folytatom)