Feltöltve: 2013-02-03 18:11:54
Megtekintve: 1969
A király bánata
A király fiatal volt, bátor, művelt, barátságos, ám, ha kellett, szigorú. Jól döntött államügyekben, - de a saját szívügyében is?
A hercegnő, akinek udvarolt, szép volt, és hízelgett neki: királyné lehet. Csak a vak nem látta: a király, Sasszemű Ferdinánd, rajongásig beleszeretett.
Két szék között azonban a pad alá eshet valaki, így tartja a mondás. A hercegnő szeretett volna királyné lenni, de nem a királyt szerette, hanem egy délceg grófot, bár a király is jóképű férfi volt. A gróf úgy számított: ha a hercegnő királyné lesz, sok mindent elintézhet neki. A hercegnő viszont arra gondolt: királyné is lehet, meg titokban a grófot is megtarthatja a hálójában.
A legtöbb titok azonban ritkán van megfelelő tokban. Kiderült a hercegnő érzése a gróf iránt, aki így nem lett királyné, de ezt követően a gróf is hátat fordított neki, kénytelen volt beérni egy dúsgazdag báróval.
No, ez eddig majdnem mindennapi történet, ha eltekintünk az előkelő szereplőktől. A szerelmes királyt azonban annyira megviselte az eset, hogy az államügyeket főminiszterére bízta, ő pedig elköltözött országa legmagasabb hegyére, ott volt legmagasabb tornyos kastélya, valamint abban a világ egyik leghatalmasabb könyvtára. A könyvtárból nem lett könnytár, mert annak, aki uralkodó, méltósággal kell elviselnie a súlyos szívbéli bánatot is, de az uralkodó ettől fogva nem mozdult ki a kastélyából. Olvasott, elmélkedett, búslakodott.
Jól vezette az országot a főminiszter, akit a király megbízott az államügyekkel?
Nem olyan jól, mint a király maga, de azért nem is rosszul, mert okos és becsületes ember volt. Időről-időre jelentést tett uralkodójának az ország állapotáról, de a királyon látszott: nem azzal az érdeklődéssel hallgatja főminiszterét, mint régen.
Egy napon hajlott hátú öregember kért bebocsájtást a kastély kapuján. A király éppen a rózsakertben sétált, magához kérette, és hamarosan érdekes beszélgetés kezdődött közte és az öregember között a világ dolgairól, végesről, végtelenről, szerencséről, sorsról, örömről, bánatról. Másnap, harmadnap is folytatták a beszélgetést, a királyt meglepte az öreg hatalmas tudása. Megkérte: legyen a kastélyban az ő vendége, ameddig csak akar.
Hamarosan nap, mint nap, együtt sétáltak a rózsakertben, a király még szívbéli ügyét is elmesélte az öregnek: csalódását a hercegnőben, ami annyira lesújtotta.
Az öreg bölcselő így szólt:
- Tévedsz, király, nagyon is! Valójában nem a hercegnőben csalódtál, hanem saját magadban, mert nem ismerted fel az illető hölgy állhatatlanságát. Elkábított, vakká tett a szerelem. Ám ne vádold magad, a látszat mögött egészen más valóság is lehet, mint az, amit gondolsz. Nézz rám! Milyennek tartasz engem?
- Nagyon bölcs, öreg, tiszteletre méltó férfinak! - mondta a király, őszinte elismeréssel a hangjában.
- Látod? Máris, háromszor is, becsapott a látszat. Ám ne tegyél magadnak szemrehányást! Sőt, arra kérlek, nekem se tegyél, amiért nem mutatom meg neked a látszat mögötti valóságot! - mondta a bölcselő.
A király nagyon meglepődött, így tűnődött: - Mint lehet ez? Háromszor csapta be a látszat? Hogyan? Ez az ember bölcsnek bölcs, öregnek öreg, férfinak férfi. Ez nyilvánvaló. Talán nem tiszteletre méltó? Lehet, hogy valami bűnt követett el?
Kérdezgette a bölcselőt a titokról, de az csak mosolygott.
A rejtély annyira elfoglalta a királyt, hogy saját bánatáról is megfeledkezett. Megbízta főminiszterét: nyomoztassa ki az öregember előéletét.
A főminiszter teljesítette a megbízást, de csupa jó, szép tett derült ki az öregről. Sok embernek segített, senkit sem károsított meg. Nem volna tiszteletre méltó, ilyen szép tettek ellenére?
A király és a bölcselő beszélgetésének volt azonban egy fültanúja: Bibircsókos Matyi, a király udvari bolondja, aki a nevezetes napon egy bokor alatt hűsölt a rózsakertben. Tényleg volt bibircsókja, de igazából nem volt bolond, az csak egy érdekes, bár a lovagok által lenézett állás volt a királynál. Matyi aznap nem mert kibújni a bokor alól, mert a király, mióta elérte a szerelmi bánat, nem hajlott a tréfára. A kedves kis udvari bolond hétszámra csak evett, ivott, aludt, incselkedett a konyhalányokkal, de a királynak a szeme elé sem mert kerülni. Bús király másképpen fogadja a humort, mint a jókedvű!
Egy fénnyel telt napon azonban a felséges úr elé penderült Matyi, és így szólt:
- Mélyen Tisztelt Királyom! Álmomban egy manó versikét súgott a fülembe. Azt mondta a versike: segíthet megfejteni egy titkodat, és akkor felséges jutalmat kapok Felségedtől, Felséged meg talán feleséget is szerez. Nem kutatom Felséged titkát, de elmondom a versikét:
Van, akin mást mutat a kor:
rátett évsor van valahol.
Gondold el! Mondják a mesék:
olykor csak három nap az év!
Lehet, hogy valaki becsap,
de e csalásért csókot kap!
Nő lehet bátor, s nem hiú, -
de mi nem lehet? Férfiú!
Hát, amit mondok, az nem új:
bokorból kiugrik a nyúl,
mikor jó szimatú agár
a bokor alján rátalál.
A király ezúttal csak egy kis látszat pofot adott Matyinak a csacska versikéért, és beígért egy-két fülhúzást az álommanónak is. Ment tovább a kastély kertjében.
Minél tovább ment, annál inkább derengett neki valami olyasféle: az álommanó talán nem is volt olyan ostobácska.
Legközelebb hatalmas rózsacsokrot adott át az öregembernek. Hinnye! Úgy nézett ki az öreg szeme, mintha mosolyogna. Egy bölcselő ennyire szereti a virágokat? Jó érzés futott át a király szívén, de még maga sem tudta miért.
Másnap már messziről megfigyelte az öreget, amikor az feléje közeledett. Nagyot kiáltott: - Segítség!
Nocsak, mint lehet ez? Az öregember úgy futott hozzá, mintha fiatalsága virágkorában lenne. A király elnevette magát, és a mellette levő kosárra mutatott, amelyik tele volt finomnál finomabb falatokkal, italokkal:
- E kosár tartalmának elfogyasztásához kértem segítséget, mert egyedül sok nekem, ketten talán megbirkózunk vele, de ha nem, van valahol egy fickó, udvari bolondom, aki korántsem annyira bolond, hogy benne hagyja a maradékot, ha később átadjuk neki.
Sasszemű Ferdinánd király ettől kezdve egyre több olyan történetet mesélt az öregembernek, amibe udvarló szavakat rejtett el. Az öregember egyre nagyobb zavarba jött. Végül azt mondta a király:
- Megismertem egy öregembert, aki bölcselőnek adta ki magát, és valóban bölcs is volt. Nagy szamár volnék, ha azt mondanám neki: ha leány volna, és nem annyira öreg, mint amennyire utóbbit velem elhitetni igyekszik, akkor egy csókkal köszönném meg azt, amiért becsapott, és megkérném a kezét? Visszautasítaná a leány csókot, és kikosarazna?
Az öregember annyira elpirult, amennyire idősek nem is szoktak, és, talán akarata ellenére - vagy mégsem? - elkezdett fiatalodni. Néhány perc múlva gyönyörű leánnyá változott, és így szólt:
- Az a leány képtelen visszautasítani a csókod, Sasszemű Ferdinánd király,
és kikosarazni sem tudná azt, akivel együtt eszegetett a múltkor a kosárban valókból. Bevallom, Hirtelenföldi Klára vagyok, Hirtelenföldi Benedek varázslófejedelem leánya.
Ferdinánd király megcsókolta a leányt, nem is egyszer, sokszor. A lakodalom után visszavette az államügyek intézését a főminiszterétől, aki boldog volt, hogy csökkent a rá nehezedő súlyos feladatok terhe. Ám Ferdinánd király megosztotta az uralkodói gondokat gyönyörű feleségével.
A gondokat megosztották, de a boldogságot, az örömöket is.
A király olykor megjegyezte: van úgy, hogy a bánat csak látszat, amit elhiszünk annak, de valójában már a boldogság előszobája.
Ez így igaz, de a boldogság minden szobáját, termét is be kell rendezni, hogy a szív, a lélek örömet lelhessen benne, tartósan. A boldogságot, akár kedves kis házacska, akár hatalmas palota, fel kell építeni.
Én utóbbit kissé módosítom, hozzáteszem: próbáljuk meg felépíteni. Lehet, hogy nem engedi a világ, de könnyebb lesz a lelkünk, ha megpróbáltuk, még ha nem is járunk sikerrel.
Fontos azonban, hogy bízzunk önmagunkban, és a világban is. No azért mindkettőben látó szemmel, halló füllel, óvatosan!
No és mi történt Bibircsókos Matyival? A király megfeledkezett róla is, a manós versikéről is?
Egyikről sem! Matyit nemesi rangra emelte, a legény címerébe még a bohócsapkát is belepingáltatta az udvari festővel, de fölé két kardot is. Ez a két harci kéziszerszám azt jelképezte: Matyit a király, meg a királyné is védelmébe vette. Nem is akadt olyan balga lovag, aki gúnyolódni mert volna az újdonsült nemesen.
Mást nem kapott Matyi?
Kapott még egy falut, amit a legény Bunkófalváról Tréfafalvára keresztelt át, továbbá szép kis madárhangos erdőt, kíváncsi hegyet, tündérrózsás tavacskát. Feleséget nem kapott a királytól, de szerzett magának: csinosan gömbölyűt, kedveset, hűségeset, jó humorút.
Hát, kaptak már mások a földi javakból ennél sokkal többet is, - de azért egy helyre kis feleség sokkal többet ér az előbbieknél. Az ilyet meg kell ám becsülni!
(2013)
A hercegnő, akinek udvarolt, szép volt, és hízelgett neki: királyné lehet. Csak a vak nem látta: a király, Sasszemű Ferdinánd, rajongásig beleszeretett.
Két szék között azonban a pad alá eshet valaki, így tartja a mondás. A hercegnő szeretett volna királyné lenni, de nem a királyt szerette, hanem egy délceg grófot, bár a király is jóképű férfi volt. A gróf úgy számított: ha a hercegnő királyné lesz, sok mindent elintézhet neki. A hercegnő viszont arra gondolt: királyné is lehet, meg titokban a grófot is megtarthatja a hálójában.
A legtöbb titok azonban ritkán van megfelelő tokban. Kiderült a hercegnő érzése a gróf iránt, aki így nem lett királyné, de ezt követően a gróf is hátat fordított neki, kénytelen volt beérni egy dúsgazdag báróval.
No, ez eddig majdnem mindennapi történet, ha eltekintünk az előkelő szereplőktől. A szerelmes királyt azonban annyira megviselte az eset, hogy az államügyeket főminiszterére bízta, ő pedig elköltözött országa legmagasabb hegyére, ott volt legmagasabb tornyos kastélya, valamint abban a világ egyik leghatalmasabb könyvtára. A könyvtárból nem lett könnytár, mert annak, aki uralkodó, méltósággal kell elviselnie a súlyos szívbéli bánatot is, de az uralkodó ettől fogva nem mozdult ki a kastélyából. Olvasott, elmélkedett, búslakodott.
Jól vezette az országot a főminiszter, akit a király megbízott az államügyekkel?
Nem olyan jól, mint a király maga, de azért nem is rosszul, mert okos és becsületes ember volt. Időről-időre jelentést tett uralkodójának az ország állapotáról, de a királyon látszott: nem azzal az érdeklődéssel hallgatja főminiszterét, mint régen.
Egy napon hajlott hátú öregember kért bebocsájtást a kastély kapuján. A király éppen a rózsakertben sétált, magához kérette, és hamarosan érdekes beszélgetés kezdődött közte és az öregember között a világ dolgairól, végesről, végtelenről, szerencséről, sorsról, örömről, bánatról. Másnap, harmadnap is folytatták a beszélgetést, a királyt meglepte az öreg hatalmas tudása. Megkérte: legyen a kastélyban az ő vendége, ameddig csak akar.
Hamarosan nap, mint nap, együtt sétáltak a rózsakertben, a király még szívbéli ügyét is elmesélte az öregnek: csalódását a hercegnőben, ami annyira lesújtotta.
Az öreg bölcselő így szólt:
- Tévedsz, király, nagyon is! Valójában nem a hercegnőben csalódtál, hanem saját magadban, mert nem ismerted fel az illető hölgy állhatatlanságát. Elkábított, vakká tett a szerelem. Ám ne vádold magad, a látszat mögött egészen más valóság is lehet, mint az, amit gondolsz. Nézz rám! Milyennek tartasz engem?
- Nagyon bölcs, öreg, tiszteletre méltó férfinak! - mondta a király, őszinte elismeréssel a hangjában.
- Látod? Máris, háromszor is, becsapott a látszat. Ám ne tegyél magadnak szemrehányást! Sőt, arra kérlek, nekem se tegyél, amiért nem mutatom meg neked a látszat mögötti valóságot! - mondta a bölcselő.
A király nagyon meglepődött, így tűnődött: - Mint lehet ez? Háromszor csapta be a látszat? Hogyan? Ez az ember bölcsnek bölcs, öregnek öreg, férfinak férfi. Ez nyilvánvaló. Talán nem tiszteletre méltó? Lehet, hogy valami bűnt követett el?
Kérdezgette a bölcselőt a titokról, de az csak mosolygott.
A rejtély annyira elfoglalta a királyt, hogy saját bánatáról is megfeledkezett. Megbízta főminiszterét: nyomoztassa ki az öregember előéletét.
A főminiszter teljesítette a megbízást, de csupa jó, szép tett derült ki az öregről. Sok embernek segített, senkit sem károsított meg. Nem volna tiszteletre méltó, ilyen szép tettek ellenére?
A király és a bölcselő beszélgetésének volt azonban egy fültanúja: Bibircsókos Matyi, a király udvari bolondja, aki a nevezetes napon egy bokor alatt hűsölt a rózsakertben. Tényleg volt bibircsókja, de igazából nem volt bolond, az csak egy érdekes, bár a lovagok által lenézett állás volt a királynál. Matyi aznap nem mert kibújni a bokor alól, mert a király, mióta elérte a szerelmi bánat, nem hajlott a tréfára. A kedves kis udvari bolond hétszámra csak evett, ivott, aludt, incselkedett a konyhalányokkal, de a királynak a szeme elé sem mert kerülni. Bús király másképpen fogadja a humort, mint a jókedvű!
Egy fénnyel telt napon azonban a felséges úr elé penderült Matyi, és így szólt:
- Mélyen Tisztelt Királyom! Álmomban egy manó versikét súgott a fülembe. Azt mondta a versike: segíthet megfejteni egy titkodat, és akkor felséges jutalmat kapok Felségedtől, Felséged meg talán feleséget is szerez. Nem kutatom Felséged titkát, de elmondom a versikét:
Van, akin mást mutat a kor:
rátett évsor van valahol.
Gondold el! Mondják a mesék:
olykor csak három nap az év!
Lehet, hogy valaki becsap,
de e csalásért csókot kap!
Nő lehet bátor, s nem hiú, -
de mi nem lehet? Férfiú!
Hát, amit mondok, az nem új:
bokorból kiugrik a nyúl,
mikor jó szimatú agár
a bokor alján rátalál.
A király ezúttal csak egy kis látszat pofot adott Matyinak a csacska versikéért, és beígért egy-két fülhúzást az álommanónak is. Ment tovább a kastély kertjében.
Minél tovább ment, annál inkább derengett neki valami olyasféle: az álommanó talán nem is volt olyan ostobácska.
Legközelebb hatalmas rózsacsokrot adott át az öregembernek. Hinnye! Úgy nézett ki az öreg szeme, mintha mosolyogna. Egy bölcselő ennyire szereti a virágokat? Jó érzés futott át a király szívén, de még maga sem tudta miért.
Másnap már messziről megfigyelte az öreget, amikor az feléje közeledett. Nagyot kiáltott: - Segítség!
Nocsak, mint lehet ez? Az öregember úgy futott hozzá, mintha fiatalsága virágkorában lenne. A király elnevette magát, és a mellette levő kosárra mutatott, amelyik tele volt finomnál finomabb falatokkal, italokkal:
- E kosár tartalmának elfogyasztásához kértem segítséget, mert egyedül sok nekem, ketten talán megbirkózunk vele, de ha nem, van valahol egy fickó, udvari bolondom, aki korántsem annyira bolond, hogy benne hagyja a maradékot, ha később átadjuk neki.
Sasszemű Ferdinánd király ettől kezdve egyre több olyan történetet mesélt az öregembernek, amibe udvarló szavakat rejtett el. Az öregember egyre nagyobb zavarba jött. Végül azt mondta a király:
- Megismertem egy öregembert, aki bölcselőnek adta ki magát, és valóban bölcs is volt. Nagy szamár volnék, ha azt mondanám neki: ha leány volna, és nem annyira öreg, mint amennyire utóbbit velem elhitetni igyekszik, akkor egy csókkal köszönném meg azt, amiért becsapott, és megkérném a kezét? Visszautasítaná a leány csókot, és kikosarazna?
Az öregember annyira elpirult, amennyire idősek nem is szoktak, és, talán akarata ellenére - vagy mégsem? - elkezdett fiatalodni. Néhány perc múlva gyönyörű leánnyá változott, és így szólt:
- Az a leány képtelen visszautasítani a csókod, Sasszemű Ferdinánd király,
és kikosarazni sem tudná azt, akivel együtt eszegetett a múltkor a kosárban valókból. Bevallom, Hirtelenföldi Klára vagyok, Hirtelenföldi Benedek varázslófejedelem leánya.
Ferdinánd király megcsókolta a leányt, nem is egyszer, sokszor. A lakodalom után visszavette az államügyek intézését a főminiszterétől, aki boldog volt, hogy csökkent a rá nehezedő súlyos feladatok terhe. Ám Ferdinánd király megosztotta az uralkodói gondokat gyönyörű feleségével.
A gondokat megosztották, de a boldogságot, az örömöket is.
A király olykor megjegyezte: van úgy, hogy a bánat csak látszat, amit elhiszünk annak, de valójában már a boldogság előszobája.
Ez így igaz, de a boldogság minden szobáját, termét is be kell rendezni, hogy a szív, a lélek örömet lelhessen benne, tartósan. A boldogságot, akár kedves kis házacska, akár hatalmas palota, fel kell építeni.
Én utóbbit kissé módosítom, hozzáteszem: próbáljuk meg felépíteni. Lehet, hogy nem engedi a világ, de könnyebb lesz a lelkünk, ha megpróbáltuk, még ha nem is járunk sikerrel.
Fontos azonban, hogy bízzunk önmagunkban, és a világban is. No azért mindkettőben látó szemmel, halló füllel, óvatosan!
No és mi történt Bibircsókos Matyival? A király megfeledkezett róla is, a manós versikéről is?
Egyikről sem! Matyit nemesi rangra emelte, a legény címerébe még a bohócsapkát is belepingáltatta az udvari festővel, de fölé két kardot is. Ez a két harci kéziszerszám azt jelképezte: Matyit a király, meg a királyné is védelmébe vette. Nem is akadt olyan balga lovag, aki gúnyolódni mert volna az újdonsült nemesen.
Mást nem kapott Matyi?
Kapott még egy falut, amit a legény Bunkófalváról Tréfafalvára keresztelt át, továbbá szép kis madárhangos erdőt, kíváncsi hegyet, tündérrózsás tavacskát. Feleséget nem kapott a királytól, de szerzett magának: csinosan gömbölyűt, kedveset, hűségeset, jó humorút.
Hát, kaptak már mások a földi javakból ennél sokkal többet is, - de azért egy helyre kis feleség sokkal többet ér az előbbieknél. Az ilyet meg kell ám becsülni!
(2013)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!